Beszélgetés Mészáros MártávalEgy-egy ujjlenyomatZsugán István
Mészáros Márta filmje, a Napló gyermekeimnek nyerte el az 1984-es Budapesti Játékfilmszemle fődíját; s ezt az alkotást hívta meg versenyfilmként a cannes-i fesztivál válogató bizottsága.
Mészáros Márta, mint emlékezetes, kéttucatnyi rövidfilm készítése után 1968-ban a rendkívül kedvezően fogadott Eltávozott nappal debütált nagyjátékfilmesként; majd másfél évtized során máig 13 filmet készített, amelyek közül jónéhány páratlan nemzetközi sikereket aratott, félszáznál több ország mozijaiba eljutott – miközben a hazai kritika és a közönség körében élénk vitákat váltott ki –; gyakorta szokatlanul éles bírálatokban részesült. A Napló viszont – mint a Játékfilmszemle első szakmai, közönség- és sajtóvisszhangjai is jelzik – gyakorlatilag egybehangzó tetszést aratott.
– Ha nincs ellenére, kezdjük kissé messzebbről a beszélgetést. Első játékfilmje; az Eltávozott nap abban a korszakban készült, amikor az úgynevezett „magyar új hulláin” tetőzött, s amikor – részben a francia nouvelle vague hátasára is – nagyjából természetesnek hatott, hogy, szinte minden elsőfilmes személyes hangvételű, többé-kevésbé önéletrajzi jellegű filmmel debütált... A Napló gyermekeimnek, úgy tetszik, az Ön legszemélyesebb önéletrajzi vallomása-emlékezése gyermek-és kamaszkorszakáról. Mondhatjuk-e, hogy – az előbb vázoltak értelmében – ez tulajdonképpen”elsőfilm”; és mi az oka, hogy tizenöt éves játékfilmes pályafutás után vállalkozott az elkészítésére?
– Igaz, hogy a Napló alapnovelláját már vagy tizenkét évvel ezelőtt megírtam, de tulajdonképpen nagyon örülök neki, hogy akkoriban az Eltávozott napot forgattam le elsőfilmesként. Hiszen, ha úgy tetszik, az is „önéletrajzi” film.
– Igen, azt hiszem, az alapmotívum – a szülőkeresés, az apa és anya iránti vágyakozás – lényegében azonos...
– Az Eltávozott nap is ugyanarról szólt, mint a Napló, csak szociologikusabb történetbe ágyazva. Főhőse annak is árva – elhagyott – lány, aki hiába talál rá anyjára, az annyira benne él már a hazugságban, hogy végképp nem alakulhat ki közöttük normális emberi kapcsolat. S ez a másik alapmotívum, amely valamennyi filmben jelen van: a hazugság természetrajzának vizsgálata. Mennyit hazudnak az emberek, mi mindent találnak ki magukról, részben a környezetük, részben önmaguk altatására; – mindig az izgatott, ki mennyire képes vállalni önmagát... Visszatérve a konkrét kérdésre: hogy akkor miért nem sikerült megcsinálnom a Naplót? Tulajdonképpen nem is akartam igazán. Csináltam helyette más filmeket, szakmai gyakorlatot szereztem. Úgy érzem, jobb, hogy most készítettem el ezt a filmet, amikorra kialakítottam a magam stílusát; megtanultam a szakmát, s ráadásul ekkora távlatból már táján „bölcsebben” és egyértelműbben tudtam elmesélni ezt a történetet. Hiszek abban, hogy a körülmények sorsszerűek; hogy az ember akkor mond el valamit, amikor a történelmi helyzet is jobban igényli azt. Egyáltalán nem biztos, hogy ha 1968-ban, az Eltávozott nap helyett ezt a filmet forgatom le, ugyanígy hat. Akkoriban, a nagy sikereket aratott „magyar új hullám” pályakezdő filmesei, a franciáktól tanult újszerű snitt-technikával sokkal izgatóbban, újszerűbben hatottak. Az az „ál-realizmus”, amit én művelek, akkor valószínűleg kevésbé jól hatott volna. Mert csak látszólag realista a filmjeim stílusa; valójában mindig absztrahálok; nálam „realista módon” viselkednek a figurák, de ha jobban megfigyeli, sosincsenek igazi realista jelenetek. A gyártásvezetőm jegyezte meg legutóbb: minden filmemben van néhány jelenet, amelyben esznek az emberek – és noha nem esznek igazán, a nézőben azt a hatást kell keltenie a jelenetnek, hogy az kvázi „megtörtént”. Minden filmemben van ebéd- vagy vacsorajelenet; gondosan, pontosan megterítenek, de csak piszkálják az ételt. Szóval kicsit elvontabbak, absztraháltak ezek a képsorok; ezt nevezem a magam számára „ál-realizmusnak”... Szóval sokkal szerencsésebbnek tartom, hogy nem tizenöt évvel ezelőtt csináltam meg ezt a filmet. Amúgy is olyan zsúfolt korszak volt az, annyira foglalkoztattak mindenkit a filmnyelvi újítások, hogy aligha lett volna visszhangja. A magyar filmben akkoriban az újfajta szimbólumrendszerek kialakítása – gondoljon csak Jancsó,. Kósa akkori filmjeire –; másrészt a nagy történelmi tablók fölvázolása dominált. A történelem engem is mindig érdekelt és egyre jobban érdekel, de azt hiszem, én sokkal ember-centrikusabb alkat vagyok. Jancsót a történelmi gépezet mechanizmusai érdeklik elsősorban, amelynek fogaskerekei közé bekerülnek az emberek; – engem megfordítva: szerintem az emberek egyénileg is alakítják a történelmet, s legfeljebb bekerülnek a nagy gépezetbe. Ennek az utolsó ötven évnek, amit megértem, szerintem alapkérdése: az emberiség meggyőzi-e önmagát arról, hogy képes jó irányba alakítani a sorsát; szóval nálam mindig ember-centrikus a történelem.
