KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/május
• N. N.: A megszólított ember Történészek kerekasztal-beszélgetése
• Létay Vera: Magadban, volt-gyermek... Napló gyermekeimnek
• Zsugán István: Egy-egy ujjlenyomat Beszélgetés Mészáros Mártával
• Klaniczay Gábor: Rockvázlat, történelmi háttérrel István, a király
• Fekete Sándor: A história hátországában A postakocsi
• Schéry András: Európai komédiák olasz módra Budapesti beszélgetés Ettore Scolával
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Történelem – tánccal, énekkel Nyugat-Berlin

• Bikácsy Gergely: Gyilkos lehetsz! Hitchcock
• Xantus János: A múló idő és a meztelen király
• N. N.: Hitchcockról a Filmvilágban
• Veress József: Színvonalas furcsaságok Hollandiai filmpanoráma
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A Führer nevében
• Szilágyi Ákos: Klapka-légió
• Hollós János: Missouri fejvadász
• Vanicsek Péter: A harmadik királyfi
• Farkas Miklós: Elveszett egy kékszemű
• Harmat György: Csillagom, halálom
• Ardai Zoltán: Kéjnő Kaliforniába készül
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Belpolitika
• Csepeli György: Az igazi családtag
KÖNYV
• Hollós János: Hálóba fogni a filmet
POSTA
• Bikácsy Gergely: Arról a szubjektív tényről...
• Hegyi Gyula: Nem vitatom...

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

István, a király

Rockvázlat, történelmi háttérrel

Klaniczay Gábor

 

Negyedszázada a West Side Story hollywoodi stábja és színészgárdája a film legvégén falfirkák és WC-feliratok formájában tudatta nevét a nézőkkel. Az első filmre vitt magyar rockopera, az látván, a király első öt percében a magyar szent koronát szemlélhetjük, miközben Beethoven zenéjére, gótikusan cizellált betűkkel hömpölyög el szemünk előtt a szereplők, készítők és szakértők impozáns névsora. E szembeállítás nemcsak a két zenés-táncos rockfilm közötti tematikus különbséget szemlélteti, hanem az eltérő témaválasztás okát, a keletkezés gyökeresen más körülményeit is sejtetni engedi. A West Side Story az ötvenes évek ifjúsági szubkultúrájára rácsodálkozó polgárok műve, kísérlet az akkor új és fenyegető jelenség megértésére, Broadway-musicallé szelídítésére. És nem utolsósorban: az ezáltal elérhető kasszasikerre. Az István, a király a magyar rockkultúra felnőtté öregedett képviselőinek sajátos alkotása, akik elérkezettnek látták az időt, hogy az ifjúsági szubkultúrában kitermelődött formakincsüket és életszemléletüket a magyar történelem nagy kérdéseinek a megválaszolására használják fel. S nem utolsósorban: ezzel arassanak új kasszasikert, megnyerve vállalkozásukhoz nemcsak az egész szakma,  hanem a KISZ Központi Bizottságának támogatását is (mely egyébként a Játékfilmszemlén Koltay Gábor filmjét saját különdíjával tüntette ki). Minden korban és minden kultúrában megvannak a siker sajátos törvényei: amott kommerciálisaim, stilizálni kellett a szubkultúrát, emitt pedig tartalmilag feldúsítani és „államközelbe” hozni.

Tekintsünk el most a magyar államalapítás rockoperában felidézett történetének ismertetésétől. Olvastuk már történelemkönyveinkben, s hogy a film adataiban ne legyen pontatlanság, arra István korának avatott történész szakértője, Györffy György ügyelt. Azt próbáljuk inkább megfejteni, milyen sajátos mondanivalója van e téma kapcsán Szörényi Leventének, Bródy Jánosnak és Koltay Gábornak, a zene, a szöveg és a film készítőinek (akik mellett negyedikként meg kell említeni Boldizsár Miklóst, a rockopera alapjául szolgáló Ezredforduló című dráma szerzőjét), mi célból öltöztették a magyar rockgárdát történelmi jelmezbe?

