KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
          
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/szeptember
POSTA
• Veress József: Még egyszer a „kicsi, mérges öregúrról”
• Harmat György: Filmek és mozik
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Filmföldrajz Moszkva

• Dobai Péter: Oberst Alfred Redl
• Dobai Péter: Redl ezredes Részletek az irodalmi forgatókönyvből
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Trosin Alekszandr: A „hibbantak” dicsérete Tollvonások rezo Gabriadze arcképéhez

• Mezei András: Nemcsak Svájcban vannak Biglerek A csónak megtelt
• Takács Ferenc: Betegek, bolondok, magatehetetlenek Britannia Gyógyintézet
• Lukácsy Sándor: Szalma és csiriz Elcserélt szerelem
• Csantavéri Júlia: Tóparti történetek Vízipók-Csodapók
• Kézdi-Kovács Zsolt: Tiszta tekintet Közelítés Midzogucsi Kendzsihez
• N. N.: Midzogucsi Kendzsi a Magyar Televízióban bemutatott filmjei
• Kovács András Bálint: A gépfallosz és a kisember Párbaj. Változatok egy többértelmű allegóriára
LÁTTUK MÉG
• Barna Imre: Vidéki színészek
• Kulcsár Mária: Tűtorony
• Lalík Sándor: Eltűntek az élők közül
• Farkas Miklós: Gyilkos bolygó
• Lalík Sándor: Oktalan áldozatok
• Soós Péter: A néma front
• Ardai Zoltán: Tengerszem
• Lalík Sándor: Vigyázz, jön a vizit!
• Lajta Gábor: A festő felesége
• Kulcsár Mária: Álmodozás
• Vanicsek Péter: Feketepiac
TELEVÍZÓ
• Csepeli György: A szegény tévé
• Bársony Éva: A felkiáltójel emberei Beszélgetés Radványi Dezsővel, a Dokumentumfilm Szerkesztőség vezetőjével
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: A divatfotótól a filmrendezésig

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Vidéki színészek

Barna Imre

 

A táj csakugyan vidékies. Hetvenes évek végi lengyel kisváros a színhely. Színészek népesítik be; de hiszen mintha mindenki színész volna itt. Például a díszletező munkás, aki tehetségét bizonyítandó be is mutatja, „hogyan táncol a medve az izzó bádogtetőn”.

Mindenki nagyon tehetséges, csak épp senki nem viszi semmire. Pedig egy-két ragyogó száma mindenkinek van. Ki sóhajtozik: „bárcsak történne már valami itt”, ki egy utolsó felesre való kölcsönért kuncsorog folyvást, ki gyilkosságot játszik egy kihívóan csillogó zsilettpengével, ki pedig lázadást, mint hősünk, Krzysztof, mert a modernkedő, ám gyáva és vaskalapos fővárosi vendégrendező kiheréli az ő főszerepének szövegét. Tudja a rendező, hogy mit csinál: mert igaz ugyan, hogy az előadandó mű, Wyspiański Felszabadulása már nyolcvan éve íródott, de ha nem vigyáz, pontosan arról fog szólni, ami itt folyik. Ilyen a remekművek természete; hát még az olyan, mindig és mindenkinek kínosaké, mint a Felszabadulás.

Nyomasztó a légkör; és még nyomasztóbbá teszi, hogy aki lázad, sosem tudhatja: tragédiához vezet, vagy nevetségességbe fullad-e akciója a nevetségesen kisszerű – ám annál mozdíthatatlanabbnak tetsző – korlátok között. A Wyspiański-darab mintha erről is szólna. Krzysztofnak végül is nem vágja el álmában a nyakát boldogtalan felesége, és ő sem húzza meg az állához támasztott vadászpuska ravaszát.

Agnieszka Hollandnak ez az első önálló nagyfilmje. (A néhány napig nálunk is játszott Próbafelvételnek társrendezője volt.)

