Magyar MűhelyMédia-csődKéptelen országSchubert Gusztáv
Hiányzik az új társadalom látomása, a média és a film azonban nem segít sem a mai, sem a holnapi Magyarország felfedezésében.
Képben vagyunk? Mi az hogy, a szánkig ér. Miközben belefúlunk a képözönbe, hasznunk belőle semmi, fogalmunk sincs már arról, kik vagyunk, honnan jöttünk, és merre kéne mennünk. A magyarok az egy főre jutó képfogyasztásban világelsők (napi négy óra), vagy tán a másodikok, mindegy, sőt az még jobban is illik a bús magyar sorshoz: nekünk ezüst kell, a győzelemmel nem tudunk mit kezdeni, mígnem a vereségen évszázadokig lehet búsongani. Szóval mégiscsak akad, amiben verhetetlenek vagyunk. Passzív rezisztencia + dühödt reflexió: igazi, tévére termett fajta.
Citálhatnám épp a mai magyar filmet is, miért, hogy ennyire nem érdekli az a nyomorult kis szemétdomb, amin veszett kedvvel egymás szemetében kapirgálunk? Miért nincsenek nekünk kisrealista nagymestereink, mint az angoloknál Ken Loach, Frears vagy Mike Leigh, a belgáknál a Dardenne fivérek, a németeknél egykoron a fiatal Fassbinder, a dánoknál a seregnyi Dogma-rendező, a finneknél Kaurismäki? Miért snassz a magyar valóság zsenijének lenni? Vagy ha valaki mégis erre indulna el, miért akad el pár ezer nézőnél a mozikban, mint a Szép napok vagy a Dealer? Ez a fiaskó nem Mundruczót vagy Fliegaufot minősíti, a magyar mozikban ugyanígy elsüllyed Leigh és Kaurismäki filmje is.
De azért ez a pár ezer néző, ha nem is az alkotóké, de mégiscsak fájdalmas kudarc. Nem lehet annyiba hagyni. Mivel a közönséget nem lehet leváltani, a magyar filmnek eszelős sebességgel kellene keresnie az utat a publikumhoz. Persze nem arra, amerre a mai magyar vígjáték a tutit megtalálta, Alsó-Magyarország, Budiwood felé. Ami ma jegybevételben biztos siker, az az enkefalográf mércéjével mérve maga a garantált agyhalál. A populista népszerűséggel nem megyünk ötről a hatra: lehet hízelegni az embereknek, hogy mindenki király, zabálni, vedelni, fingani bőven elég a vigalomhoz, és aki mindezt egyszerre tudja, máris ziher médiasztár, de ha a dologtalan osztály elfelejti is, hogy semmi sincs ingyen, a szorgalmasan robotoló kisebbség azért sejti, hogy a bunkó a mi kontónkra bunkó. A léha római proletár csak addig henyélhetett, míg valakik eltartották.
A magyar film ugyanazon bukik, amin a politika, nincs víziója a magyar jövőről, vagy ha van, nem tudja elmondani, mert nem ért a kenyeret és cirkuszt követelők nyelvén. Az úgy nem fog menni, hogy lenyomjuk a művészetet vagy a demokráciát az emberek torkán. De úgy sem, hogy a tévesen értelmezett „tolerancia” jegyében (már e rosszul megválasztott terminusban kezdettől benne volt a bukás baljóslata), megtisztelni véljük a hajléktalant és a bunkót, amikor hagyjuk saját sarában vagy butaságában fetrengeni. Aki a bennünk élő alantas ösztönöknek vagy a gyengeségeinknek hízeleg, az – higgye bár magát liberálisnak, konzervatívnak, balosnak vagy mélymagyarnak – megrögzött populista. Demokrata csak az a politika lehet, ami kihozza belőlünk a legjobbat. Nincs ez másképp a moziban sem, pár ezer embernek szóló arisztokratikus filmművészetünk rendíthetetlen, populista vígjátékaink egyre számosabbak, a demokratikus mozi receptje azonban, mintha a titkok titka lenne, legfeljebb itt-ott sejlik fel nyomokban.