– A Napló, amely érzettem szerint rendkívül szubjektív és lírai, önéletrajzi film – egyszersmind nagyon hitelesen megidézi egy történelmi periódus hangulatát, közérzetét is...
– A legtöbb filmemben a saját történetemet mesélem. Meghatározó élményein a gyerek problémája, aki magára maradt, akit elhagytak. Minden valamirevaló filmes mindig a saját élményeiről, saját magáról csinál filmet. A napokban olvastam George Lucas egyik nyilatkozatát – aki pedig igazán másféle filmeket készít –; elmondta, hogy minden filmjében gyermekkorának élményeiről, szorongásairól, képzelgéseiről beszél, azt próbálja a mai gyerekeknek elmesélni. S talán ezért is szerencsés, hogy mostanában készült el a Napló, mert olyan új generációk nőttek fel közben, amelyek nagyon keveset tudnak erről a korszakról, szüleik fiatalságáról, s éppen ezért valószínűleg nagyobb érdeklődéssel fordulnak felé.
– Édesapja, a tragikus sorsú Mészáros László szobrászművész emlékére már 1969-ben, az Eltávozott nap után készített egy rövidfilmet; tévedek, ha föltételezem, hogy nem ez az első nekirugaszkodása ennek a nehezen fölfejthető, bonyolult témának?
– Természetes, hogy mindig is belső igény volt bennem ennek a megemészthetetlenül tragikus sorsnak az elmondása. Az a dokumentumfilm azért készült, mert egyszerűen el akartam mondani, hogy ilyen ember is létezett. Régi barátai közül néhányan még emlékeztek rá, s szobrai ott álltak a Nemzeti Galériában, de a többség szinte semmit sem tudott róla, hiszen 33 éves volt, amikor meghalt. Azt a filmet egyszerű információnak szántam; azt akartam, hogy tudomást vegyenek az emberek egykori létezéséről. Ez az új film már összetettebb feladatot vállalt: megpróbál képet adni a korszakról, az emberekről, a helyszínekről, a közérzetről.
– Megkérdezhetem, hogy a filmbeli történet milyen mértékben fedi a valóságban megtörténteket?
– Nem nevezném „egy-az-egyben” önéletrajzi filmnek a Naplót. Vannak benne pontosan így megtörtént epizódok, s személyesen ismertem azokat az embereket, akikről a film figuráit mintáztam, de a film egésze a már említett „ál-realizmus” stílusában készült. Szóval az egész igaz, így történt; de nem föltétlenül minden epizódja.
– Például a film egyik emlékezetes jelenete, az a bizonyos születésnapi zsúr...?
– Az véletlenül Gerő Ernőéknél történt. A Gorkij iskolába sok „kádergyerekkel” jártam együtt, oda járt Rákosi nevelt fia is; szóval lehetett volna másnál is. De nem ez a fontos; – remélem, hogy egy korszak egy bizonyos rétegének az életstílusáról sikerült képet adnom a jelenetben.
– És Mészáros László, az édesapja valóságos története? Kissé a háttérben marad; konkrétan keveset tudunk meg róla a filmből...
