A Mester és MargaritaA mi BulgakovunkTrosin Alekszandr
A hisztérikusan várt, ám kétes értékű tévésorozatnak hála Bulgakov remekműve a bestsellerek polcára költözött.
2005 decemberében, néhány nappal a katolikus Karácsony előtt a Rosszija tévécsatorna vetíteni kezdte a várva várt tízrészes A Mester és Margarita televíziós filmsorozatot a pétervári Vlagyimir Bortko rendezésében. Az ország már nyár közepétől izgatottan várta e premiert. A szociológiai felmérések igazolták, hogy a sorozat szilveszterig tartó vetítésének első napjaitól kezdve majd minden harmadik lakos a „Mesterrel” töltötte estéit. A sorozat nézettsége páratlan, ennél nagyobbat csak az államelnök újévi köszöntője szokott elérni, s az sem mindig.
Az orosz kulturális élet e fontos eseményének megítéléséhez az említett szociológiai mutatót legalább annyira figyelembe kell venni, mint a megfilmesítés művészi színvonalát. Ez utóbbiról ugyanis lehetne vitatkozni. Vitatkoznak is. Hevesen, túlzásokat sem kerülve. Egyeseknek a leghatározottabban nem tetszik a szereplők kiválasztása. Nem tartják jónak sem Oleg Baszilasvilit mint Wolandot, sem Alekszandr Galibint mint Mestert, sem Anna Konovalcsukot mint Margaritát. Különösen sok támadás érte a Kandúrt, Behemótot. Vlagyimir Bortko különböző interjúiban szupermodern technikai csodákat ígért, amelyek ezt az ördögien bűvös figurát majd meggyőzővé, mesébe illően reálissá teszik. De nem így történt – a filmvásznon egy kis maskara tűnik fel, olyan vedlett szőrű, akár az olcsó áruk boltjában vásárolt agyonhasznált játékmacik. Lehet, hogy a stáb nem tudott megállapodni az árban a szolgálataikat felajánló hollywoodi varázslókkal. Bortko egyik interjújában elmondta, hogy az amerikaiak tényleg nagyon kitartóan ajánlkoztak, de hát mi, úgymond, inkább a mieinket részesítettük előnyben..
Mihail Bulgakov művének filmre alkalmazásával egyébként nem túl sokan próbálkoztak a világon.
Elsőként Andrej Wajda vállalkozott erre, de csak egyetlen szálat – az újtestamentumi történetet – emelt ki a regényből. Alkotása, a Pilátus és mások, Daniel Olbrychskivel Jesua szerepében, 1971-ben került a mozikba. Egy évvel később született meg A Mester és Margarita új film-adaptációja, a jugoszláv rendező, Aleksandar Petrovic munkája. Woland szerepét ebben az olasz-jugoszláv koprodukcióban Alain Cuny alakította, akit a nézők Az éjszaka követeiből ismerhettek, Marcel Carné filmjében az ördög követét személyesítette meg. 1988-ban sok vitát kavart Bulgakov tisztelőinek körében a lengyel Maciek Wojtyszko rendezte hétrészes tévésorozat. Az orosz néző azonban ezt a tévésorozatot nem láthatta. És várta a magáét. (A regénynek az a „Bulgakov után szabadon” filmre-alkalmazása, amelyet kísérlet gyanánt a magyar Fekete Ibolya ajánlott, mindazok véleménye szerint, akik nemrég látták Moszkvában, igen hatásos, és közel áll Bulgakov szelleméhez).