Pedig feltalálták, megírták már réges-régen az efféle jóízű siker receptjét, csak elfelejtettük vagy pontosabban átengedtük – miként olyan fontos össztársadalmi javaink és szavaink egy részét, mint a múlt, a nemzet, a szorgalom, a munka, a becsület ódonnak hitt fogalmakat – a populizmusnak. A nyelvvel azonban nem lehet viccelni, nem lehet belőle szavakat kihagyni vagy kidobálni; ami nem kell, az úgyis kihullik magától, az elhasznált, megkopott, lejáratott szavak ellen a kontextussal lehet védekezni, keresni kell a mondatokat, amiben visszanyerhetik a jelentésüket. A „filmnyelvben” sincs másképp. Igazi sikerre csak az számíthat, aki beszéli a koinét, az eleven köznyelvet. A modernizmus nagy tévedése, hogy a „nép” majd hajlandó lesz eltanulni a boldog kevesek nyelvét, akkor is, ha az számukra teljességgel érthetetlen. Meg kell előzni korunkat, de csak annyival, ami még szemmel és értelemmel követhető, aki lemegy a térképről, az kiírja magát a jelenkorból, senki nem tudja követni. A művészet dialógus, művész és nézője csakis közösen hozhatják létre a művet. A meg nem értett zseni legfeljebb kivétel lehet, nem követendő példa. Bármily meglepő, vannak közérthető zsenik is. Igaz, utánozni őket sem érdemes, mert a zsenialitás mindig személyes, nincs belőle konfekció.
Ugyanilyen dialogikus természetű a kultúra is, ezért aztán a statikus kultúra-fogalommal nem jutunk messzire, a kultúra nem kultúrjavak összessége, hanem össztársadalmi társasjáték. Szabályok, közös nyelv nélkül nem játszható. Virágozzék bár száz virág, sok kicsi szubkultúra nem adja ki automatikusan a társadalom vagy a kultúrkör egésze által megértett nemzeti vagy európai kultúrát. Példa rá az elmúlt tizenhat év.
1989/90 óta új világban élünk, gazdasági-politikai értelemben legalábbis, a kulturális, szellemi-érzelmi rendszerváltás azonban elmaradt. A demokráciából épp csak a demokrácia szelleme maradt ki. A mai kultúrsokknak, politikai-társadalmi zűrzavarnak ez az egyik legfontosabb forrása. Úgy kellene élnünk és játszanunk a demokráciát, hogy a játékszabályokról a többségünknek fogalma sincs. Normális esetben egy új társadalmi-gazdasági rend (feudalizmus, kapitalizmus) szabályai évszázadok alatt formálódnak ki és hatják át a társadalmat, a mi kívülről-felülről kapott rendszerváltásunkban erre esély sem volt. Vajon miért hitte a magyar politikai és kulturális elit, hogy amikor évszázadok evolúcióját kellene bepótolni semmi perc alatt, épp akkor érdemes a laissez-faire szellemére bízni a magyar kultúrát. Ez a szabadság csak ott működik, ahol mindenki mesterfokon játssza a játékot. Ahol szinte senki nem ismeri, mert hiszen a szocializmus gyökeresen eltérő körülményei között sohasem tanulhatta meg a játékszabályokat, súlyos tévedés volt elvárni, hogy a demokrácia szelleme majd magától kiszabadul a palackból. Az alapszabályok ugyan viszonylag egyszerűek (azért a diktatúrák „kuss mindenkinek” parancsolatánál egy kicsit mégiscsak bonyolultabbak), de a tökéletes játékhoz egy emberöltőnyi tapasztalat sem elég.
Hogy kinek lett volna dolga mindezt elmagyarázni, pontosabban továbbadni? Semmiképpen sem a politikusoknak. Az újságíróknak, dokufilmeseknek, tévéseknek, hírszerkesztőknek annál inkább, a bársonyos forradalomban élen járó média azonban szinte a rendszerváltás másnapján megadta magát a piacnak vagy a politikának. Soha a magyar történelemben nem volt még ilyen rosszul kommunikált rendszerváltás. A harmadik magyar köztársaság alapító atyái nyilván azt hitték, negyven évnyi egypártrendszer után a magyar nép olthatatlan szabadságvágya magától garantálja és működteti majd a demokráciát. Amit meg mégsem rendezne el, azt majd elrendezik a politikusok. Az az apróság, hogy a szocializmus, amelyben az ideális „állampolgár” azt teszi, amit a hatalom diktál (a kemény és a puha diktatúra között e tekintetben nem volt különbség) éppenséggel a szabadság és az önállóság gyakorlásának lehetőségétől és tapasztalataitól fosztotta meg az embereket, miközben tökéletes kiképzést kaptak az antidemokratikus erényekben: a szolgalelkűségben, a bizalmatlanságban, a mószerolásban és