Beszélgetés Gothár PéterrelNeonfény és Mambo-magnóKozák Márton
A közelmúltban fejezte be Gothár Péter Megáll az idő című filmjét. A történet 1956 novemberében kezdődik. Az apa nyugatra megy, az anya itt marad a két fiúval. 1963. A fiúk már gimnazisták. Tánciskola és Elvis Presley. Új tantervek a régi iskolában. A tájékozódás nehézségei. Rekvizitumok: neonfény és Mambo-magnó, szimpla kávé és becsempészett Coca-Cola, egy csomag Terv, iskolai ünnepség és ifjúsági probléma. Szerelmek és barátságok. Kamaszkor. 1967 december 31. A fiúk felnőnek, a kapcsolatok átrendeződnek.
– Új filmünk műfaja szerint zenés történelmi film, mely 1963-ban, egy budapesti gimnáziumban játszódik.
– 1963-ban véletlenül te is budapesti gimnazista voltál... Zenés önéletrajzi film?
– Olyan történelmi film, melynek középpontjában az én nemzedékem áll. Ebben a munkában két legfontosabb társam Bereményi Géza, akivel közösen írtuk a forgatókönyvet, és Koltai Lajos operatőr. Koltait még gimnazista koromból ismerem. Amikor lehetőségem nyílt arra, hogy játékfilmet rendezzek, fel sem merült, hogy mással dolgozzam. Valószínűleg nem is rendeztem volna filmet, ha nem találkozom vele.
– Sajátos hangulata van a képeknek...
– Ebben a filmben a legfontosabb az állandó játék az idővel, Koltai számomra az egyetlen ember, akinél a film elsősorban anyag, nemcsak kép.
– A hatvanas évek elején Sánta Ferencnél (Húsz óra) a „neonfényes Budapest” csillogást, nagyvilágot jelentett. A „neonfényes” világítás nálatok másról szól.
– Emlékszünk a színes neonokra... A hatvanas években, amikor a húzottneon elterjedt a városban, minden presszófeliratot ezzel fejeltek meg. Az Ajándék ez a naphoz hasonlóan most is bizonyos helyeken ezzel világítottunk, ami sajátos alaptónust ad a jeleneteknek. Könnyű vagy látszólag könnyű volt megtalálnunk a közös képi világot. Ennek a kapcsolatnak számomra az a lényege, hogy ki tudunk egymásból préselni olyasmit, amit eddig nem csináltunk. A forgatókönyv egy adott pillanatban elveszti a jelentőségét, a film önálló életet él.
Ebben az országban és ebben a szakmában, ahol keveset beszélnek egymással az emberek és olyan kevéssé őszinték, rendkívül nagy dolog a kapcsolat, a barát, aki inspirálni tud.
– A forgatókönyvet Bereményi Gézával írtad.
– Nagyon sokat tanultam tőle. Régi barátság ez, amely meghatározza egész tevékenységemet, együttgondolkodásról van szó. Én filmeket akartam csinálni, neki éppen kedve volt beszélgetni.
– Hogyan született ez a forgatókönyv?
– Előzményei már voltak, különböző tévéfilmek, amelyeket együtt írtunk. Másrészt rengeteg átfedés van a gyermekkorunkban. Másokkal is így lehet. Ha elkezdünk beszélgetni, kiderül, hogy neked is megvan az életedben az a bizonyos nő, vagy az a házmester, vagy nagyapád, aki olyan „furcsán” borotválkozott, és létezett az a rokon, aki mindig a legrosszabbkor csengetett... Már csak bővíteni kell a sort, és időben elhelyezni a figurákat. Persze nem egyszerűen, de azért létrejött egy terv, hogy miről fogunk beszélni, mi érdekel bennünket, korosztályunkat, s ezen belül természetesen kettőnket. Bereményi mindig tudta, hogy miről kell írnia, s hajtja magát, hogy az általa legfontosabbnak vélt dolgokról beszéljen. A legfontosabb pedig az, ami velünk történt.
Azt tudtuk, hogy a történelemből akarunk filmet csinálni. Nem tablókat, hanem metszeteket. Úgy akarunk beszélni ezekről az évekről, ahogyan átéltük. Az apró emberi kapcsolatok jellemformáló erejéről, az adott történelmi, társadalmi helyzetben. Ebből a bonyolult szövevényből a filmben szándékunk szerint a „hogyan” a lényeg és nem a „miért”. Életemben először van hosszútávú tervem, illetve tervünk: film az ötvenes, hatvanas és hetvenes évekről. A hatvanas évekkel kezdtük.
– Miért?