Azt hiszem, nemcsak a Krzysztofot alakító, nagyszerű Tadeusz Huk ugyancsak nagyszerű magyar szinkronhangja (Szakácsi Sándor) juttat eszembe egy másik filmet, melyet szintén elsőfilmes rendező készített: Szurdi Miklós. Abban is vidéki színészek a szereplők. Ők, a Hatásvadászok is „problémás” darabot próbálnak. Igaz, ott nem klasszikus a mű; mélységei nem bizonyosak; esküdni csak arra esküdhetünk, hogy „rázós”, mégpedig ezért meg azért, hiszen „értünk mi a szóból”... Meg az is igaz, hogy a Szurdi-féle magyar képlet végül is – akár tetszik, akár nem – a „csak rosszabb ne legyen” unalmas szónokait igazolja: a problémás darab reálisan létező alternatívája a rom a kislány. Operettbe senki se halt még bele.

Agnieszka Holland nem kínál – mert ott és akkor, 1978–79-ben, tisztességgel nem is kínálhatott – semmiféle megnyugvást. Még olyan aprócska örömökkel sem vigasztal, amilyeneknek a szereplők szerencsésebb – mondjuk, magyar – kollégái nincsenek híjával: szépség, izgalmas bujaságok, villódzó bárfények, Marlboro cigaretta. Nem. Ennek a vidéki lengyel színháznak a színészei hamar híznak, kopaszodnak, nem szépek, nem bujálkodnak. Vasúti restibe illő söntéspultra könyökölve isszák a vodkájukat, kezükben silány, keserű cigi füstölög.

A Vidéki színészekben Wyspiańskin innen és túl – életről-halálról van szó.

Vitatható bölcsesség, hogy „aki kiabál, annak sosincs igaza”. Hiszen volt és van példa épp elég, hogy kiabálni legalábbis bocsánatos bűn ahhoz képest, ami indulatra késztet. Agnieszka Holland nagyon indulatos. Valahogy úgy, ahogyan – korántsem véletlen – névrokona, Wajda Márványemberének Agnieszkája. Túl is teng itt-ott az indulat (ugyanúgy, mint mesterének, Wajdának a filmjében): kétségtelen, hogy sematikus kissé a vendégrendező vagy egy minisztériumi ember mindenestül undorító figurája. Mégis, mindvégig azt érezni, hogy az alkotónak igaza van. Ráadásul pedig nem egyszerűen holmi elfogult indulatok ellenére.

Ez az elsőfilmes lengyel rendezőnő tudja azt, amire csak nagyon tehetséges művészek képesek: megmutatni, hogy mi a mostban a mindig, az ittben a bárhol, és meggyőzni bennünket arról, hogy az efféle ráismerések nem ködösítenek, hanem éppenséggel a minél nagyobb – ha kell: minél kegyetlenebb – tisztánlátást erősítik. Az igazi művészet az élet kritikája, nemcsak múló viszonyoké, ha mégoly kibírhatatlanok is a viszonyok. Illetve: csakis akkor érvényes kritikája e viszonyoknak a mű, ha egyben az élet kritikája is.

A Vidéki színészekben mindenesetre egy jobb napokat látott súgónő szemén a részeg sírástól elmaszatolódott festék, egy ideges hajnalba belekiáltott Wyspiański-sor, egy halálra gázolt macska véres teteme, egy értelmetlenül megalázott és öngyilkosságba hajszolt öregember holtteste ugyanúgy hozzátartozik az összképhez, mint a fő motívumok. Bizalmatlanság. Kíméletlenség. Hamis alkuk. Erkölcstelenség. Megrekedt – csodavárásba, megalkuvásba, alkoholizmusba feneklő – életek. A kisstílűen igazgató „fortélyos félelem” politikailag-történelmileg pontosan címkézhető bűnjelei.

Vidékies a táj és sötét. A táj képe is sötét, de részletes. És épp azért, mert ilyen részletes – a színház is rajta van, meg a döglött macska is, Wyspiański is, meg a zsilettpenge is –, tömérdek jólértesült elemzésnél többet mutat. Abból, ami volt, ami lett; abból, ami ne legyen. Vidéken, Lengyelországban. Mifelénk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/09 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6891