TelevízóA szegény tévéCsepeli György
Nem kell a televízió szerkesztőinek, vezetőinek panaszkodó nyilatkozatait olvasnunk, fölösleges bonyodalmas vizsgálatokba fognunk, elég néhány hét tévéműsorának megtekintése annak megállapításához, hogy televíziónk műsorkínálata az utóbbi években ijesztően elszegényedett. Eltünedeztek a hajdani drága és költséges show-műsorok, szűkült az import, megcsappant az igényes külföldi tudósítások száma, kevesebb a flitter a bemondók ruháján. Nincs pénz, hajtogatják a televízióban mindig, ha valaki tervvel, változtató ötlettel állít be. Pedig a televíziós műsorkészítés nem háború, s a Montecuccolira való hivatkozás már ezért sem teljesen meggyőző.
Pénz egyébként még van, csak éppen nem patakozik évente bővülő arányokban, hanem mint a nyugdíjasé, lépést tart a minimális létfenntartáshoz szükséges költségek emelkedésével. Takarékoskodnia kell a televíziónak éppúgy, mint a társadalomnak és polgárainak, a kérdés csak az, hogy miként. Hogyan mutassa ki szegénységét, s egyáltalán kimutassa-e?
Vannak olyan műsorok, amelyek mintha szégyenlenék a kiállítás igénytelenségét. A kamera röstelkedve leszűkíti a képet, mihelyst a vedlett díszletre, foszladozó kellékekre fordulna figyelmünk. Néha az előadás olyannyira szegényes, kopott, olcsó anyagokkal operál, hogy valósággal szánjuk a műsor készítőit, s velük a televíziót. Ha ilyenkor bekopogtatna hozzánk persellyel a kezében a kézbesítő, szíves-örömest megtoldanánk az előfizetési díjat, hadd vegyenek annak a színésznek egy jobb ruhát, vagy adjanak neki pár forinttal többet, játsszon több lélekkel.
Ahogyan az életben is van, aki kimutatja, van viszont, aki leplezi azt a kínos tényt, hogy ő szegény, a tévének olyan műsorai is akadnak, amelyek igyekeznek elpalástolni szegénységüket, görcsösen igyekeznek a látszat fenntartásán, mint egykor a deklasszált famíliák büszkébbjei. Míg a magamutogató szegénység gyakran, ez az utóbbi gőgös szegénység ritkán jelentkezik a képernyőn. Hosszú időnek kell ugyanis eltelnie két jelentkezés között ahhoz, hogy össze lehessen gyűjteni mindazt a látványos bizonyítékot, mely mindegyre arra szolgál, hogy leplezhetővé, kendőzhetővé legyen a keserű valóság. A csillogó-villogó óra elmúltával azután katzenjammeres hetek következnek.
Ha egy televízió szegény, azért nem feltétlenül kell szegényesnek lennie. Akár leplezi, akár felfedi pénztelenségét, a szegényes televízió feltétlenül irritálja a nézőt, elvégre unhatja a véget nem érő, többnyire eredetileg sem szórakoztató műsorokat tartalmazó ismétléseket, elege lehet a fantáziátlan, sivatagszerű díszletek között vonagló színészekből, lázadozhat a bájtalan és elmétlen báj- és elmegyekorlatok ellen, elbágyad az egymással felcserélhető, uniformizált műsornapok láttán.
Aki spórol, az szorong, s aki szorong, az hamisan ítél, következésképpen hibásan cselekszik. Nincs kilépés a szegényesség bűvös köréből, hiszen elhatalmasodik, majd monomániává lesz a gondolat, hogy ne költekezzünk, miközben elszalasztjuk a forrásgyarapító tetteket. Bacon tanácsolta annak idején bölcsen, hogy gondos mérlegelés alapján felállított rangsor szerint kell kímélni a költségeket, s nem mindenen, hanem csak a fölösleges vagy lényegtelen, illetve nélkülözhető dolgokon kell spórolni. Ezt a szelektivitást hiányoljuk leginkább szegényedő televíziónk műsorpolitikájából, hiszen itt lenne a kiváló alkalom, hogy megszabaduljon a selejttől, az érdektelentől, az álaktuálistól. Ha a korlátozások jót és rosszat egyaránt sújtanak, s miként korábban mindenki fejlődhetett egy kicsit, most mindenkinek vissza kell fejlődnie, akkor ez a sorvasztó megoldás velejéig bürokratikus. Kevesebb nyersanyag, kevesebb pénz, kevesebb műsorperc mindenkinek, függetlenül szándéktól, tehetségtől, színvonaltól. Ez a spórolós, szorongó szegénység útja, ami anyagi alapjainak csökkenése arányában bővítetten termeli magát újjá, s egyúttal az „objektív nehézségek” menlevelét kínálja mindazoknak, akik a bő esztendőkben is szűkölködtek gondolatban, tehetségben, de most meghúzódhatnak az általános spórolás fedezéke alatt.