– Többet is mesélnék róla, ha tudnék. De, sajnos, én is alig tudok róla valamit. Tudom, hogy tehetséges fiatal szobrász volt, munkás származású, akiben különleges kíváncsiság élt Ázsia, a magyarok őshazája iránt... Anyámmal együtt elhatározták, hogy néhány éves művészettörténeti kutatóútra mennek a Szovjetunióba; engem is magukkal vittek. Akkor hároméves voltam. De mondom, ami keveset tudok róla, meg akkori magamról s ezekről az évekről, azt is csak másoktól, főleg apám sorstársával, Lengyel Józseffel folytatott beszélgetésekből, Lengyel novelláiból meg a történelmi emlékiratokból. Régi barátai szerint nemcsak tehetséges, de nyílt és nagyszájú, nehezen alkalmazkodó jellem volt (akárcsak én, mondhatnám talán szerénytelenül); – és ezt a tulajdonságát sokan nehezen viselték el. 1938-ban tartóztatták le Frunzéban, későbbi sorsa számomra ismeretlen. Mint ahogy az is, hogy az akkori koncepciós pereket ki és hogyan élte túl, ki miért nem. Csak azt akartam a filmben elmondani róla, ami ebben az embertípusban számomra rokonszenves volt, amilyennek ez a kamaszlány látta az apját, s amilyennek az „apahelyettes”, rokonszenves férfit is látta. Őszinte, egyszerű, önmagát mindig nyíltan vállaló személyiség volt. Mindig is ez maradt a férfiideálom, s az apa-keresés, az apa – egy ilyen apa – iránti vágy egész életemet meghatározta.
– Érdekes, hogy most egy férfihősre ruházta azokat a tulajdonságokat, amelyek előző filmjeiben többnyire a női főhősöket jellemezték. E filmeket a feministák is zászlajukra tűzték, a néhány éve tetőzött feminizmus-hullám hátán világsikerhez segítve őket...
– Sose csináltam úgynevezett „feminista” filmet, noha filmjeim – véletlenül – valóban belekerültek annak a hullámnak a sodrába. Akkoriban azért is voltak érdekesek, mert kevés nő csinált filmet, alig volt női rendező. Ma már sokan vagyunk. Akkor maga az a tény is érdeklődést keltett, hogy egy nő filmesként megszólal. Az Örökbefogadás középpontjában például egy olyan nő áll, aki megkeresi a maga kenyerét, de magányos, és kapcsolatra, gyerekre vágyik. Akkortájt úgy magyarázták ezt a filmet, hogy a férfi ellenszenves, mert gyermekei, családja miatt nem vállalja ezt a kapcsolatot. Pedig én rokonszenvesnek szántain ezt a férfialakot, hiszen döntése végső soron természetes. De mert akkoriban tetőzött az a bizonyos feminizmus-hullám, ha megjelent egy nő figura, aki kemény, önálló, vállalja saját magát – kikiáltották a filmet feministának. Erről a filmről már nem mondják, pedig itt is ugyanarról van szó: olyan kamaszlányról, aki vállalja önmagát. Akkoriban nyilván irritálta a kritikusokat maga az emancipációs mozgalom, és ezért kiáltottak ki férfigyűlölő feministának; – holott számomra mindegyik férfihősöm rokonszenves volt.
– Rokonszenves? Ez elég meglepően hangzik.
– Pedig így van. Én egyetlen férfialakomat sem ábrázoltam negatívan, legfeljebb megmutattam, hogy az évszázados beidegzettségeik szerint hogyan gondolkodnak, reagálnak. De számomra azért is volt furcsa ez a kérdés, mert annál elviselhetetlenebb, gyenge jellemű, impotens, szerencsétlen, gyáva, pipogya férfialakokat, mint például Bergman vagy Fellini filmjeiben – én még sehol se láttam. Tőlük mégis elfogadták ezeket, hiszen maguk a rendezők is férfiak. Ha egy nő csinálta – még csak nem is ugyanazt –, arra rögtön rásütötték a feminista bélyeget. De hát hogy is lehettem volna én férfi-ellenes, mikor egész életem során férfiaktól kaptam a segítséget. Meghatározó volt számomra a Jancsóval való kapcsolat, mert általa ismertem meg Magyarországot, megtanultam, mi a haza. Később eltávolodtunk, mert én –azt hiszem – ember-centrikusabb vagyok. Azután később, életem egy mélypontján, miután megcsináltam legrosszabb filmemet, az Annát, Nowicki segített ki. Olyan következetes férfi-agresszivitással szorított rá erre a filmre, annyira nem tágított, hogy végül erőt és dühöt kölcsönzött ahhoz, hogy megírjam ezt a forgatókönyvet és elvigyem Nemeskürtyhez, aki azonnal fölvállalta. Szóval se okom, se jogom „férfi-ellenesnek” lenni, – ellenkezőleg; csak nem mindig egyformán látjuk a világot, nők és férfiak. A tisztességes kapcsolathoz mindkét félnek nyitottnak kell lennie; s a férfinak is el kell fogadnia, hogy egy nő is képes mélyen gondolkodni. Persze, kicsit másképpen, mint egy férfi – de a különbségeket kölcsönösen tolerálni kell, s egyenrangúnak tekinteni. George Sand semmivel sem volt rosszabb író, mint Victor Hugo; Virginia Woolf se, mint Proust, Nemes Nagy Ágnes se, mint Nagy László – attól, mert nő; egyszerűen más. Ezt a másságot pedig jó volna már általánosan elfogadni és természetesnek tekinteni.