Nyilván nem pusztán azért, hogy a beatzene népszerűségét az ifjúság körében hanyatló történelmi érdeklődés feltámasztására használják (bár ezt a célt kétségkívül elérték, meg is kapták érte a kritikák dicséretét). Az sem valószínű, hogy fiatalos zenei műfajuk képviseletében Erkel Ferenccel próbáltak volna versenyre kelni: ki jeleníti meg drámaibb beleéléssel és megrázóbb erővel a középkori magyarság sorstragédiáit? Nem történelmi drámával, hanem történelmi parabolával van dolgunk, a hatvanas évek – ma már kissé elhasználódott – divatjával. A rockopera ifjúsági műfaj, e téren is közérthetőségre törekszik. Ha valakinek nem esett volna le a tantusz, amikor Koppány arról énekelt, hogy „rabok leszünk, vagy szabadok”, annak a jövőbe látó Torda táltos megmagyarázza, hogy ha Koppány győz, akkor majd az egész magyar történelem másképp alakul: „Mohácsnál győzni fogunk, Dózsa György lesz királyunk, nagyhatalom századokon át, Rákóczi világot hódít, Kossuthtal valóra válik a Duna-menti Köztársaság”. A tisztelettudó célzás elhallgat ugyan a XIX. század közepén – meghagyva a lehetőséget, hogy ki-ki saját szájaíze szerint folytathassa a sort –, de a film nem hagy kétséget afelől, hogy István és Koppány harcának még aktuálisabb értelmezései is lehetnek.

Ne törjük meg mi sem a tapintatos hallgatást, a film mondanivalója enélkül is jellemezhető. „Oly nehéz a választás...” – énekli Szörényi és Bródy a film kezdetén, s a jelentől mintegy ezer évet múltba hátrálva megkockáztatják azt az állítást, hogy mindkét szembenálló félnek igaza volt, s egyik sem hibáztatható azért, amit tett. A bátor és becsületes Koppány ősi jogát követeli, a magyarok szokásait, hagyományos életformáját, a szabadságát védelmezi – István oldalán viszont ott a történelmi szükségszerűség. Az ifjú trónutód apja örökét védi, keresztény hitére hallgatva felismeri, hogy „Rómába vezet az út vagy a pusztulásba”, s az eredmények is őt igazolják: országot alapított, győztes harcával békét hozott. S ha győzelme olykor véres áldozatokkal járt, azért korántsem ő a felelős (ő magától akár még át is engedné a trónt Koppánynak), hanem tanácsadói, mindenekelőtt harcias anyja, Sarolt. István vívódó egyéniség, panaszkodik, hogy „győzelemre kárhoztatott”, s végül csak népéért érzett felelősségből vállalja nem mindig népszerű szerepét.

A két nemeslelkű ellenlábas mellett – két táborba rendeződve – még négyféle történelmi szereplő tűnik fel a rockoperában. A vezért túllihegő hívek, tanácsadók, papok, akiknek „reálpolitikus” javaslataival az idealista hősök sikerrel vagy sikertelenül megpróbálnak szembeszegülni. Aggódó családtagok és elhanyagolt feleségek – ez a magánéleti dimenzió. A harmadik – valamiféle elnéző fejsimogatásnak is beillő kritikával megmintázott – csoport a köpönyegforgató magyar urak triásza, akik kedélyesen élcelődnek a nagypolitika fordulatain („volt is, lesz is, itt is, de ott is, minden kornak rendszere van”), és nem restellik bevallani, hogy „gyarló az ember, azt lesi, hogy hol tömheti jobban a hasát”. Végül pedig ott a Nép, mely úgy táncol, ahogy vezérei akarják, és lelkesen visszhangozza mindkét táborban az éppen aktuális jelszavakat.

Enyhén szólva közhelyes e kép, akár a régmúltra, akár a közelmúltra vonatkoztatjuk. Ez volna a „hosszú-hajúak nemzedékének” sajátosan újszerű történelemértelmezése, mely bátran belenyúl a darázsfészekbe, és amelynek hatására – mint egy kritikus írta – „szinte az egész nemzet fordul... históriánk felé”? Lehet, hogy igazságtalanul járunk el, ha a sztori alapjául szolgáló történelmi parabola bátortalansága és szándékolt többértelműsége miatt marasztaljuk el a rockoperát. A könnyűzenei szövegek mindig is közhelyekből építkeztek – magánéleti vagy történelmi-politikai, egyre megy – s e műfaj erőssége az volt mindenekelőtt, hogy szórakoztató zenés-táncos látványosságot tudott adni. Vegyük tehát erről az oldalról is szemügyre az alkotást.