Oroszországban sok híres rendező vágya volt a „Mester” megfilmesítése, köztük Eldar Rjazanové és Vlagyimir Naumové. 1987-ben Elem Klimov filmrendező, aki a peresztrojka időszakának elején filmművész közösségünk vezetője volt, olyan tervet dédelgetett, hogy Hollywooddal közösen filmesíti meg a regényt, de elképzelése nem válhatott valóra. Klimovot sokáig ez a vágy éltette, kerülgette a tervét, de gyakorlatilag megközelíteni nem merte. Közben viszont az akkor még fiatal, de első filmsikereitől szárnyakat kapó Jurij Kara rendezőnek sikerült merész producereket találni és parádés szereplőgárdát összetoborozni (Valentin Gaft – Woland, Anasztaszija Vertyinszkaja – Margarita, Viktor Rakov – a Mester, Nyikolaj Burljajev – Jesua, Mihail Uljanov – Pilátus), és filmszalagra rögzítette a regényt. Úgy hírlett, nagyon igyekezett a lehető leghiánytalanabbul megőrizni a Bulgakov-mű cselekményének szövetét. Az már más kérdés, hogy utóbb aztán eleven húsba kellett vágnia, amikor a producerek kívánságának eleget téve, fontos jeleneteket volt kénytelen a kész filmből kiemelni, hogy az beleférjen a megszabott méretekbe. A több mint tíz évvel ezelőtt (1994-ben) felvett film végül nem került a mozikba. A sorsa egyébként is meglehetősen különös. A rendező előbb a producerekkel került konfliktusba, akik végül széfbe dugták a filmet; aztán közbeszólt az író örököse (Jelena Szergejevna Silovszkajának – aki otthagyta tábornok férjét, és Bulgakov felesége lett – az író által örökbe fogadott fia): letiltotta a film bemutatását. Később olyan hír terjedt el, hogy nyoma veszett a filmtekercsnek is, még bűnvádi eljárás is indult eltűnése ügyében. Igaz, nemrég, egy decemberi estén, amikor az ORT tévécsatorna a halhatatlan Bulgakov-regény új filmváltozatának soros részét vetítette, a konkurens orosz NTV csatorna egy, a Jurij Kara rejtélyesen nyoma veszett adaptációjáról szóló műsort kínált a nézőknek. Rövid töredékeket is bemutattak Kara filmjéből, megszólaltatták a producereket, akik a jogutódot hibáztatták, de végső soron felcsillantották előttünk a reményt, hogy előbb-e vagy utóbb, de csak megnézhetjük a Jurij Kara filmjét is.
Az viszont aligha fogja összebékíteni a Bulgakov-regényből készült filmváltozat most lezajlott premierje nyomán kialakult, élesen eltérő vélemények képviselőit. Úgy hiszem, hogy A Mester és Margaritának eleve nem készülhet olyan filmváltozata, amely mindenkit kielégítene. Méghozzá nem azért, mert kivétel nélkül minden, klasszikus irodalmi műből készült filmnek ez a sorsa (hiszen úgyszólván mindenki a maga módján értelmezi az irodalmi alkotást, képzeli el a neki kedves szereplőket). Hanem azért, mert a Bulgakov-regény egészen különleges helyet foglal el az oroszok tudatában, amit jól mutat a jelen tévésorozat nézettsége is. Nem pusztán egy szépirodalmi alkotás, nem is valamely szellemi vagy esztétikai érték, hanem egyfajta össztársadalmi-mindennapi objektum pozícióját tölti be. A Mester és Margarita már nem csak regény, hanem egy eszeveszetten felpörgetett „brand” is, amely olyasféle tartozéka a tömegek életének, mint egy áruvédjegy, egy márka a többi presztízsérték között. Immár olyan, akár egy óriás-varieté, ahhoz a népszerű szórakoztató intézményhez hasonló, ahová a ’30-as években tódult a nép, s amelyet oly szemléletes szarkazmussal ábrázolt maga Bulgakov. Ezért lepett meg engem kritikus-honfitársaim fellengzőssége, akik siettek megállapítani, hogy: „ha a moszkvaiak egyharmada, megfeledkezve napi teendői sokaságáról, a szilveszteri vendégeskedésről, az ünnepi készülődésről és egyéb gondjairól-bajairól, leült a tévé elé ’Bulgakovot nézni’, akkor nem is áll mindenben olyan rosszul az ország, mint gondolhatnánk, ez ugyanis (bármilyen dagályosan