KritikaFehér tenyérVigaszág-bogHirsch Tibor
Hajdu Szabolcs harmadik filmje más, mint a Tamara és a Macerás ügyek: keserű kelet-európai sikertörténet.
Kezdjük ott, mitől is különbözik a Fehér tenyér? Először is egy kínálkozó műfajtól, de ez talán még nem nagy szám. Mert besétálhatott volna a sportolómese skatulyájába, de hát abból annak, aki a nagy hagyományú magyar szerzői filmes paradicsomból érkezik, nem nehéz tüntetően kilógni.
Van azonban ennél nagyobb halmaz is: mozidarabok, melyek az akarásról szólnak. Ezek végtelen változatosságát ismerve nagyon nehéz újat kínálni. Mert hogy már akkor is túl sok lehetőség, ha csak a riefensthali „akarat diadalától” a diadal akaratos nem akarásáig követjük a sort, ahogy ez utóbbit Tony Richardson hosszútávfutója előadja. És akkor ott vannak még a témában az akarat és szenvedés misztikus kapcsolatára vonatkozó opuszok, továbbá – ezt kiegészítendő – az átokká-végzetté lett akarat: a Kopár szigettől az Apámuramig, Bergman- és Tarkovszkij-féle akarat-diszkussziók, akarat-áldozat, vagy akarat-szenvedés keverékek, a remény-reménytelenség hullámvasútjára építő narratívák, és persze a beteg és beteges, démoni és zseniális akaróemberek meséi, nemzeti és globális viszonylatban, Sanyi bácsitól Széchenyiig, Kane polgártárstól Don Corleonéig.
Azért mégiscsak sporttémában – a színtiszta öncélúságban – lehet mozgóképre álmodni a legmeggyőzőbb (mert leginkább vegytiszta) akaratkísérleteket. Ez persze tágan értendő: emlékszünk, hogy a Nagy Hal kifogása előbb megélhetési kérdés, azután tiszta akaratjáték.
„Az embert nem lehet legyőzni”: az Öreg Halász mondja, de Hajdu Szabolcs hősére is vonatkozhat: vagyis megérkeztünk. Titokzatos mondatok ezek. Titokzatosak és gyanúsak már a kubai halásznál is. Bizalmatlan kötekedők éppen erre célozva hozták giccs-hírbe a Nobel-díjas mesét, hogy tudniillik, ilyen nincs. Az ember vagy győz, vagy veszít. Aki viszont hisz a mondat értelmében, az rögtön tudja, hogy Kubára, Magyarországra, meghatározott földrajzi régiókra vonatkozik. Kelet-európai tornásznál mindenesetre nagyjából ugyanennyit tesz: embertelen szenvedés, ősbűnökért való emberfeletti vezeklés: errefelé ezt mondják emberinek. És így, ezek együtt éppenséggel kirajzolják a nem-vesztes (nem győztes!) bajnok komplikált, és helyi természetű képletét. A Fehér tenyér magyar tornásza ezt úgy mondja, nem szeret veszíteni, és mint Ember nem is veszít: a Hemingway-i záradék figyelembevételével, nem is veszíthet. Ami viszont még nem jelenti azt, hogy győz.
