KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/június
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Norvég és NDK filmhét Budapesten

• Greskovits Béla: Esélylatolgatás Filmgyártásunk koprudukciós vállalkozásairól
• Koltai Tamás: Kacsafilozófia – háziszárnyassal Szegény Dzsoni és Árnika
• Kovács András Bálint: Ipari rituálé és nyelvi mítosz Beszélgetés Bódy Gáborral
• Barna Imre: Werther a kórházban A rét
• Ardai Zoltán: Kis nagy ábránd Atlantic City
• Zalán Vince: A gondolkodás menedéke Lindsay Anderson filmjeiről
• N. N.: Lindsay Anderson filmjei
• Wisinger István: „Egy kissé mindannyian bolondok vagyunk...” Budapesti beszélgetés Lindsay Andersonnal
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Zsugán István: Az érettség kora Az új görög film
• Molnár Gál Péter: A Zorbátlanított Hellász Jegyzetek Angelopuloszról
• N. N.: Theodorosz Angelopulosz filmjei

• Kézdi-Kovács Zsolt: A Visszaesők forgatásán A rendező jegyzetlapjaiból 2.
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: A telhetetlen méhecske
• Gáti Péter: Egy festő tragédiája
• Varga András: A profi
• Zoltán Katalin: Tamás bátya kunyhója
• Greskovits Béla: A szénbányász lánya
• Peredi Ágnes: Gyilkosság a tajgán
• Kapecz Zsuzsa: A bojánai mester
• Hollós László: Flep, a róka
• Vanicsek Péter: Harc a vízen
• Greskovits Béla: Vámpírok bálja
• Simándi Júlia: Bölcs Jaroszlav
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Három szólamban Áprilisi műsorokról
• Báron György: Realizmus és dekadencia Luchino Visconti portréjához
KÖNYV
• Gaál István: Itáliai csoda némán Könyv az olasz némafilmről

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Atlantic City

Kis nagy ábránd

Ardai Zoltán

 

John Cassavetes és Louis Malle, ketten a húsz-huszonöt éve világhírűvé vált újító rendezők – idestova a filmművészet újdonsült nagy öregjei – közül, ugyanazzal a meglepő műfajváltással jelentkeztek az 1980-as velencei fesztiválon. Az amerikai művész Gloriája és a nouvelle vague-os Malle kanadai koprodukcióban készült Atlantic Cityje: gengszterfilmek, s váratlanul a hollywoodi jellegű mozi fölényes mestereiként mutatják be rendezőiket. (A két film megosztva nyerte el az egyik nagydíjat.) A sikercentrikus filmezéssel szembenső táborban mindketten remekeltek már – most hát megpróbálták emitt is? Valahogy így, de mégsem akárhogyan. A nálunk most vetített Atlantic Cityt nézve nagyon is ravasznak láthatjuk Malle-t, amint felölti a legbiztosabb közönségigényeket híven szolgáló szakember szerepét. Az ő számára, aki egyébként is alig forgatott még olyan filmet, amelyik ne zavarta volna meg a homályosan össze-összeálló „Malle-képet”, ez a kiruccanás sem jelenti egy chabroli pálfordulás kezdetét. Már színhelyválasztásában ott irizál az a gyengéd, ám átható malícia, ami aztán a filmben mindvégig ironikus fénytörésbe helyezi a szereplők gesztusait csakúgy, mint magát a műfajt.

Ami a gengsztertémát illeti általában, arra persze mindannyian letesszük a voksunkat. Hisz ugyan mi egyebet is kívánnánk látni e kényelmetlen moziszékekből, mint merész vállalkozások nyomán, nagy pénzek árnyékában kiömlő vért, férfiakat, akiknek „nagyon megy” és lehetőleg még olyan hölgyeket is, akiknek kivételes erotikus értékét nem rendelheti maga mellé akárki szűkzsebű. Malle egy szomorú tréfamester készségével tálalja nekünk a helyszínt, a II. világháború előtti USA egyik legragyogóbb, egész Floridával versengő luxus-fürdőhelyét. Megkapjuk hát Atlantic Cityt – de ma. Ha van önmagával nem azonos város, Atlantic City istenigazában az. A nagykutyák már régen északabbra, délebbre s főként nyugatra, Las Vegasba húzódtak innét. Itt csak imitátoraik ődöngenek, változatos, mégis szürke faunát alkotva, együtt a tisztább kezű régi pénzarisztokrácia árnyalakjaival és a turistákkal. Mindegyiknek megvan a maga kis nagy álma, s ezt táplálni akarván korántsem tekintik akármilyen helynek a várost: mégiscsak Atlantic Cityben vannak! (Ott egyébként, ahová 1929 májusában Al Capone összehívta a maffiavezéreket, hogy a gangeket „családokká” szervezve megalapítsák a Cosa Nostrát.) Az elszemetesedett, gyomos, „szakadt” sikátorok és a sorra-rendre leomló nagy múltú paloták dacára – építőipari cégek robbantgatnak, helyet csinálva egy maibb világ kaszinói számára – talán van itt még mód arra, hogy valaki nagystílűnek mutatkozzék. Ezzel próbálkozik meg Lou, a film fehérbajszú férfihőse.

