KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/június
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Norvég és NDK filmhét Budapesten

• Greskovits Béla: Esélylatolgatás Filmgyártásunk koprudukciós vállalkozásairól
• Koltai Tamás: Kacsafilozófia – háziszárnyassal Szegény Dzsoni és Árnika
• Kovács András Bálint: Ipari rituálé és nyelvi mítosz Beszélgetés Bódy Gáborral
• Barna Imre: Werther a kórházban A rét
• Ardai Zoltán: Kis nagy ábránd Atlantic City
• Zalán Vince: A gondolkodás menedéke Lindsay Anderson filmjeiről
• N. N.: Lindsay Anderson filmjei
• Wisinger István: „Egy kissé mindannyian bolondok vagyunk...” Budapesti beszélgetés Lindsay Andersonnal
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Zsugán István: Az érettség kora Az új görög film
• Molnár Gál Péter: A Zorbátlanított Hellász Jegyzetek Angelopuloszról
• N. N.: Theodorosz Angelopulosz filmjei

• Kézdi-Kovács Zsolt: A Visszaesők forgatásán A rendező jegyzetlapjaiból 2.
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: A telhetetlen méhecske
• Gáti Péter: Egy festő tragédiája
• Varga András: A profi
• Zoltán Katalin: Tamás bátya kunyhója
• Greskovits Béla: A szénbányász lánya
• Peredi Ágnes: Gyilkosság a tajgán
• Kapecz Zsuzsa: A bojánai mester
• Hollós László: Flep, a róka
• Vanicsek Péter: Harc a vízen
• Greskovits Béla: Vámpírok bálja
• Simándi Júlia: Bölcs Jaroszlav
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Három szólamban Áprilisi műsorokról
• Báron György: Realizmus és dekadencia Luchino Visconti portréjához
KÖNYV
• Gaál István: Itáliai csoda némán Könyv az olasz némafilmről

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szegény Dzsoni és Árnika

Kacsafilozófia – háziszárnyassal

Koltai Tamás

 

Lázár Ervint – mint minden írót, akinek az ereje nem a történeteiben, hanem az előadásmódjában van – nehéz filmre vinni. Kivált, hogy meséiben szerephez jutnak ugyan a csak filmes eszközökkel megvalósítható klasszikus mesei elemek (ezekről még szó lesz), de a fantáziajátéknál mégis fontosabb bennük az a bohókás vásottság, amellyel a sztorit mai viszonyaink közé helyezi. Lázár meséi mintegy a hétköznapok képzeletbeli meghosszabbításai anélkül, hogy csöppet is földhözragadtak volnának, vagy veszítenének tündériességükből.

A Szegény Dzsoni és Árnika például nem más, mint a klasszikus Orpheusz-történet vagy Schikaneder–Mozart Varázsfuvolájának sokadik változata. Az alapsztoriban a szerelmeseknek meg kell érdemelniük egymást, s hogy ezt bebizonyítsák, ki kell állniuk a rájuk szabott próbát, ami esetükben nem némasági fogadalom, hanem valami sokkal nehezebb és sokkal mélyebb „vállalás”. A gonosz varázslat szerint ugyanis vagy szegény Dzsoni változik kacsává és Árnika királykisasszony marad meg embernek, vagy megfordítva, Árnika ölt kacsaformát, és szegény Dzsoni viselheti eredeti porhüvelyét. Vándorútra kelnek tehát, fölváltva csapva hónuk alá egymás kacsa-inkarnációját, hogy Csodaországba érve kérjék a varázslat föloldását: hadd legyenek egyformáktessék figyelni, ez már valódi Lázár Ervin-i „filozófiai” fordulat! –, tehát mindketten vagy emberek, vagy kacsák.