a színlelésben. Nem hiába, mindezen erényeket, ha a demokrácia működtetésében nem is, a vadkapitalizmusban (mely épp amiatt volt vad, mert nem korlátozta a valódi piac és a valódi demokrácia) remekül tudták hasznosítani. Miközben az istenadta nép kézzel-lábbal próbált e viharos időkben a felszínen maradni, a médiától szalmaszálnyi segítséget sem kapott. A kereskedelmi televíziók ezerrel neveltek valami másra: a fogyasztói társadalom gyönyöreire. És nevelnek azóta is: miközben e sorokat írom, az egyik tévéhíradó épp azzal butítja nézőit, hogy az „ingyen” hitelek milyen jól jönnek majd a karácsonyi bevásárlásnál: mit nekünk a megszorítás, rántsd magadra a plazmatévét, s nincs többé semmi gondod. Eközben az MTV hol a királyi többes („pártunk és kormányunk”), hol az ultraliberális („Ön tehát földbe döngölné az ellenzéket. Köszönjük hogy itt volt, jöjjön máskor is.”) „pártatlanság” szócsöve lett. Mindeközben a pártoknak csak önmagukról és zavaros ideológiájukról volt mondandójuk, a demokráciáról sohasem. Nehéz minderről szatírát nem írni, de a magyar irodalom és film – leszámítva a nagyon kevés ellenpéldát – fegyelmezetten hallgatott. Miként mindarról a tektonikus erejű, mindent felforgató drámai változásról sem volt több mondanivalója, amihez foghatót az ötvenes évek óta nem élt meg az ország. Közkeletű mentség szerint azért, mert a művészet épp eleget politizált a szocialista rendszerben, ahhoz, hogy minden írónak, filmesnek egy életre elmenjen tőle a kedve.
Tragikus tévedés, mert a művészet akkor sem politizált, hanem civilizált. Civilizálta többek közt épp a politikát. A harmadik magyar köztársaságban, többek közt a művészet ellenállása híján, fordítva történt: a hatalom politizálta át a civilszférát.
Vegyünk egy példát, miért is baj ez a kifinomult közöny a mindennapi élet iránt: sem a magyar média, sem a magyar filmgyártás nem tud például arról, hogy egy normális társadalomban gyerekek is élnek. Valahol valaki persze itt-ott a körülmények hatalma ellenében kiharcol egy-egy gyerekműsort vagy mesefilmet, de az kevés az üdvösséghez. Pár éve számoltam össze, az MMA játékfilmes akkori pályázatára beadott száztíz forgatókönyvből mindössze két (némi jóindulattal három) szándékozott a gyerekekhez szólni. Gyerekfilmet csinálni Londontól Disneylandig, Tokiótól Prágáig mindenütt érdemes, sőt „nagy buli”. Csak nálunk nem az. Pedig, ha másból nem a Harry Potter vagy a Shrek nézőszámából látszik, itt is élnek gyerekek. Valószínűleg vevők lennének egy pesti Potterre vagy egy zöld zempléni óriásra. Vagy bármi más mesére, aminek ezeknél is több köze van ahhoz, amiben élünk vagy amiben élnünk kellene. De hát hol a producer, rendező, író, aki támogatás, hátszél nélkül nálunk kockáztatni merne: a gyerekközönség ugyan nagyon hálás tud lenni, de sokkal kritikusabb, mint a felnőtt nézők, bóvlival nem lehet megetetni. Gyerekfilmjeink tehát nincsenek, és félő, hamarosan gyerekeink sem lesznek. A gyerek ugyanis fölöttébb időigényes porcikája életünknek, folyamatos gondoskodást és figyelmet igényel, tisztára, mint a demokrácia. Ha nem beszélünk a gyerekeinkhez, vége a kultúrának. „Beszélj hozzá”, ugyanerre épül a demokrácia is, de erre csak az képes, akinek van mit mondania, és akit a másik érdekel annyira, hogy ezt el is mondja neki. Magyarországon mindkét feltétel hiányzik. Sem a bizalom, sem az új társadalom látomása nincs meg.
Olvasom a neten, két magyar kutató nemrég megfejtette az „amerikai álom” titkát. Eszerint a „keep smiling”, az arcokról soha le nem hervadó mosoly az amerikai siker legbecsesebb adaléka. A hír inkább rólunk gyanakvó, rosszkedvű, defetista magyarokról szól, akiknek még tizenhat évvel a rendszerváltás után is elementáris meglepetés, hogy a bizalom bizalmat – és demokráciát – szül. Nagy dolog, kommentálja a hírt egy szemtelenül bölcs fórumozó: „Magyar álom nincs. Ennek a titkát ki fejti meg?”
Nem kell tézisregényeket és filmeket írni a magyar demokrácia érdekében, elég, ha valaki ennek az epigrammatikus tömörségű kérdésnek a nyomába ered.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1005 átlag: 5.5 |
 |
|