hangozzék is) a nemzet szellemi egészségének a jele”. „Köszönet az országnak – olvasom egy másik kritikában –, amiért még mindig olyan, amilyen, hogy egyszerűen illetlenségnek tartja, ha valaki nem olvassa A Mester és Margaritát”. Jó, köszönet az országnak – de egészen másért: egy tanulságért. Nevezetesen azért, hogy ismét megmutatta: a tömegsikernek semmi köze „a nemzet szellemi egészségéhez”. Az orosz társadalmi tudat infantilizmusához viszont annál több. Ahhoz a gyermetegséghez, amelyről oly meggyőzően szólt Levél az Elnökhöz című könyvében a pétervári prózaíró, Mihail Berg. Épp ezért versenyezhetnek a szuper-tömegsikerért A Mester és Margarita tévé-változata és nagy tetszést arató új orosz blockbuster, a Nappali őrjárat, amely Szilveszter éjszakáján került az ország összes városának mozijaiba. Az utóbbi mű kifejezetten, minden elemében „gyermeki”, egész stratégiája a Harry Potter és A Gyűrűk Ura lepipálását célozza. A tömegtudat tehát a híres Bulgakov-regényt már régen a jól eladható fantasztikum lapos allegóriáinak színvonalára süllyesztette. Gondoljunk csak a Patriarsije Prudin zajló ünnepségekre, a Szadovaján található „gyanús hírű lakás” kiváltotta hisztériára, a hírhedt ház udvari kapualjában lévő postaládára, amelyen ott díszeleg a felragasztott „Levelek a Mesternek” felirat, a „Bulgakov”-útvonalakra, amelyeket lelkes amatőr idegenvezetők állítanak össze… (Alig két órával ezelőtt, amikor kis időre félbehagytam e cikk írását és kimentem az utcára, megállított két asszony. Szemmel láthatóan vidékiek voltak, épp most érkezhettek Moszkvába, és így szólítottak meg: „Mondja, merre van a „gyanús hírű lakás”? Ez már nyilván a tévésorozat visszhangja volt. Netán magához az ördöghöz sietett a két vidéki asszonyság?
Azt hiszem, Vlagyimir Bortko mindezzel tisztában volt, bár abban, amit a forgatás idején készséggel osztogatott interjúiban mondott, olyan dolgok is elhangzottak, amelyek nem annyira hozzá, mint inkább a sajtónk által ráerőszakolt szerephez illettek – nevezetesen „a kiemelkedő irodalmi alkotások tehetséges interpretátorának” szerepéhez. Mindenki emlékszik az általa forgatott Kutyaszívre, és arra, hogy két évvel ezelőtt Dosztojevszkij Félkegyelműjéből készített tévéfilmet – az egészet sikerült egy 12 részes sorozatba sűrítenie.
„Elviselhetetlen lenne számomra üres nézőtér előtt kiáltozni” – mondta, ezzel indokolta meg, miért televízióra alkalmazta Bulgakov regényét. Vlagyimir Bortko, ez a jól felkészült, szakavatott profi, úgy látszik, mindenáron a nézők tudomására akar hozni (odakiáltani nekik) valamit, ami fontos, rejtett, ami nem olvasható le a regény felszínéről; olyasmit, amit ő ásott elő, látott meg, gondolt végig. Mert könnyen lehet, hogy Bulgakov regénye, több tíz, száz, sőt tán ezer irodalomtudományi, színház- és filmművészeti interpretációja ellenére, még nem minden rejtett, mögöttes tartalmát fedte fel, és hogy minden kor a maga sajátos módján tükröződik benne.
Végignéztem a sorozat mind a tíz részét, és közben türelmesen vártam, vajon hol, a szédületesen fantasztikus cselekmény mely pontján, mely fordulatánál, mely párbeszédében, felvillanásában bukkan elő mintegy véletlenül az a bizonyos modern megközelítés, az a finom érző ideg, amely új megvilágításban láttatja, új, pótlólagos értelemmel gazdagítja az egész, most idézetekre porlasztott történetet. Láthattam egy igen alapos, lelkiismeretes, nyilván sok pénzt felemésztő és hatásos, füstfelhőkkel és „Igor Kornyeljuk-i” zenei crescendókkal dúsított film-illusztrációt a regényhez, hallhattam jól tagoltan kimondott, de ismerős szavakat, összevethettem, mennyire felelnek meg egymásnak a film, illetve a regény szereplői. Unatkoztam, és vártam. De kivárni nem tudtam.