– Ez az időszak áll hozzánk legközelebb, erről tudunk a legtöbbet. A 14–18 éves kor, a középiskolás évek. A gazdasági reform évtizede, annak vonzataival és előszelével, amit mi a legfogékonyabb korban éltünk át.
A változások a gimnáziumban is érezhetőek voltak. Új tantervet vezettek be, lányokat is felvettek fiúgimnáziumba. Az idősebb pedagógusok közé fiatalok kerültek. Az idősebbektől olyan szemléletet kaptunk, amivel nem kellett azonosulni, csak tudomásul venni, hogy: tiszteld a munkát, tiszteld az anyádat, a férfit, a nőt! Az ő szemléletük meghatározta egész életemet.
Az új fiatal tanárok tele voltak ambícióval, jóakarattal, de nem volt „belső mércéjük”. Nehéz volt tájékozódni abban a változó, tisztázatlan időszakban: mit szabad és mit nem, lehet-e hosszú a haj, hordhatunk-e farmernadrágot.
– Miért választottatok a filmnek időkeretet?
– Abból indultunk ki: mi határozta meg helyzetünket 1963-ban. Az a gyerekkor, amelynek legviharosabb epizódja 1956 volt, amikor családok szakadtak szét, s az új élet kezdésének lehetősége minden családban téma volt. Ennek a döntésnek jellem-formáló erejéről most már beszélni kell és lehet is. 1968-cal majd egy másik film kezdődik.
– A hangulatteremtés a film fő erőssége. A lakásbelsők ugyan nem ismerősek nekem – a mi lakásunk nem ilyen volt –, és 63-ban általánosba jártam, mégis... a neonreklámok, a presszók, a zene, a régi magnók... ezekre emlékszem.
– Ez a módszerhez tartozik. A megközelítési mód olyan, hogy ismerős legyen. Ezért törekedtünk arra, hogy minden hitelesnek és hihetőnek látsszon, még akkor is, ha te azt a lakásbelsőt nem ismered. Végig aggodalmaskodtam, hiszen rengeteg objektív tényező akadályozott. Más lett a Körút. Bejártuk az egész várost, „azokat” a helyszíneket kerestük. Amit találtunk, azt a forgatás kezdetére átalakították. Még emlékszem, ahogyan álltam a faterom mellett a presszóban egy málnával, ő rumot ivott, azt lehetett kapni, s közben vörösre festett nőkkel beszélgetett. Most már a vörös festék sem olyan, a lányok sem úgy sminkelik magukat. Hiába tudtuk pontosan, hogyan húzták ki bagarollal vastagon a szemük alját, ma nem úgy áll rajtuk, amilyen a filmbéli Szukics Magda volt. Vagy a megsárgult nyloningek, bekunkorodott gallérral...
– Mit jelentettek akkor ezek a tárgyak? Mit jelentett a táskarádió, a Mambo-magnó meg a többiek?
– Emlékszem 1964-re, a tokiói olimpiára. Egyik osztálytársunk behozott egy táskarádiót az iskolába, el is vették tőle. Aztán bejött az apja, a rádiót visszaadták, s a következő órán Solymosi, a történelemtanár bekapcsolta és kitette az asztalra. Körülültük és hallgattuk, hogy mit nyerünk az olimpián. Voltak olyan srácok, akik a városban minden házibulin ott voltak, mert vagy szalagot vagy magnót vihettek magukkal. Óriási dolog volt ez.
– A húszas, harmincas évek nosztalgiája után a hatvanas évek is divatba jönnek?
– A Megáll az idő nem nosztalgiafilm. Csak annyiban, ahogyan visszavágyódunk a régi csókok, érintések világába, de ezzel mindenki így van, aki már egy kicsit öregszik. Alapvetően fontos a filmben a zene, a rockzene. Elvis Presley, ami ebben az időben, nem tudni, hogyan, beszivárgott az életünkbe. Úgy beszéltünk angolul slágerszöveggel, hogy nem is értettük, mit mondunk a nőknek. Mindenkinek a fejében ott szólt az a bizonyos rockzene, ami minden helyzet alaphangulatát meghatározta.
– Ahogyan George Lucas American Graffitijében?
– Nem. És már megint a történelemnél vagyunk. Magyarországon egészen mást festett alá ez a zene, és másképpen is hallgattuk. Például ez az a bizonyos „hogyan”, amiről már beszéltünk.
– Értették ezt szereplőitek, a mai gimnazisták?
– A film alapkérdéseit igen, az „apróságokat” kevésbé. Ma már mindenkinek van magnója...
– Mi a lényege ennek a történelemszemléletnek?
– Az, hogy egyidősek vagyunk a rendszerrel.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 855 átlag: 5.56 |
 |
|
