|
|
|
„Éljen a nemzet”Ludassy Mária
A Marseillaise-t Jean Renoir 1937-ben forgatta. Nem tartozik a remekművei közé, ám mint nagy legendaképző történelmi film tartandó számon: a francia Népfront vetítette vissza 1792-re álmait. A francia forradalom 200. évfordulója kapcsán kibontakozó vita, kiváltképp Furet és iskolájának „revizionista” történetírása után ma megdöbbentően „szoc. reál” típusúnak tűnik föl Renoir filmje: a reakció (e néven nevezve) oly sötétben bujkáló, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, az „Osztrák nő” nem csak ellenforradalmi, de kurva is, férje, a király falánk és buta, az arisztokrácia fényt űz és kegyetlenkedik – rögtön az elején gályára akarnak küldeni egy parasztot, aki „leütvén egy rossz galambfiat” úrbéri jogokat sértett. A szerelmi szál is kellően szentimentális – a főhős és szíve választottja közt az első csók csak akkor csattan el, midőn hősünk haldoklik a királyi palota ostrománál szerzett halálos sebe következtében. Ám ahogyan e sebet szerezte, az délkörünkön némi reflexióra adhat alkalmat a pusztán külső jegyek alapján akár A jégmezők lovagja jellegű történelmi-nemzeti mítoszteremtő filmek típusához sorolható alkotás apropójából. Ugyanis hősünk éppen a királyi palotát védő svájci testőrök egyikével próbált fraternizálni – „Állj a nép közé!” unszolta, midőn orvul lelőtték. A filmben fel-felhangzik a „Vive la nation!” az „Éljen a nemzet!” kiáltása, ám sohasem az idegenek (másnyelvűek, másfajúak) ellenében, hanem a francia királlyal, a francia főnemességgel szembeni forradalmi érzület kifejezéseképp. „Mi a nemzet?” teszi fel a renani kérdést a francia hazafias érzelmektől nem egészen mentes marseille-i erődparancsnok az erődöt a francia nemzet nevében lefoglaló forradalmár-katonának, s az így válaszol: „egymást segítő polgárok szabad társulása”. Vérről, génről, talajgyökérről és egyéb németes-mélymagyar mítoszi kellékről szó sincs: a Társadalmi szerződés szép fikciója szerint a nemzet szabad társulás konstituálta köztársaság, ahol is a demokratikus alkotmány elfogadása tesz a politikai nemzet részévé – és tesz attól idegenné (a legtöbb francia ős felsorolása ellenére is) a politikai illojalitás, a köztársaság eszméjének el-nem-fogadása. Ezért mondhatta magától értetődően naiv sanculotte hősünk a svájci gárdistának: „állj a nép közé”, mert „osztály-” és nem faji alapon definiálta a népet – ahogy mutatis mutandis az emigránsok között is az „osztályszolidaritás” döntötte el az osztrák–porosz csapatok behívását a franciák forradalmi népe ellenében. Az „éljen a nemzet” kiáltás azt jelentette, hogy „haljon a király”, ám magában foglalta a világ demokratáinak „francia” állampolgárságát: Bentham és Paine, Priestley és Pestalozzi a demokratikus köztársasági berendezkedés híveként lettek magától értetődő módon „franciák”, ahogy a Gironde kozmopolita világforradalmárai is úgy vélték, hogy német vagy olasz földre a francia szuronyok nem a franciák oktrojált alkotmányát, hanem az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát masíroztatják be, ergo ez a francia hódítás a világszabadság térhódítását jelenti.
Ám megjelenik a filmben – igaz, idealizálva-mitizálva – e rousseau-i direkt-demokratikus népfenség- és nemzetfogalom antiliberális felfogásának előjátéka is. A Jakobinus Klubban elhallgattatott girondista szónoknak ugyan egyik klubtársa még a védelmére kelt – „e társaságban mindenkit megillet a szólásszabadság joga” –, ám a plebejus demokratikus forradalmi igazság hevülete nem csak az „ellenforradalmi”, de a forradalmon belüli eltérésnek-ellenzéknek sem sok teret hagy. A „honfiak” által legtöbbet aposztrofált két név – Marat és Robespierre – tették őshonossá francia földön azt az ideológiát, mely szerint „az országban csak két párt van: a nép és a nép ellenségei”, s bár kétségkívül nem faji-leszármazási alapon, de nem kevésbé kíméletlen módon kívántak leszámolni a „nép ellenségének” nevezett mássággal. Az egységes népakarat forradalmi-demokratikus mítosza éppoly radikálisan kizárja a nemzet testéből az eltérő gondolkodásmód, a kritikus kétely, a nem kellő mértékű hazafias hevület képviselőit, mint majdan a németek etnikai-erkölcsi egységnek felfogott nép- és nemzetfogalma. Ám a francia nemzetfogalomban – még a legkevésbé szabadelvű változatában is – benne van a szabad választás motívuma: a demokratikus köztársaság polgárává nem születési véletlen, hanem tudatos döntés tesz.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1921 átlag: 5.38 |
 |
|
|
|