Itt arra utalnék, hogy a szegénységben – kivéve, ha a szűkösség abszolút határt ér el – hallatlan erőforrások is szunnyadnak, ha bölcsen fogadjuk. A szegénység alkalom lehet a belső gazdagodásra, a magába szállásra, az erőgyűjtésre. A mennyiségi bőség hiányát kárpótolhatja a minőségi bőség. Úgy tűnik, nincsen más választása a televíziónak sem, hacsak röstellt vagy kolduló szegénységébe nem akar belemerevedni, kényszeres spórolásával közszánalomra jutni. Ami olcsó, az nem feltétlenül rossz, miként a korábbi pazar és drága („pazar” és „drága”) műsorok értéke sem alakult okvetlenül a költségszámával arányosan. Ha az anyagi befektetés lehetőségei korlátozottak, a szellemi befektetés esélyei semmiképpen sem azok.
Jelenleg együtt él a képernyőn a kétféle szegénység, a szánnivaló és a termékenyen visszametsző. Utóbbi egyik példája lehet a cseh vígjátékok üdítő sorozata. Érdemes lenne elmélyedni a tévé saját archívumában is. A jelenlegi rapszodikus és nem elvi szempontokon alapuló ismétlési gyakorlattal szemben megérett az idő a számadásra. Öt-tíz évenként meg lehetne ismételni mindazt, ami maradandóként halmozódott fel a televízió művészeti, ismeretterjesztő, szórakoztató műhelyeiben. Még a selejt, a bornírt ostobaság újramegmutatása sem volna terméketlen, ha tanulságos kordokumentumként, történeti, szociológiai kommentár kíséretében kerülne bemutatásra.
A Krónika egyike lehetett a valaha készült legolcsóbb műsoroknak. Problémáinak, gondolatainak lávázó gazdagsága folytán azonban ez a sorozat olyan elementáris hatást váltott ki a közvéleményben, amire nemigen volt még példa. Közelmúltunk mindmegannyi beomlott tárnáit nyithatná meg egy Tanú-sorozat, amely Vajda Béla Hanyas vagy? című műsorához hasonlóan megszólaltathatná mindazokat, akik szenvedték és alakították (sokszor szenvedve alakították) a még el nem múltat, amit talán békévé oldhatna az emlékezés. A szerkesztői lelemény, a tett értékű témaválasztás, a szerény magabiztosság, az elkötelezettség nem kerül pénzbe, legalábbis nem kerül több pénzbe, mint az agyrém, a fontoskodás, a gondolkodási restség és a gyáva semmitmondás.
Nem a „szegény gazdagok” jókais idilljére gondolok, amikor a szegény televízióban rejlő minőségfokozó lehetőségek kiaknázását sürgetem. Mindössze arra célzok, hogy belátható időn belül nem várható ugrásszerű gazdálkodás, a központi erszény nem lesz kövérebb, a végképp nem lesz elnéző a pazarlással szemben. A szegénység is lehet a luxus jele, ha észszerűen viszonyulunk hozzá, ha nem sorscsapást, hanem alkalmazkodásra késztető helyzetet látunk benne. A szegény televízió például adakozóbb lehetne a hírek és információk csapolásában. Bizonyos vagyok benne, hogy a jelenlegi esti híradó-mise információszegénysége túl költséges mulatság, még akkor is, ha takarékoskodás okán kevesebb a filmbejátszás, s több a kommentár. A Hírháttér a példa arra, hogy nem lehetetlen a belpolitikai tájékoztatás, s egyben bizonyíték, hogy mennyire tarthatatlan az a gyakorlat, mely Magyarország időjárásáról képes csupán naprakész információt szállítani.
Ha egy televízió gazdag, akkor talán megengedheti magának, hogy évnegyedre előre tervezze meg minden percének tartalmát, Harpagon módjára halmozzon kincs értékű műsorokat, azokat jól adagolva feledtesse a nézőkkel az aktualitás krónikus hiánya okozta bosszúságokat. Ha egy televízió nem gazdag, s nem akar végképpen koldusbotra jutni, akkor elszántan meg kell újulnia. Rá kell telepednie a mindennapokra, s egyben azok hatalma alól kellene kiszabadítania a nézőket.