Valami eredeti, sajátosan „bortkói” nem is jöhetett. Nem az a „formátum”, ahogyan mostanság a tévé-stúdióinkban mondják. Az ország népe nem is telepedett volna egy emberként a képernyők elé, ha a tömegkultusszá emelt regénynek „szerzői”, egyéni olvasatát tálalták volna neki. A tévébe kizárólag egy számtani középarányos „Bulgakov” kellett, olyan, aki nem személyesen valakié, hanem közös. Ezt a feladatot pedig Vlagyimir Bortko, meg kell hagyni, elég sikeresen teljesítette. Hiszen mégiscsak profi. Vagy hat-hét egészen tisztességes, különböző műfajú filmet mondhat már magáénak (a Szőke nő a sarkon túl vígjátéktól az Afganisztáni szindrómáig és a Bandita-Pétervárig), amelyekhez hozzávehetjük Bulgakov kisregényének, a Kutyaszívnek már említett, meglehetősen lelkiismeretes, bár nem túl eredeti megfilmesítését. Azaz Bortko Bulgakov prózájával sem először találkozik.
Mellesleg A Mester és Margarita megfilmesítésével már korábban is próbálkozott. Felkérésre először azokban az években, amelyekben még Elem Klimov is szívén melengette a filmre alkalmazás tervét, de Bortko, mint mondja, nem akarta az általa végtelenül tisztelt Klimov útját keresztezni. 2000-ben pedig, amikor már, mondhatni, rendelkezésére állt a kompjuter-grafika is (hogy meg lehessen oldani a Kandúr balvégzetű problémáját), a felbukkanó Bulgakov-jogutóddal támadt bonyodalmak hiúsították meg a kivitelezést. Ezúttal Bortko mind jogi, mind szakmai, mind technikai és pénzügyi szempontból jól körülbástyázott, támadhatatlan pozícióban van. Még etikai-vallási szempontból is. Az orosz egyházatyák ugyanis, miután hírét vették a megfilmesítésnek, arra kérték a rendezőt, hogy enyhítse kissé a bulgakovi történetet, nehogy a film eretnekségnek tűnjék. Bortko azonban kivágta magát, mondván: nem az Evangéliumot veszi filmre, hanem egy művészi fikciót. Félni azonban a legjobban persze a nézők millióitól félt. Különösen, amikor a szereposztásra került sor, csakis és kizárólag a nézők által bálványozottak közül választotta ki a színészeit. Ezért kapott felkérést a Mester szerepének eljátszására egyfelől Szergej Makoveckij, akinek ma rengeteg a rajongója, másfelől Vlagyimir Maskov, akit a hazai sajtó rendesen csak „orosz szex-szimbólum”-ként emleget. Amikor pedig Maskov, aki éppen hogy túlélte autóbalesetét, majd két szerződést is aláírt Hollywooddal, nem vállalta a szerepet, Alekszandr Galibint hívták meg rá, akinek már számos különböző műfajú alakítás van a háta mögött – a legjelentősebb közülük II. Miklós cáré Gleb Panfilov A Romanovok koronás családja című filmjében. Meglátásom szerint Galibin igen jól helytállt a Mester szerepében, amely inkább jelzés-szerű (hiszen a regényben is kevéssé kimunkált, egyetlen kontúrral megrajzolt figura).
Bonyolultabb a helyzet Wolanddal. Tárgyalások folytak Harry Goldmannal, Jean Renóval és Klaus Maria Brandauerrel (elhihetik, izgalmas lett volna a Mefisztót Bulgakov Sátánjaként látnunk). Felajánlották a szerepet Oleg Jankovszkijnak is. Ő azonban a leghatározottabban elutasította. Túl statikusnak, s ezért színészileg unalmasnak találta. Végül Oleg Baszilasvili játszotta el, méghozzá a „színpad és a képernyő korifeusá”-hoz illő zamattal. Nem mondhatnám, hogy nincs benne semmi ördögi. Van, és ráadásul csábosan baljóslatú – a hangszínében is, a mozgásában is, röntgenszeme kivédhetetlenül átható és búsan fölényes pillantásában is. Wolandjából azonban hiányzik a csúfondáros játékosság szenvedélye.