Burt Lancaster jóvoltából már nem először tanulmányozhatjuk annak a jó kiállású, vonzóan arisztokratikus idős úrnak a figuráját, aki időnként mintha megroskadna, s ilyenkor éppen egy nő arcát vagy alakját nézi, törött kristályhoz hasonló tekintettel. Ezúttal idézőjelbe kerül ez a figura. Lounak megvolna a saját méltósága, de ezt siralmasan ötvözi azzal a kölcsönzött tartással, amit a gengsztermitológiából épít fel és a maga megköltött elit-alvilági múltjára alapoz. Bár mi tagadás, igazi méltósága is folyton kockán forogna itt, ily élethelyzetben: egy hajdani bronzérmes Amerika szépe – eltestesedett, morózus néni – tehetetlen kitartottjaként. Lou tudja magáról, hogy szánalmas, de mi lenne, ha eljönne az ő ideje, ha a valóság fölzárkózna a képzelethez? Ha ez bekövetkezik majd, úgy most is igaza van, ő most is pompás öreg fiú. De ha nem következik be...? Nem vetheti meg tehát az alkalmat, amikor mindössze némi vakmerőség befektetésével tízezer dollárhoz juthat, s így már reményekkel telve környékezheti meg rég áhított, ifjú szomszédnőjét. Nem kell mást tennie, mint saját zsebre értékesítenie azt a kábítószert, amit szerelmének férje az ő lakásán rejtett el. A nagyon aljas, de nagyon szerencsétlen fiatalember ugyanis lopta a fehér port, s a sértettek, a valódi szállítók megkéselték. Az özvegy, aki már jó ideje utálkozott férjétől, mit sem tud a heroinról. Szabad a pálya.

Malle sokáig kétségben tudja tartani a nézőt, mennyi és mennyire látványos erőszakot tartogat a film hátralevő része. (Keveset, kevéssé látványosat.) A műfajban szokatlan jeleneteket gyanút keltve hangsúlyozza ugyan (mint például a Lou új szerelméhez beállító „csóró” pár ide-oda sodródását, meneteléseit), mégsem ernyed a klasszikus fajta feszültség. A bravúros (áltató módon sejtelmes) intonáció után is pillanatról pillanatra megújul a figyelmünk. Ha nem a nyüzsgő kaszinóterem vagy egy drinkbár különböző beállítású képei következnek rögtön egy lebilincselő utcakép után, hanem egy szoba képei egy másik szoba képei után, akkor bizonyos, hogy mondjuk rádiózene szólal meg hirtelenül. S ekképp kapcsolódnak az események is. De Malle, mint kiderül, nem egészen úgy nyújt többet az elvártnál, ahogyan például Coppola emelkedik a kommercialitás fölé a Keresztapa esetében. Vagyis nem „egyszerűen” úgy, hogy sokszálú, érzelmi-gondolati hatóerővé tudja szervezni a vásznon azt a nyers, primer erőt, ami a téma valóságában rejlik. Az Atlantic City elsősorban finom, burkolt játékossága, elúsztatásos témakezelése, kesernyés-elégikus kicsengése révén haladja meg a szokványt.

Maga a történet akkor kezd nyíltan másféle lenni, mint amire számítottunk (sajnos ez együtt jár a továbbiakban az elnyújtottsággal), amikor Lou lelepleződik. Amikor már magának sem hazudhat. Azt még elviselte, hogy az áruátvevők kártyázó kompániájából csak egyvalaki tárgyalt vele, a szakma régi ismerőjével. Méghozzá egy felgyűrt ingujjú, köpcös alak, aki Lou mozgását, foga közt szűrt szavait figyelve szólni is alig tudott a nevetéstől („Megjött a mi Mikulásunk!”). Az viszont már sok, hogy az eladók megbízottai – két másodosztályú gengszter – a bénult Lou jelenlétében összeverik imádott Dulcineáját, Sallyt. És még csak most jön a legrosszabb: a lépcsőházi szópárbaj pongyolás kitartójával, a fiatal nő füle hallatára.

Összeszedi hát minden erkölcsi erejét, ami ahhoz kell, hogy – először életében – gyilkoljon. Egy éjjel aztán üt is a bizonyítás órája, s a két támadó úgy terül el lőtt sebével, mint Lou legszebb álmaiban. Öntudatát nem vissza-, hanem elnyerve Lou nyüszít, remeg örömében. Most már az se számít, hogy a lány a sikeres menekülés után elhagyja (s visz jócskán a pénzből). Elvégre egy lányt pisztollyal megvédeni az elparentált Atlantic Cityben többet ér, mint e lány szerelme. Különösen, ha az illető csupán egyfajta „nagy nő”-stílus és a riviérai kaszinóélet iránt táplál erőlködő, plátói sorsra ítélt szerelmet. Lou mégis könnyes megértéssel mereng távozásán. Most már mintha fehér ponyvát látnánk sötét bűnügyi mese helyett. Happyend-paródia zárja le a történetet, mint egy bohócgrimasz. A nehézfiú és felcicomázott ex-Miss Amerikája megittasultan, a boldog semmibe hunyorogva korzóznak a tengerparti városban.

A gengszterműfaj filmjei – anélkül, hogy feltétlenül meghamisították volna Amerika prózai-triviális arculatát – mindig hordoztak valamennyi heroizmust. Anélkül, hogy tagadták volna ennek a heroizmusnak deformált voltát, mintha ilyesmit sugalltak volna: amikor senki sem lehet már Grant tábornok, John Dillinger még mindig lehet az ember. (Csak akarjon – és merjen – messzire menni.) Malle e sugallat után most némi gráciával vet oda egy európaias – franciás – kérdőjelet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/06 16-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6808