KritikaÉg veled!A boldogtalanság színeiBáron György
Pacskovszky kozmikus távlatokig terjesztett világában négy párhuzamos szerelmi történet pereg.
Kétféleképpen is érthető Pacskovszky József új játékfilmjének a címe. Elsőként úgy, ahogy szoktuk, búcsúzásként. Mind a négy történet, játszódjon Budapesten, Moszkvában, Rómában vagy a világűrben, keserű istenhozzáddal végződik: elválással, szakítással, halállal. Válással is indul a film: szépséges moszkvai kötéltáncosnő hagyja épp el az űrhajó súlytalanságában lebegő kedvesét. Fényében érthetjük úgy is a címet: az ég velük van, a távlat a sztratoszféráig tágul, amelyben magatehetetlenül, magányosan kering egy űrhajó, benne a kétségbeesett férfivel.
Pacskovszky új filmjében, akárcsak az előzőben, A boldogság színében, nem összefüggő históriát mesél el, hanem epizódfüzért, amelynek szereplőit és helyszíneit a történések hasonlósága kapcsolja egybe. A mai mozizásban egyre ritkább ez a fajta töredékes építkezés. A mozaik-dramaturgia, érthetően, az érzelmi azonosulás, a beleélés ellen dolgozik. A történetnek nincs egyenes vonala, eleje, közepe és vége, követhető hőse; anti-hollywoodi eljárás ez, amely nem felébreszti, hanem lehűti a szenvedélyeket, távolságot teremt és féken tartja az érzelmeket. Nem véletlen, hogy kik éltek előszeretettel vele: Godard, Tanner, Joszeliani, Rohmer, az amerikai filmesek közül Altman és Jarmusch. Az ilyen filmek középpontja – szemben a hagyományos dramaturgiával – nem a sztori, hanem a motívum, amire az epizódok fölfűződnek.
Az új Pacskovszky-film tere még a filmtörténeti előzmények ismeretében is szokatlanul tágas: az íve Budapesttől Moszkván és Rómán át (némi afrikai kitekintéssel) egészen a kozmoszig húzható meg. Az idő a képekből, tárgyakból, öltözetekből ítélve az ezredforduló jelene, ám a kozmikus távlat ezt is kitágítja, viszonylagossá teszi. A végtelenné táguló térben és időben négy – nevezzük így – szerelmi történet pereg. Három ugyanazon a helyszínen, Budapesten, egy pedig további három színtéren, Moszkvában, Rómában és a világűrben; utóbbi keretezi a másik hármat. Hősnője, a szépséges szőke kötéltáncosnő szerelembe esik olasz bűvészkollégájával, elhagyja a kozmoszban keringő férjét, s követi a kikapós, link olaszt, előbb Rómába, később – nem egészen világos, miért – Budapestre, ahol szakít vele; ezzel a második elválással ér véget a film. Közben három másik kapcsolat történetébe pillanthatunk bele, váltakozva. Érzékenységét, sérültségét alkohollal és csontmerev viselkedéssel palástoló börtönpszichológusnő és páciense, feleséggyilkossággal gyanúsított fiatalember között szövődik az egyik; ennél is bizarrabb a másik, amely bájos fodrász-fruska és dörmögő idős úr között bontakozik ki, szigorúan plátói jelleggel; s végül, a harmadik, fiatal mikrobiológus és szépséges feketebőrű kolleginája bimbózó szerelme, amelynek a féltékeny feleség vet véget. Egyes szálak metszik egymást, mások elhaladnak egymás mellett: a börtönpszichológusnő és az afrikai lány szobatársak, a moszkvai balerina egyszer, néhány pillanatig, ugyanabban a pesti buszmegállóban ácsorog, amelyben a pszichológusnő, anélkül, hogy szóba elegyednének.
A filmnek nem csak a valóságos tere szokatlanul tágas, hanem a – nevezzük így – metafizikai-szellemi léptéke is: a makrokozmosztól a mikrokozmoszig ível. A világűrben úszó űrhajó képére mikroszkóp százezerszeres nagyításában megjelenő papucsállatkák képe-alakja-mozgása rímel. A történetek mögött, alig burkoltan, a születés-szerelem-halál, fiatalság-öregség motívumai sejlenek föl. A mágia, a varázslás ugyanúgy jelen van a röpke másfél órában, mint a szürrealizmus, s vele az álom, a fantázia rém- és vágyképei. Az űrben virágcsokor, balettcipő, aranykereszt úszik el, a film végén a hősnő a levegőben, a felhők között jár, a kozmosszal beszélget, majd benéz az űrhajó ablakán.