A történet végig azonos a kalandokkal. De micsoda kalandok ezek! Mindegyikükben el van rejtve valamilyen tanulság, erkölcsi intés, pedagógiai célzat, életvezetési elv, de szinte észrevétlenül, a mese hajszálfinom pókhálójára vagy mulatságosan groteszk epizódjaira függesztve. A hírhedett rablókról például kiderül, hogy kiváló gömbérzékük van, és jobban megélnek labdarúgásból, mint rablásból. A sértődékeny Rézbányai Győzőről – akit mindenki kerül –, hogy ha nem sértődik meg szíre-szóra, akkor ő a világ legkedvesebb embere. A tizenkét „nagyon testvérről” pedig, akik közösen szenvedik el a bánatot vagy a fájdalmat, bármelyiküket érje is, kiderül, hogy összefogva, egymást segítve elkerülhetik a bajt... Az iskolamesteri didaxisnak halvány árnyéka sem fér ezekhez a kacska humorral, incselkedő szófacsarásokkal maivá svádásított népmesei fordulatokhoz. S az egész történet alaptanulsága is, „a világ legszabadabb emberének” önkéntes felelősségvállalása a szeretett lény (lány) iránt, didaktikai zökkenők nélkül, természetesen simul bele a meseszövés meghatóan félszeg kacsakalandjába.

Pedig Lázár még ahhoz is veszi magának a bátorságot, hogy elbeszélését időnként megszakítsa a mesélő, illetve a történetet hallgató-alakító kisgyerek párbeszédeivel, amelyek az emberek – mondjuk felnőttesen – interperszonális kapcsolatainak kérdéseire keresik a válaszokat, gyereknézetből. Az író utánozhatatlan bravúrja, hogy nála a gyereknézet sohasem azonos az aranyoskodó „gyerekszájjal” vagy az „édes mostoha” típusú morálprédikációk szirupos szentimentalizmusával, így ezek a tanulság-intarziák is üdék, játékosak, természetesek. Akárcsak az egész mese.

„Megfilmesíteni” persze nem lehet sem a történetből kilépő, „világszemléleti” dialógusokat, sem a legigazibban Lázár Ervin-es mondatokat. A hirtelen haragú Östör király például mindig ezerig számoltat udvari főszámolnokával, nehogy hirtelen haragjában jóvátehetetlen parancsot adjon. Noha a király mérge általában már nyolcszáznyolcvannyolcnál elpárolog, nagyritkán olyan erősen dühös, hogy a főszámolnoknak még ezerig el kell számolnia. „De az ilyen kétezres, vagyis hogy ezernyolcszáznyolcvannyolcas haragok fehérholló-ritkák voltak, mert bölcs ember volt Östör király, hamar elszállt a haragja.” Le lehet ezt képre fordítani? Persze, hogy nem. (A filmen aztán nem is helyettesítik semmivel, főképp jellemábrázolással nem, így aztán érthetetlen, hogy a király miért ad előbb lefejezési parancsot, s később miért örül, hogy nem teljesítették.)

Az elsőfilmes Sólyom András logikusan döntött úgy, hogy a történetnek – vagyis a mesénekönmagáért kell beszélnie. Föltehetően kevesellte az eredetiben a hagyományos konfliktust, ezért a „keretjátékot” visszakanyarította a mesebeli Jó és Rossz örök párharcához. Lázár Ervin bumfordian gonoszkodó, „kacska-macska farkát” káromkodó Százarcú Boszorkája, aki a végén nemcsak megjavul, hanem egyszerű, fekete fejkendős öregasszonnyá válva szegény Dzsonival és Árnikával marad (s ebben nincs semmi negédes happy end), a filmen visszavedlik az ijesztő Vasorrú Bába archetípusává, és csak Törőcsik Mari rejtélyes mosolyának, búgó hangjának köszönhető, hogy démoniságához az eredeti fogalom későbbi árnyalatát – a nő-mivoltot, a „vamp”-jelleget – társítva legalább a humoros oldaláról láttatja a figurát. Különösen elnyújtott jajkiáltásaiban, szenvelgő panaszáradatában, a banya-affektáltság mondhatni „brechties” fölfogásában van valami ellenállhatatlanul komikus.

Persze érthető, ha a Lázár Ervint nemigen érdeklő mesebeli gonoszság Sólyom András számára fontosabbá válik, hiszen az ebből következő effektusok nagyon hálásak a filmes megjelenítés szempontjából. A Százarcú Boszorka átváltozásai farkassá, farönkké vagy erdőt tépázó förgeteggé hatásos képsorokra adnak lehetőséget; a rendező viszont alighanem túlzásba esik, amikor nem tud ellenállni az elektronikus kamera adottságainak, és az első képsorokban színestechnikai trükkök sorozatát mutatja be. Ezzel ugyanis a hangütés pillanatában elviszi a filmet a földöntúli csodák birodalmába, amivel nemcsak Lázár hétköznapközeli világának mond ellent, hanem a film későbbi kibontakozásának is.