A Kirill Lavrov alakította Pilátusból is hiányzik a bulgakovi bővérűség és telt hangzás. Plakátszerűen megformált, triviális helytartó, ugyanaz a hanghordozása az egész filmben. A legkevésbé sem egy a választásról és vezeklésről szóló darab tragikus hőse. Azok a nézők, akiket az aktornak nem sikerült meggyőznie, a filmbeli Pilátust valami pártfunkcionáriussal, közéleti szereplővel azonosították, amilyenekből Lavrov sokat alakított eddigi életében. Bortko viszont épp ezt az asszociációt kívánta hasznosítani, sőt valamelyik interjújában maga utalt erre az „uszályra”, amelyet Lavrov „maga után húz”.
A legtöbb kifogással Margaritát szokták illetni, őt Anna Konovalcsuk jeleníti meg. A fiatal pétervári színésznő nem dicsekedhet túl nagy tévés, illetve filmes múlttal. A rendező valami boszorkány-jellegű vonásra figyelt fel Konovalcsukban, s ezt hangsúlyozta – unalomig. A színésznő arcára gyakorlatilag az egész filmben ugyanaz az ádázan bősz kifejezés ül ki, amiért a regény fanatikus rajongói nem tudják ebben az alakításban felismerni és elfogadni a maguk Margaritáját.
Bárhogy legyen is, de a szereposztás az a terület, ahol Bortko érvényesítette szerzői akaratát. De van azért a filmben más is, ami sajátosan, kifejezetten Bortkóé. Ám jobb volna, ha nem lenne. A Bulgakov regényében nem létező szereplőre gondolok. Arra a trencskós, Berija jellegzetességeit idéző emberre (az orrán fenyegetően csillogó csiptető, grúz akcentussal beszél). Ő a Wolandot és kíséretét üldöző büntető hatóság irányítója. Valentyin Gaft alakítja, a bibliai részben ezen kívül még Kajafást is ő játssza. A párhuzam itt naivan primitív.
De jön még ennél cifrább is. Bortko a Sátán báljának jelenetébe váratlanul beletold egy terjedelmes híradó-részletet a ’30-as évek közepén lezajlott úgynevezett „politikai tisztogatásokról”, közölve a golyó általi halálra ítéltek névsorát is, amelyet a sztálini főügyész, Visinszkij olvas fel. Tényleg nagy „merészség” és valóságos „felfedezés” Bulgakov regényét 2005-ben felszínes történelmi-politikai példálózással és cinkos összekacsintással kizárólag ahhoz a korhoz kötni, amelyben a mű megszületett, és amelyben elsüllyesztették. Szerintem a rendező ezzel is a tömegtudatnak tett engedményt, annak a tömegtudatnak, amely a kultikus regényt lapos politikai publicisztikává zsugorította.
Nem feladatom Vlagyimir Bortko nagy és vitathatatlanul nehéz munkájának sikereit, félsikereit és melléfogásait mindenre kiterjedő könyvelői alapossággal számba venni. Bármilyen legyen azonban ezeknek a „tételeknek” az egyenlege, mindenképpen a rendező könyvelhet majd el nyereséget. Sikerült ugyanis megvalósítania azt, amit az orosz filmművészetben előtte senkinek – filmre alkalmazta a Bulgakov-regényt, méghozzá teljes egészében. Filmre alkalmazta és a nézőkhöz továbbította! Az már tulajdonképpen nem is annyira fontos, hogy nyert-e ezzel a magas kultúra vagy sem. Mert a tömegkultúra kétségtelenül nyert. És az is lehet, hogy miután csillapította szomját, saját szemével láthatta a materializált ördögi varázslatot, visszaszolgáltatja majd az elrongyolódott eredetit tulajdonosának, a magas kultúrának. Bár ki tudja! A könyvesboltokban szilveszter előtt kitört „Bulgakov-láz” tagadhatatlanul A Mester és Margarita tévé-bemutatójának következménye. Bortko filmje, amely minden eddigi hazai nézettségi rekordot megdöntött, irodalmi forrása iránt is óriási érdeklődést váltott ki. A moszkvai könyvüzletekben, amelyekben máskor jó, ha egy-két Bulgakov-művet adtak el naponta, most 20-25 A Mester és Margaritát kapkodtak szét. Megjelent a regény új kiadása, a borítóján Galibin és Konovalcsuk arcmásával. A könyvet átfogó papírszalagon meg az „Újdonság!” felirat virít. Már készül az utánnyomás.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1687 átlag: 5.48 |
 |
|