A rock-musicalek eddigi megfilmesítői a színpad és az élő előadás varázsának az elmaradásáért azzal szokták kárpótolni a mozinézőket, hogy történetük látványos eredeti helyszínébe táncoltatták vissza a darab szereplőit: New York felhőkarcolói közé, a Central Parkba, a szentföldi homoksivatagba vagy a harmincas évek elei Berlin kabaréiba. Az István, a király fordított módszerrel készült: itt a szabadtéri előadásokra eleve a filmfelvétel kedvéért került sor, Koltay Gábor filmje a tavaly augusztusi estéket dokumentálja. Néha itt is felismerhető az alapkoncepció (a történelmi darab valóságos helyszíne: a jelen), ebből sajnos a mozivásznon nem lesz látványosság, hiába próbál a rendező bizarr montázsokkal (például a film elején a korona közelmúltbeli hazaérkezését felidéző filmkockákkal) oszlatni a helyszíni felvételekre ránehezedő félhomályt és sötétséget. Nem jelentenek esztétikai izgalmat a Jézus Krisztus Szupersztár filmváltozatára emlékeztető épületállványszerű – az esti sötétben neonnal kivilágított – díszletek s a pirotechnikai eljárások sem – mindez talán elég körítés egy szabadtéri rockkoncerthez, de filmen nagyon szegényesen hat. Tiltakozhatnánk a felvételek összevágásánál legtöbbet alkalmazott „művészi” eljárás – a táncok ritmusát széttördelő trükkös lassítások, bemozdítások, ki-merevítések – ellen is, ha ennek lett volna mit tönkretennie. De a legnagyobb probléma az, hogy a film koreográfiájában a legtöbbet látható énekesek egyáltalán nem mozognak, csak patetikusan integetnek, mutogatnak vagy komikusán jobbra-balra lépegetnek. A hatalmas népitánckarok pedig minden derekas igyekezetük ellenére inkább a dísztribün elé való látványt nyújtanak, mint rockoperába illőt.

Marad tehát a sztereóban megszólaló zene, melynek összeállításában és előadásában kétségkívül több műgond ismerhető fel, mint a film eddig tárgyalt vonatkozásaiban. Nemhiába: Szörényi és Bródy ezen a téren vannak leginkább otthon, jól ismerik a hazai könnyűzenei élet szereplőit és stílusirányzatait, és ügyesen kapcsolják őket a történelmi konfliktus rockoperában felléptetett szereplőihez. A Koppányt alakító Vikidál Gyula számára például nem volt már teljesen ismeretlen a pogány vezér pozíciója: hasonló szuggesztivitással énekelte néhány éve a P. Mobil együttesben a „Honfoglalás” című rock-műsor dalait. Deák „Bill” Gyulát mindig is körüllengte a színpadon valamiféle mágikus erő, jól illik neki Torda táltos szerepe. És mi egyebet is énekelne Laborcként, Koppány híveként Nagy Feró, a Beatrice egykori szólóénekese, mint saját punk-számát: „nem kell, nem kell, nem kell...”. Kobzosok, regősök is akadnak a közelmúlt hazai ifjúsági zenéjében, ifj. Csoóri Sándor, a Táncház mozgalom lelkes animátora, a Muzsikás együttes tagja jól fest ebben a szerepben. Találó lelemény, hogy a hétköznapi cinizmust megjelenítő három köpönyegforgató, mindig rendszerpárti magyar úr jellemzéséhez a hofizmus zenei világát választották a szerzők (ami egyúttal lehetőséget adott a hazai dzsessz-élet több szereplőjének a felléptetésére is). István táborának zenei világában a középkori egyházi zene motívumai adják meg az alaphangot – mindehhez kitűnő főpapot találtak Victor Máté személyében –, de kihallani belőle a hatvanas-hetvenes évek hivatalos slágeriparának dallamait és kíséretét is. Természetesen nem hiányozhat a szerzők saját egyéni hangja sem; a rockopera jól ismert – és a történethez ferdített – régi számukkal kezdődik: Szörényi Levente és Bródy János – szebb időre emlékeztető – sziluettje az alkonyba boruló Királydomb fölé montírozódik.