Sólyom mintha nem számolna eléggé azzal, hogy a Szegény Dzsoni és Árnika meséje a realitás és irrealitás keskeny mezsgyéjén egyensúlyozza ki a maga vásott költészetét, aminek csak „elstilizálva” vagy legalább „stílusban tartva”, de mindenesetre az előadásmód sajátlagosságával képzelhető el a filmes megfelelője. A filmvászon könyörtelen realizmusa nem azonos Lázár valóságközeli mesevilágával. A filmváltozatban – eltekintve a kezdő jelenetek színes trükkjétől – minden a maga naturális közegében jelenik meg, s Mertz Loránd kamerája is olyan prózaian fogalmaz, mintha egy dokumentumfilmet forgatna. Így az a furcsaság keletkezik, hogy amíg például fantáziánk kedvtelve eljátszik a kacsává változott fiú (vagy lány) esetlenül lírai képével, addig a filmen látott valódi kacsát nem tudjuk „átlelkesíteni”, képtelenek vagyunk beleképzelni az elvarázsolt embert – csak a nyakát ijedten nyújtogató, totyogó háziszárnyast látjuk.

Mindez, meglehet, tipikus felnőtt szemlélet, és a gyerekek, akiknek mégiscsak elsősorban szól a film, mit sem törődnek efféle mondvacsinált esztétikai aggályokkal. Nekik viszont – s ezt szintén „élményből”, hatéves fiam élményéből mondom – sokkal színesebb, színészileg intenzívebb, gyerekesebb filmet kellett volna csinálni. Az utóbbin nem holmi gügyögést értek, hanem átütőbb érzelmeket, valódibb szenvedélyeket, gazdagabb képi világot és a játékosság sokkal szélesebb skáláját.

Ha a gyerekeket „vette célba” a rendező, akkor nem értem, mit keres például a filmen Kari Györgyi önmagában jó, de nagyon is felnőttes csábítási jelenete, a Százarcú egyik alakváltozataként. De ő legalább valamilyen, érezni rajta, hogy karakterré akarja tenni a figurát. Ugyanez nem mondható el Bujtor István Östör királyáról, s mivel máshol két vonásból is tud arcképvázlatot készíteni, erős a gyanúnk, hogy a forgatókönyvben ez a két vonás sem állt a rendelkezésére. Nyertes Zsuzsa Árnikája szintén sápatag kissé, hiányzik belőle az a jóféle női talpraesettség és szelíden makacs pedagógiai szándék, ami – olvasva – olyan kedvesen ironikussá teszi alakját. Puskás Tamás szegénylegényes, „Kacsás Matyis” Dzsonija viszont egyszerre valódi és mesei figura, kópés mosolyában, magabiztosságában csakugyan érezzük, hogy ő „a világ legszabadabb embere”. Horváth László (Ipi-apacs rablóvezér) és Pusztay Péter (Rézbányai Győző) sokkal jobbak lehetnének kidolgozott helyzetekben, nem beszélve a tizenkét „nagyon testvérről”, akiknek közös fátuma szinte kiált az ötletesebb képi megvalósítás után. Azt pedig nem egészen érteni, hogy Östör király tóparti birodalma miért áll vásárosok és mímesek nehezen áttekinthető gyülekezetéből.

Kétségkívül vannak a filmnek sikerült részei, kedvesek például a „régi idők fociját” lelkesen művelő gömbérzékeny rablók, néhány szép tájat is talált a stáb, különösen ami Csodaország sziklás tavát illeti (de ki lett légyen a varázslatot föloldó, szemlátomást nőnemű – és egyfejű – tündér, amikor hőseink egész végig Ajahtan Kutarbani királyt keresték?); egészében mégis csak úgy értékelhetjük Sólyom András első filmjét, mint felemás kísérletet Lázár Ervin világának átmentésére.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/06 08-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6805