Mint a fentiekből is érezhető, a rutinos Pacskovszky József, akár egy lendületes elsőfilmes, igyekezett mindent belezsúfolni negyedik nagyjátékfilmjébe, a valóságot és az álmokat, a szerelmet és a csalódásokat, az életet és a halált, a fiatalságot és a pusztító időt, az ezredfordulós nagyvárosi utcákat és a végtelen teret, a mikro- és a makrovilágot. Jószerivel megvalósíthatatlanra vállalkozott tehát, s ezzel szükségtelenül elnehezítette-megterhelte a filmjét. Nem pusztán az a gond, hogy a fantázia-jelenetek, metafizikus utalások bántóan banálisak – az is, hogy a máskor finom ízlésű, visszafogott modorú Pacskovszky ezúttal rendre a legolcsóbb-legharsányabb fogásokkal él. Ha újabb országba-városba érkezünk, azt onnan tudjuk, hogy Moszkvában az aranyló hagymakupolákat mutatja, Rómában az Angyalvárat, Pesten a Dunát az Erzsébet-híddal. Az egyetlen szexjelenetet rózsaszín fényekben látjuk, lehulló vöröses baldachinfüggöny mögül; arról a már Woody Allennél sem túl eredeti ötletről nem is beszélve, amikor a fiú a moziban önmagát képzeli a filmhős, szerelmét a megmentendő lány helyébe (copyright by Buster Keaton). Ám míg a neves elődök a közhelyet metsző iróniával ellensúlyozták, addig Pacskovszky ezt is halálos komolyan veszi (mint csaknem mindent); filmje így, szándékától eltérően, időnként paródiába fordul át. László Zsolt, amilyen kitűnő színész, az érzékeny-szentimentális feleséggyilkost még csak el tudja játszani, ám az olyan mondatokat (ráadásul börtönbeszélőn, pszichológusnak), hogy „Megcsókoltam a lába nyomát... A haja olyan volt, mint a magáé”, képtelen hitelesen elmondani, mert nem lehet. Pedig a kettejük epizódja még a jobbak közül való, összehasonlítva a bombasztikus orosz-olasz-kozmosz románccal vagy a szűz fekete lány – nős fehér fiú hanyagul felskiccelt szerelmi históriájával. Utóbbiban külön kínos, hogy a dialógusok Afrikát nem csak a terror és az éhezés színterének mutatják be, hanem az emberevők honának is (a szépséges hősnő bevallja: fogyasztott emberhúst); mintha az alkotók a közhelyszótár mellett az előítélet-enciklopédiát is kézbe vették volna.
Gózon Francisco operatőri teljesítménye ugyanolyan eklektikus és széteső, akár a film egésze. A legkülönbözőbb stílusokban fényképez, a csillogó bárfényektől az élénk színvilágú képeken át a tompa pasztellig minden megjelenik a vásznán, aligha függetlenül a mű végiggondolatlanságától. Időnként az az érzésünk, mintha nem is játékfilmet látnánk, hanem afféle demót, amellyel a kamera és a nyersanyag felhasználásának eltérő lehetőségeit illusztrálják. Mentségére szóljon, hogy az NDK sci-fiket idéző űrhajó-belső tisztességes lefényképezésébe minden operatőrnek beletörne a felvevőgépe.
Ez a zsúfoltság, eklektika és fellengzős tónus arra utal, mintha Pacskovszky nem bízott volna az elbeszélt történetekben, s abban, hogy ezeket hihetően el tudja mesélni. Holott az ő markáns tehetsége, távol a honi filmes tradícióktól, éppen a könnyed, frivol érzékenységben rejlik, amelyet nem szabadna megterhelni ólomsúlyú metafizikával, lapos szalonbölcselkedéssel. Ezt példázta érdemeihez képest kevéssé méltányolt előző játékfilmje, A boldogság színe és Kosztolányi-játéka, az Esti Kornél csodálatos utazása egyaránt. Mostani opusza is akkor ragad magával, amikor megmarad a köznapok szintjén: az öregúr és a fodrászlány kedves-évődő kapcsolatában (a hamvasan bájos Balla Eszterrel cicázó Kállai Ferenc lenyűgöző játékával) vagy a börtönepizódok némelyikében (László Zsolt partnereként Tóth Ildikó súlyos jelenlétével). Ezekben a jelenetekben érződik, hogy Pacskovszky milyen elegánsan és könnyedén beszéli a mozgókép nyelvét, milyen virtuózan tud néhány képpel és szóval helyzeteket teremteni, a jeleneteknek ritmust-fazont adni.
A rendező a forgatókönyvet a producerrel és az operatőrrel közösen írta, pedig nem ártott volna profi forgatókönyvírót bevonni a munkába. Ha van film, amelynek már forgatókönyvi állapotában is szembeszökőek lehettek a hibái, az az Ég veled! Hogy túlsúlyos, far- és orrnehéz, elviselhetetlenül sokat markol, s ezért óhatatlanul felszínessé-közhelyessé lesz. S az is megjósolható volt, ha valakihez, akkor épp Pacskovszky stílusához-érzékenységéhez nem illik ez. Ő az egyszerű, könnyed történetek képköltője; nála, akárcsak Kosztolányinál, a „sekély”-ben csillan meg a „mély”: könnyűbúvár-szerelésben felelőtlenség őt az óceán legmélyére (vagy a légritka sztratoszférába) küldeni.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1162 átlag: 5.4 |
 |
|
