|
|
|
Láttuk mégÁrnyékországArdai Zoltán
Richard Attenborough Árnyékországa egy hasonló című, mélységesen albioni regény akkurátus és mégis sikerült adaptációja. Műnemi kuriózum: gazdag miliőrajzú, egyrészes nagyepikai mozimű, melynek képi-atmoszferikus és irodalomszerű hatása egyszerre, sőt egyaránt átható módon érvényesül; végül mintha csakugyan egy korpulens könyvet olvastunk volna el bizonyos oxfordi professzor-auktor kései szerelméről. A film maga is akadémikus stílusú, de önmagán túlnőve az; nyugodt kézzel tökélyre csiszolt, kismesteri főmű. Bár egyéb létezései is szembetűnnek, ezek mégis harmonikusan épülnek az Árnyékország domináns mivoltába. Például: ez az egyik legjobb „Anthony Hopkins-film”. Az emberiség évek óta vezekel vak közönyéért, amellyel korábbi időkben e színész iránt viseltetett. Most már egy kicsit sok a meaculpából, de ha vannak még, akik úgy érzik, tartoznak további leborulásokkal is Hopkins világos szemei, finom mívű, halvány szácskája előtt, aki még nem bámulta eleget a formás kis öklöket, ama bársonyos mozdulatokat, az nem hagyhatja ki a több mint kétórás Árnyékországot, melynek egyetlen jelenetéből sem siklik ki az ő figurája. De tekinthetjük ezt a filmet úgy is, mint megrendítő bőséggel áradó információfolyamot, a valóban élt, bár cambridge-i C. S. Lewis professzorról. (Ő írta például a Narnia-mesekönyveket, melyekhez már magyarul is hozzáférhetünk a Szent István Társulat jóvoltából.) Végül, de nem utolsósorban: az Árnyékország kivételes súlyú „AIDS-film”, nem mintha szereplői akárcsak hírből is ismernék az AIDS-t, azonban az Árnyékország nehézlövegként működhetne abban a magasztos harcban, mely az évezred alkonyán a promiszkuitás szelleme ellen megindult. Az ezermosolyú szellem ugyan nem fog veszteni bűverejéből az új Attenborough-film forgalmazása által, még ha jó néhány mosolya csakugyan kétségbeejtően sivár vagy riasztó is. Ahhoz az kellene, hogy – csak Magyarországon – milliom nézőt csaljon a moziba Hopkins. Ez nem következhet be. De aki mégis lépre megy… A film érzelmessége huzamosan a giccshatárig feszül, a húr majdnem elpattan, de nem, mégsem szabadulunk: a szereplők egyéniségének, összefonódó sorsának bődült földi nehézkedése is folyamatosan érződik. Attenborough az első perctől az utolsóig méltóságteljesen lengeti az irdatlan zászlót, amelyre az van írva: Halálos Szeretet és Semmi Más. Gondolja meg mindenki, mielőtt elmerészkedik az Árnyékországhoz, mert e mű színe elől végül maga Dionüszosz is laposra nyomódottan, köhécselve araszolna ki az utcára, Hermész pedig tétován repdeső pillantással, bukdácsolva menekülne. Villon és Rabelais, Goethe és Mozart hunyorogva, nyakuk behúzva oldalognának ki a fal mentén. Brecht meg talán fel se tudna kecmeregni a székből, csak üres tekintettel meredne maga elé. Buñuel és Fellini a székek alá bújnának.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2070 átlag: 5.52 |
 |
|
|
|