Merthogy egy győzelem, az azért más. Más világ, más régió, más érdekeltségi kör. Győzni akarnak például az amerikaiak, győzni is szoktak, esetleg – mint itt – győzhetnek a kanadaiak. Prózaian, a pontok összeszámlálása után. A filmbeli kanadai tornásznak, a huszonéves korára edzővé lett főhős tanítványának oka van, hogy csakis így akarjon diadalmaskodni: arrafelé a „nem-legyőzöttség” nem váltható készpénzre szó szerint sem, vagyis nem konvertibilis, mondjuk, mintha a kanadai vagy USA-dollárt Rákóczi vagy Kossuth képe díszítené, esetleg más hasonló magasabb értelemben vesztes, de „nem legyőzött” közép-európai öreghalászoké, akinek óriás halát éppenséggel csontvázzá csupaszították a cápák, de az errefelé nem az számít, hanem csakis a szenvedés-vezeklés koktél mennyisége és minősége. Hajdu Szabolcs ugyan tornászról mesél, nem öreg halászról, de filmjének izgalmas üzenetcsomagjában mégiscsak fontos ez a distinkció is: mármint, hogy errefelé „fejünkre másképp tapad a haj”. Hozzátehetnénk, kifejezetten kócosan tapad, csapzottan keretezi tiszta, szép, de közben fáradt és koravén arcunkat. És ha egyszer innét jöttünk, és ha tornászok vagyunk, akkor külön figyelemreméltó, hogy bár lehet testünk arányos és kisportolt, ami szakmai minimum, attól még marad tartásunkban annyi megtörtség, amit a Kárpát-medence földrajzilag kódol. Valószínűleg ebből a szempontból nem tanulság nélkül való, ha a hős brutális gyermekkori edzőjét is embernek tekintjük: mert hogy a gonddal kiválasztott, és nagyot alakító román színész tekintete igenis emberi csillogású, lelki görbesége, vonásai torzulása pedig megint csak regionálisan garantált, ahogy a szülőké is. Ugyan kinek hinnénk el jobban, hogy egész életében szürcsöli a szenvedés-vezeklés koktélt, mint éppen egy tehetséges kelet-európai arcnak, vagy egy Lukács Andor arcának? Kinek hinnénk el inkább, hogy az ő gyermeke, vagy tanítványa, még ha a hősök hőse is, akkor is csak a „nem-legyőzött nem-győztesek” panteonjában kaphat helyet? Kinek hinnénk el, hogy errefelé a hősöket – öreghalásztól hadvezérig – nem is szánják máshová? Mert hogy ennyi a vereségtől (az élethosszig tartó megveretéstől) való kétségbeesett menekülés a nemzedékről-nemzedékre örökölt norma?
Még valami abból a bizonyos üzenetcsomagból: e film tanúsága szerint a tornász akkor nem veszít, ha produkciója pontos, tökéletes. Akkor győz, ha ezen felül könnyed, elegáns, tehát ott és akkor boldog: mint akit megkímélt a szenvedés. A sporttörténelem persze egyáltalán nem bizonyítja, hogy lehetetlen volna véres fenyítések árán könnyedségre vergődni. Mégis, fontos, hogy a rendező nem engedi tornász hősét az aranyéremhez. Megkaphatná: nem volna példa nélkül való, de példaszerű sem. Mintha a tornászaranyérem mégiscsak szőke kékszemű szépfiúknak járna. Csakis szabadságban nevelt, férfiként is gyermekképű tengerentúli szerencsefiának. Könnyű volna itt összefoglalni a filmet: nő a pálma teher alatt is, ha muszáj neki, de éppen két dobogós hellyel nő magasabbra teher nélkül. Ez is egy tanulság, de nem a végső. Ami e sorok írójának a filmben a legfontosabb, az felülírja ezt is.
Az utolsó, legtitkosabb és legtrükkösebb üzenet úgy szól, hogy van olyan, hogy Végzet és van olyan, hogy Káosz. Minden jó és minden rossz kisülhet mindenből, minden hely – szerencsés és szerencsétlen – egyszerre röptető-pálya és halálcsapda. A vásott kölkök babusgatására szakosodott kanadai tornacsarnok ugyanúgy, ahogy a Kádár-rendszer sportiskolai kínzókamraként használatos debreceni edzőterme. Ezen kívül, szól a sugallat, van olyan, hogy „sors”. Követned kell a sajátodat, akkor is, ha történelmi fátumként úgy sem vezethet tovább, maximum a „nem-legyőzöttségig”. És ha ezt a sorskövető alázatot éppen a gyermekkori kínzóid tanították meg neked.
A film azzal kezdődik, hogy hősünket, már fiatal férfiként, nyílt utcán odébb küldi a biztonsági ember, mert Kanadában középülettől csak bizonyos távolságban szabad rágyújtani. Hősünk bólint, és indul: betartja a távolságot. Hősünk amúgy hosszú hajú szabadság vándora: szabaddá tette a szenvedés. Hősünk karikás szemű alattvaló: vérében van az engedelmesség. A Szabad Világ egy kelet-európainak amúgyis az engedelmességről szól. A pénzért cserébe, amit egy szegény helyről jött vendégedzőnek fizetnek, az itteni normákhoz igazodva kell gyakorolni az alázatot. Rendben van, tilos dohányozni, és tilos keménykedni. Két balkáni attribútum: nagyjából egyenértékűek. Viszont, aki ott született, ahol a mai napig sokat dohányoznak, és még többet keménykednek, aki már régen kiitta a szenvedés-vezeklés koktélt, annak ez semmiség. Az nem dohányzik, és nem pofozkodik, ha Kanadában úgy szól a parancs. A megalázkodó fegyelem régiós öröksége az övé, és ez az örökség – ahogy gyermekkori edzője jósolta tornász izmairól – örökre rátapadt a csontjaira: Új Világban, új helyzetben is fegyelmezett.
