KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/augusztus
KRÓNIKA
• Csala Károly: Christian-Jaque halálára
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Általános vérmérgezés Cannes
TÖMEGFILM
• Király Jenő: Hüllőesztétika King Kong-tanulmányok

• Békés Pál: Kampányok és ügynökök Amerikai dokumentarizmus
• Antal István: Tilos az Áhítat Jack Smith (szelleme) Budapesten
• Bérczes László: Egy másik fickó Budapesti beszélgetés John Lurie-val
• Dániel Ferenc: Legyezőjátékok monszun idején Ozu-életműsorozat
• Schubert Gusztáv: Aranykulcsocska Megszülettem, de…
• Fáber András: Az árnyék tükörképe Beszélgetés Alain Robbe-Grillet-vel
KRITIKA
• Földényi F. László: Érzelmek zűrzavara Foglalkozása: neonáci
• Bakács Tibor Settenkedő: Your Ghost Kristin Hersch
• Ardai Zoltán: Az eklektika diadala Kika
• Takács Ferenc: Kisrealista karnevál Méregzsák
LÁTTUK MÉG
• Reményi József Tamás: Kalifornia
• Hirsch Tibor: Rosszlányok
• Turcsányi Sándor: Backbeat
• Harmat György: Vipera
• Székely Gabriella: Ace Ventura – Állati zsaru
• Bíró Péter: Menekülés Absolomból
• Harmat György: Féktelenül

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Jack Smith (szelleme) Budapesten

Tilos az Áhítat

Antal István

Jack Smith (1932–1989) az amerikai camp életérzés hercege volt. Szellemét Halász Péter idézte meg a Tilos az Á-ban.

A Dohány utcai lakásszínház sötétjében ott ültünk mi, nézők a paravánon belül, és figyeltük, ahogy a falon túl Breznyik a második magyar hadsereg egyenruhájában cirkál, gyermekbabákat gyilkol, és gyanakodva be-bekémlel a paraván ablakán – minket figyel. Félelmetes volt, ma is hallom húgom nehéz szuszogását, két évtized távlatából, de nem féltünk mégsem. Velünk volt, bent, Halász Péter mint talpon álló és házigazda. A Bibliát olvasta. A két év alattiak legyilkolásáról szóló, heródesi parancs történetét. Mesélt értelmesen, karcos, meleg férfihangon, mint aki az Élet vagy a Sors Könyvéből olvas a Titkok Tudójaként, és valamiféle védőfátylat vont akkor körénk a hang. A közös bezártság perceitől kezdve tudom, hogy ez az ember bármit meg tud tenni a rábízott lelkekkel. Nem kellenek neki trükkök és parádé, glamour, szemfényvesztés – karizmája van. Öntörvényű, nagy színész.

Öntörvényű ember, maga kreálta életszerep megtestesítője volt Jack Smith is. A camp magatartás evidens hercege. Aki nem „átjárt” a színpadról az életbe, onnan a filmvászonra, és nemcsak színházi templommá emelte saját loftját, kelléktárrá a kabátzsebét és álomrakéták kilövőbázisává a vágóasztalba épített monitort, amelynek villódzása közben ugyanúgy kémlelte a saját kalandjait, mint a Dohány utcai paraván ablakán Breznyik a bennszorultakat, hanem aki egyszerűen csak élt. Képviselte magát. Mindenhol egyformán. Törvényszerű számomra, hogy ezeknek ketten találkozniuk kellett.

Nem tudhatom, ez a találkozó a „valóságban” létrejött-e, és ha igen, hányszor, de ahogy június 8-án szerdán Halász Péter Jack Smithre rátalált a Tilos az Á-ban, az feledhetetlen. Azért köszönet jár.

Amikor először találkoztam Jackkel egy kricsmiben, KGB-ügynöknek nézett, mert kértem, hogy híres filmjét, a Flaming Creaturest, a Lángoló teremtményeket (1963) mutassa meg. Azt mondta, próbaként menjek ki az ivó elé a Boweryra, interjúvoljak meg néhány arrajárót, ki lehet az a kibaszott Jack Smith. Ha tíz között csak egy is akad, aki tudja, ki ő, visszavonja a vádjait, ha nem, húzzak vissza a központba. Ez az emlék akkor jutott eszembe, amikor az AIDS-es transzvesztita Jack Smith–Halász már letakarva, holtan az ágyán hevert, és a publikum azt leste, amint két kiscserkész színész diavetítéses előadást tart a boncolás formáiról és módozatairól. Miután – „halál”-pontos gesztusokkal – eljátszották a közönségnek egy olyan művész haldoklását, akiről nem is sejtették, hogy élt, létezett. Azt is hihették, kitalált figura, szimbolikus alak, mint a Gary Cooper által eljátszott Mr. Smith. Méghogy a legnagyobb! Ahogy lépten-nyomon mondják. Halász előadásában talán az volt a legnagyobb, hogy ő tudja, nemcsak ezek nem tudnak Smithről semmit, hanem azok sem New Yorkban. Csak ezek nem tudják ezt sem. Ugyanazt nem tudják. A két tábor a nemtudásban azonos, csak a hiányt másképp éli meg. Illetve az egyik (odaát) nem is éli meg, a másik pedig (ideát) egy hamis, képzelt hiányt él meg az igazi helyett. Jack Smith tudta, hogy ennek a Maya-fátyolnak a testi életbe vetítése a travesztáció. Erről szólt Halász Péter darabja.

