KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/október
KRÓNIKA
• N. N.: A Magyar Filmintézet, a Filmvilág és a Szellemkép közös kiadásában megjelent Lotte H. Eisner: A démoni filmvászon című kötete
• N. N.: [Meghalt Fábri Zoltán]
MAGYAR FILM
• Balassa Péter: Az Időtől keletre Balassa Péter, Lengyel László és Szilágyi Ákos beszélgetése
• Lengyel László: Az Időtől keletre Balassa Péter, Lengyel László és Szilágyi Ákos beszélgetése
• Szilágyi Ákos: Az Időtől keletre Balassa Péter, Lengyel László és Szilágyi Ákos beszélgetése
• Szederkényi Júlia: Mária és a nyúl Beszélgetés Enyedi Ildikóval

• Bikácsy Gergely: Renoir testamentuma A zseni és az álnaiv
• Ludassy Mária: „Éljen a nemzet”
TÖMEGFILM
• Király Jenő: A nyers és a hamu King Kong-tanulmányok

• Kömlődi Ferenc: A bomlás virágai Káoszfilmek
ANIMÁCIÓ
• Boronyák Rita: Simpson papa dicsérete

• Koltai Tamás: A leleplező Szmoktunovszkij
KÖNYV
• Bori Erzsébet: Hej, halászok… NévSoros
KRITIKA
• Lukácsy Sándor: Finom remegések Köd
• Turcsányi Sándor: Ki a néző? Priváthorvát és Wolframbarát
• Bikácsy Gergely: Tolvajbukfenc Ipi-apacs, egy, kettő, három
• Dániel Ferenc: Bengáli béka A látogató
LÁTTUK MÉG
• Fáber András: Két tűz között
• Ardai Zoltán: Árnyékország
• Konrád P. Géza: Végveszélyben
• Sneé Péter: Ha a férfi igazán szeret…
• Tamás Amaryllis: Maverick
• Barotányi Zoltán: Afrika koktél
• Hungler Tímea: Farkas
• Asbóth Emil: Rómeó vérzik
ELLENFÉNY
• Nagy Gergely: Az emlékezés ritmusa

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szmoktunovszkij

A leleplező

Koltai Tamás

A nagy orosz színész méltatlan körülmények között is megőrizte személyiségét. Aki olyan súlyosan önmaga, mint ő volt, azt mindig modernnek fogjuk látni.

Nem a szerepei emlékeztetnek rá; ő emlékeztet a szerepeire. Azon kevés színészek egyike, akiknek nem az „alakításaik” maradnak meg, hanem a személyiségük. A „figura”. Milyen volt a Hamletban? Milyen volt a Félkegyelműben? Benne volt Hamlet; benne volt Miskin herceg. Nehéz ezt megérteni olyan környezetben, ahol a legjobb színésznek is „játékra”, egyénieskedésre, külső technikára van szüksége ahhoz, hogy észrevegyék. Szmoktunovszkijnak nem kellettek látható eszközök ahhoz, hogy legyen. Hogy jelen legyen. Ő egyszerűen volt. Megjelent, és olyankor csak ő volt. Nem lehetett másra figyelni. Ivanovként a budapesti vendégjátékon egy széken ült a színpad előterében; eltűnt körülötte a díszlet, a társulat, még Csehov is. Rezignált, fáradt férfi, akitől „tevékeny szerelmet” várnak, s akinek az ajtóig is nehezére esik elmenni. A tehetetlenség ekkora súllyal, ekkora intellektussal, ekkora vonzerővel még nem jelent meg színpadon.

Valószínűleg azért lett filmszínész, mert egyetlen színtársulatban sem tudott megmaradni. Tehetsége túl kellemetlennek bizonyult, a legtöbb helyen nem tartottak igényt rá. Silány filmek sorában játszott silány figurákat. Eltékozolt tehetség, az ideológiai giccs nem lett igazabb attól, hogy ő játszotta (körülötte is jó színészek játszottak, csakhogy ő zseni volt), ellenkezőleg, mint „oda nem illő tényező” kiemelte a fércmunka abszurditását. Méltatlan körülmények között is megőrizte intakt személyiségét, s ez leleplező volt, anélkül, hogy a legtöbben észrevették volna.

Az orosz színész az angolszász mellett a legjobb a világon; a két típus között talán a belső fűtöttség mértéke a lényeges különbség. Ebben az értelemben Innokentyij Szmoktunovszkij inkább az utóbbihoz húzott. Nem mutatott hajlamot a túlfűtöttségre. Szerepeihez elegendő volt belülről átrendeződnie ahhoz, hogy maga maradhasson. A színészet romlandó. Ha régi filmeket nézek, a legnagyobb művészek többségén mosolygok. Azt hiszem, Szmoktunovszkij színészete tartósabb az átlagnál. Aki olyan súlyosan önmaga, mint ő volt, azt mindig modernnek fogjuk látni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/10 46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=746