Nem hiányzott tehát a zenei anyag összeállításakor a leleményesség, az eredmény mégsem lelkesítő. Az eklektikus hangzásvilágból semmiféle egységes zenei élmény nem kerekedik ki, a letűnt vagy most feltűnőfélben levő rockzenei irányzatok, ahelyett hogy zenei stíluseszközökkel támasztanák alá a darab konfliktusait, inkább valamiféle szánalmas könnyűzenei népfront benyomását keltik, ahol a hajdani riválisok – régi ellentéteiket félretéve – együtt küzdenek a túlélésért. Ezért marad hiteltelen a rockoperában elbújtatott másik parabola is, mely István király és Koppány „sztoriját” nem is annyira a közelmúlt történelmére, hanem a magyarországi rocktársadalomra vonatkoztatja. Ha jól értem, a két szembenálló pólust itt a vadabb rockzenészek, a „fekete bárányok” ősi, pogány szilajsága, szabadossága (Koppány férfiasságától három diszkófeleségnek is „forró az ágya”) illetve a kulturált, jólöltözött, csinosra ápolt „hivatalos” sztárok világa jelentené. Lehet, hogy vicc a magyar államalapítást és a könnyűzene mini-államát párhuzamba állítani, s ennek nyomán az utóbbinak a képviselőit történelmi jelmezbe bújtatni, de a filmben sajnos a humor szikrájával sem találkozhatunk. Úgy tetszik, hogy a szerzők mindezt komolyan gondolták, s ez elég elkedvetlenítő.

Az elmondottak után egyre talányosabbnak hat, hogy ennek a rockoperának mégis vitathatatlan közönségsikere van, fiataloknál és időseknél, hivatalos és nemhivatalos berkekben egyaránt. Miért ?

A sikerben nyilván nem elhanyagolható része van a hazai szórakoztatóipar növekvő profizmusának, a különböző médiumok kombinált kihasználásának: szabadtéri előadás, lemez, műsoros kazetta, képes szövegkönyv (amerikai stílusban rányomtatva a kedvező kritikák egy-egy dicsőítő mondata), film, és hamarosan a forgatásról szóló könyv is igyekszik eljuttatni „a hazai rockzene történetének legnagyobb vállalkozását” a lehető legnagyobb közönséghez. Koltay Gábor személyében a magyar rockélet – ha egy évtized késéssel is – meglelte a kasszasiker hazai megszervezésére képes menedzserét: az István, a király hasonló körültekintéssel és élelmességgel kamatoztatott vállalkozás volt, mint az 1981-es – lemezhez, filmhez, könyvhöz vezető – Illés-Koncert vagy az 1982-es – lemezhez, könyvhöz vezető – Benkó Dixieland Band-jubileumi koncert.

A kulturális „kötöttpiac” hazai feltételei között azonban a sikerhez nem elegendő az üzleti érzék és az ügyes propaganda, azt is tudni kell, hogy „mitől döglik a légy”. Az István, a király készítői ezt is tudták. Nemcsak azzal voltak tisztában, hogy sokak szemében még mindig merészségnek tűnhet, ha valaki a jelenre céloz és megválaszolatlanul, eldöntetlenül hagy bizonyos kérdéseket, s hogy másfelől, hivatalos nézőpontból ez ma már csupán lojális huncutkodásnak minősül. Arra is ráéreztek, hogy nálunk a legkelendőbb bestsellert magukból a nemzeti szimbólumokból lehet készíteni. A mi Jézus Krisztus Szupersztárunk ki más lehetne, mint István, „minden magyarok királya”? A nemzeti érzés megszólaltatása helyett nemzetieskedő révületben oldódnak fel a film konfliktusai: István is, Koppány is, a hosszúhajú beatzenészek is, a nyakkendős közönség is, mind, mind „Árpád vére, hej”. S bárhogy alakultak is a múltbéli viszályok, megmaradt „szép Magyarország, édes hazánk”. A szabadtéri előadások – spontán ? – himnuszénekléssel végződtek. A filmbe ez nem került bele. Helyette, miközben még szól a fenti refrén, a kamera a színpadról előbb a lengő piros-fehér-zöld zászlók és a lelkes közönség felé fordul, majd átúszik az augusztus 20-i tűzijátékra, hogy végül megpihenjen az utolsó képnél: Parlament, tulipiros háttérrel.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/05 17-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6426