Gondoljuk ezt tovább? Nem lesz szép gondolat. Kimondva úgy hangzana, hogy a másik póluson, a Kanadával feleselő örökös kelet-európai sportarénában a privát- és köz-felszabadulásoknak is verejtékbűze van. Az itteni ember például úgy tud mintaszerűen szabad országban élni, hogy emlékszik a félelemre, mikor puhadiktatúrás trénere combjai fölött vívótőrt suhogtatott, tenyere izzad, mert tudja mi lesz, ha ő valamiben nem mintaszerű. Igyekszünk tehát. Így gyakoroljuk errefelé tornász-könnyedséget atléta-ruganyosságot mi, fogat összeszorítva, ökölbeszorított kézzel, ahogy egy állítólag nem-vesztésre, de soha nem is győzelemre született régió felszabadultjaitól elvárható.
Hajdu Szabolcsnál a veszíteni ódzkodó tornászember ráadásul újra és újra kiszáll. Ezzel a régió-örökséggel inkább nem erőlteti a versenyzést, tovább áll egy házzal, vagyis a cirkuszhoz szerződik, ahol a szenvedés-vezeklés útravalót beoszthatja: jól megél belőle. Egyre jobban. A Fehér tenyérben az artista-lét volna az egyetlen megoldás: aki ezt választja, igazodik a végzethez, de használja is, nem kapálódzik öröksége ellen, de nem is kínlódik az átoksúly alatt. Lázad és menekül, hogy lehessen egyszerű professzionista: nem győztes, de verseny híján soha többé nem is vesztes.
A kitörésnek a filmben három stációja van, talán bizony három fajtája. Az első az elképzelt: ez volna a valóságos öngyilkosság. A gyerek halálba ugrana a kínzókamra napi rutinja elől. A második esztelen kockázattal a majdnem-halál: a cirkuszi halálugrást elvétő gyereklázadóban még túl közeli az utolsó szenvedés-vezeklés dózis, túl erős a hely szelleme, sűrű a korszakos verejtékbűz, történelmi a lelkiismeret-furdalás. A harmadik varietékép már a happy end látomása. Kelet-európai öregfiú soha nem nyerhet a szabadnak született WASP Adonisszal szemben, viszont a kitörésben-lázadásban most már vérprofi. A Cirque du Soleil ott Las Vegasban, furcsa, de az ő pályája. Szökési útvonal kelet-európai nem-veszteseknek.
Hisszük, hogy mindez benne van a Fehér tenyérben. Hisszük, csakhogy itt nem a fenti cselekményfordulatok bizonyítanak. A magyar-kanadai ikermese lehetne sokkal szimplább akarat-mozi, ha például a végzet útjainak brutális zártságát nem égetné a néző lelkébe az a sok fájdalmasan lehatárolt kép, ami soha nem enged eleget látni, ami talán bizony rafináltan kiszámított fájdalmat okoz. Hajdu Szabolcs – a hetvenes évek debreceni történetében mintha végig azon a bizonyos lakótelepi szellőzőkürtő halálos csőrendszerében utaztatna bennünket. Láthatjuk most, mennyit láttunk a világból akkor. Mennyit láttunk felnőtt alattvalóként, mennyit láthattunk megnyomorított gyerekként, agyonterhelt versenysportolói csőlátással. Aztán láthatjuk magunkat a ránk szakadt izzadságos szabadságban, ahogy bekerítenek ismeretlen szabályok, túl pofátlan gyerekek, túl erős autók, túl böhöm házak. Mindez fájdalmasan puritán snittekbe tördelve. Talán bizony izmaink is dolgoznak a mozi-székben: Nekifutunk, dobbantunk, elugrunk, újra és újra: klausztrofóbiából agórafóbiába, betoncsőből parkett-placcig, korláttól szőnyegig. Kilencven perc fogódzó-keresés, másfél óra látványtorzó-kiegészítő agymunka. Ki gondolná közben, hogy a varieté-kupola totálban mutatott mennyországa fényekkel, flitterekkel lesz a végső és egyetlen jutalom? Mert hát annyi lehet és semmi több, kommentár, magyarázat nélkül.
Van akkor miről álmodozni. Hogy jön még kelet-európai vereségre, kelet-európai dezertálás. Ha mégis felébredünk: puffanunk a szőnyegen.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1424 átlag: 5.45 |
 |
|