És másról is. Arról, hogy a művész és a gondolkodó tevékenysége, bölcseleti értelemben, imitáció. A színészé pedig a lehető legnyersebben az. Amennyiben azonban az imitáció feloldódik a személyes kreativitásban, és életprogram lesz, teljességgé válik, lényeggé nemesül. Tiszta lesz.

A film önmagában hordozza ezt az ellentmondást, általában vulgáris, az anyag nehézkességéből adódóan alacsony szinten. Ez magyarázza talán, hogy Jack Smith, noha egész életében valamelyik filmjén dolgozott (és – mellesleg – végigjátszotta az amerikai avantgárd klasszikus filmszerepeit), egyetlen filmet fejezett csak be (a Normal Love-ot halála után tette egészbe Jerry Tartaglia), és hogy Halász előadása végig síkszerű volt. Két dimenzióban zajlott előttünk a játék, csak magassága és szélessége volt, és ezek fátyolos lebegése adott némi mélységérzetet. Akár a filmekben. Még a színpadi mozgások jelzettsége, egyszerűsége is inkább a síkok tologatását juttatta eszembe, és nem dimenzióváltást.

Jack Smith volt a klasszikus underground-generációnak az a tagja, akiből sem professzor, sem veterán, sem előkelőség nem lett. Egykori „harcos”-társainak többségét látni sem bírta, igaz, azok többnyire nem is keresték. Bretoni szigorúsággal élt és követelte meg a maga által teremtett etikai és esztétikai normákat. Magától és másoktól is. Talán ennek a maximalizmusnak – és a deklarált értékrendek elvetésének – tudható be, hogy az ő szürreális mozgalmának reprezentánsai az általa megteremtett figurák, az ő különböző testet öltései voltak. Vágóasztala körül mindig settenkedtek olyan lelkes, ifjú „senkik”, akik ösztönösen és a hétköznapi gesztusokból éreztek rá Jack Smith művészi és művészetek fölötti nagyságára. Akiket tanított. A generációs hovatartozás tekintetében soviniszta, egykori underground-sztárok között az egyetlen volt, aki teljes közösséget vállalt a kölykökkel. Testvérük volt, nemcsak az esélytelenségben, de annak vállalásában is. Amikor a Tilos az Á-ban tartott előadás során Gyalog Eszter azt kéri Jacktől, hogy „hadd legyek én a te halál-anyád”, az talán ezért is, vagy éppen ezért, megrendítő.

Jack Smith életében minden megnyilvánulás szerep volt, mert megélte minden emberi szerep archetípusát. Tehát tisztában volt azzal, hogy nincsenek szerepek. Mindegyikben ott van a valóság lényege, csak nem a manipulációs receptek szerint öltötte magára őket, hanem egyénisége szegletecskéibe bújtatta. Ezért játszhatta el tökéletes alakításaként a saját halálát is, és ezért vállalkozott Halász Péter iszonyú feladatra akkor, amikor a szerepek nagy életrehívóját játszotta el – élete legnehezebb szerepében, tökéletesen..., ... a megdöbbentő azonosulásig.

Jack Smith egyedi és megismételhetetlen, de mint archetipikus imitátor öröktől fogva és örökké van, él, új életbe vándorol, testet ölt. És örök az imitáció receptúrája is, amely szerint mindannyiunkban kifinomulhatnak a megfelelő gének. Belépünk a sorba, vagy rávetül a tudatunk a felettes énünk felé passzív, de kezdetektől bennünk élő személyre. Ilyenkor elindulunk azon az úton, amelynek egyik lehetséges és balszerencsés kanyarulatánál hang szólhat (akár hozzánk is), hogy itt a kocsi, és már sose fogunk végigmenni azon a lépcsőn ott, az orrunk előtt.

Ám ilyenkor már őt sem halljuk. Csak az angyalokat.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/08 25-26. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=699