Kézenfekvő megoldás lenne az élő adások gyakoriságának szaporítása. Nem arra a formára gondolok, amikor hodálynyi terembe összecsődített embertömegeknek lehetőséget kínálnak arra, hogy a szerkesztő kényszerpályás (ez a jobb eset) vagy labirintusos (ez a rosszabb eset) elgondolásainak megfelelően kérdéseket juttathasson el az Illetékes füléhez. Azt sem tartom megfelelőnek, ha csuszaevők vagy százlábúak lábait számlálók versenye folyik élő adásban a nagyérdemű mulattatására.
Sokszor úgy érzem, hogy talán az is szórakoztatóbb, informatívabb és aktuálisabb volna a meglevőnél, ha bevilágítanák és kamerákkal betelepítenék az EMKE-aluljárót, és hagynák lesni, hogy mi történik. Nemes dramaturgiai igyekezet, mely a kamerák előtti történések előre megtervezésére és megszervezésére összpontosul, de csak akkor kamatozó, ha van hozzá pénz, paripa, fegyver és láttató gondolat. Ha mindez hiányzik, akkor az élethez kell fordulni, azokhoz a történésekhez, amelyek mindannyiunkkal megesnek, s azok rejtett szerkezetét bonthatnák ki a spontaneitást és gondolati fegyelmet ötvöző, leleményes műsorvezetők élő adások alkalmával.
Ha a gazdag televízió bürokratikus volt, legyen a szegény televízió demokratikus. Szegődjön mellénk egy kánikulai vasárnapon, nézzen meg bennünket, keresse meg közülünk a hősöket, a meghunyászkodókat, a muszáj-Herkuleseket, nyomozza ki apró-cseprő drámáinkat, mutasson meg bennünket halálkomolyan és bohóc mivoltunkban. Sokfélék vagyunk, különbözőségeink mélyebbek annál, mint ahogyan a konzerv dokumentumműsorok azt bemutatják. Ugyanakkor szenvedélyeink, érzéseink, élményformáink közössége jobban összeköt, mint azt egy átlag este műsorkínálata alapján sejtenénk.
Az Ablak népszerűsége minden bizonnyal onnan való, hogy ez a műsor elindult a hétköznapi ember valósága felé vezető úton. Az egész televíziónak követnie kellene. A tájékoztatásban, szórakoztatásban, kultúraközvetítésben a másokkal szövetkezni mohó „én”-t lehetne centrummá tenni, majd erre a fundamentumra lehetne építeni a további emeleteket.
A mai televíziózás paradoxona, hogy a tömegkommunikációs formának egyre inkább személyes tartalmak továbbítására kell berendezkednie. A személyes tartalom persze nem azonos a privát érdeklődésre számot tartóval, az intim titkok szférájával, legfeljebb az amatőr közlő torzíthatja el azt ebbe az irányba. Ami a tömegkommunikációban személyesként továbbítódik, az elemeiben a köz által formált, minden ízében társadalmi, pusztán a profi közlés folyamata és konstrukciója által, a befogadás természetrajzának ismeretében lesz személyessé a hatásban.
Az élet primer valóságával, ahogyan az – mondjuk – az EMKE-aluljáró huzatos terében megtalálható, persze a programatikusan szegény televízió sem tud mit kezdeni. Az élményforrásul szolgáló mindennapi szféra csak úgy válhat hatásra méltó anyaggá, ha értékek tengelyébe állítjuk. Az anyagi eszközök szegénysége hátrányból csak akkor fordítható előnnyé, ha a szellemi eszközök gazdagságával párosul. Amíg a televízió nem alakítja ki magában a közvéleményben kívánatosnak tartott értékek katalógusát, nem törekszik arra, hogy filozófiája, etikája, esztétikája és nem utolsósorban logikája legyen, addig nézze akár önnön köldökét, akár a „valóságot”, az eredmény mindenképpen csak bamba ámulat, bámész rácsodálkozás, érdektelen fragmentum lehet.
A Kockázat és a Tudósklub sikerült adásai az értéktudást megalapozó gazdaság- és társadalomismeret elengedhetetlen voltára figyelmeztetnek. Ezek a „szegény műsorok” a gondolkodás luxusáról tanúskodnak, bár időnként házivetítésként jobban hasznosulnának, mint a nézői önszelekció útján leszűkült nyilvánosság előtt. Az értékek tudása ugyanis az érdekek tudása és tudatosítása nélkül édeskeveset ér. Itt zárul be az a gondolati kör, mely a görcsösen és neurotikusan fogadott szegénység negatív spirálját helyettesíteni hivatott kommunikációs pálya modelljére vonatkozik, ahol a köz ügyeit személyessé hevített, minőségben gazdag információk áramolhatnak közlő és befogadó között. És ha elérkezünk az információk eme Kánaánjába, akkor már pazarolhatunk is, hiszen minél többet adunk, annál többet kapunk vissza.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1196 átlag: 5.62 |
 |
|