– Szó esett már róla, mennyi konfliktusa volt az elmúlt évtizedben a kritikával – különösen a hazaival. Hadd kérdezzem meg: mennyire érdeklik a bírálatok; egyáltalán elolvassa őket?
– Nos, nagyjából az Örökbefogadásig bezárólag mindent elolvastam, amihez hozzájutottam. Azóta csak elvétve; leginkább azt, amiről a barátaim közül valaki azt mondja: ez valamilyen szempontból érdekes. És félreértés ne essék: nem kell, hogy dicsérő legyen, csak tisztességesen elemző, s akkor tanulságos. De az Örökbefogadás magyar kritikai fogadtatása különösen kiábrándító volt számomra: minthogy már a hazai bemutató előtt rangos díjat nyert külföldi fesztiválon, itthon szinte mindenki – mintegy „csakazértis” alapon – a sárga földig lehúzta; szerintem igazságtalanul. Holott utána a film majdnem félszáz országban sikert aratott – kritikait is – a Szovjetunióban éppúgy, mint Lengyelországban vagy Bulgáriában, Franciaországban, Amerikában, Ausztráliában, Indiában vagy Új-Zélandon. Erre azt mondani, hogy „csak azért, mert a feminizmus-hullám fölkapta” – kissé vidéki reagálás. Ezután nemigen olvastam el a kritikákat; minek idegesítsem magam. Ami legutóbb felháborított, az a Délibábok országáról megjelent egyik hazai, alpárian személyeskedő „pamflet” volt – kritika helyett. Egy filmről lehet rosszat írni, kell is, de a vidékiesen személyeskedő hangvétel, az ostoba viccelődés mindig bosszant. Egyébként is van egy olyan érzésem, hogy a magyar kritikusok többsége (általában) nem szereti eléggé a magyar filmeket. Úgy tetszik, nem drukkerek, inkább ellendrukkerek, olyan élvezettel verik el a port nemcsak a rossz, hanem a közepes vagy jó filmeken is.
– Azt hiszem, erről hajnalig vitatkozhatnánk, akkor se jutnánk közön nevezőre, de azzal magam is egyetértek, hogy súlyosan melléfog a kritikus, ha nem az adott művet bírálja, hanem személyében sértegeti az alkotót...
– Ráadásul a filmízlés annyira megváltozott, hogy igen nehéz előre megjósolni, mi fog tetszeni a közönségnek, mi nem. Hogy ne személyes példát mondjak: itt az E. T. hazai fogadtatása. Lehet szeretni, lehet utálni, ízlés dolga, de ha a kritika olyasmit kér számon rajta, ami nincs is benne, alkotójának nem is állt szándékában – azzal a kritikával mit kezdjen a néző, s különösen az alkotó? Inkább arról kéne írni, hogy egy film a maga műfajában milyen színvonalú. Spielberg pontosan tudta, hogy nem a 8 és 1/2-et csinálja; – értelmetlen Fellinit számonkérni rajta... Legutóbb a pesti szemlén jegyezte meg Jan Nowicki: ezen a magyar nemzeti fesztiválon sokkal nehezebb megnyerni egy díjat, mint bármelyik nagy nemzetközin. És fölsorolta tizenöt olyan magyar filmes nevét, akik közül bármelyik, bárhol a világon megállja a helyét. S ahhoz képest, hogy évente mindössze húszegynéhány magyar film készül, igazán nincs ok panaszkodni a jó – vagy viszonylag jó – filmek arányára. De hát ezt a külföldiek már annyiszor elmondták, hogy szinte közhely – mindenütt, kivéve a magyar kritikusok többségét. Mert – hogy egyetlen példát mondjak – hogyan bánt a hazai kritika egy olyan, nemzetközi nívójú mesterrel, mint Makk-kal, legutóbbi filmje, az Egymásra nézve kapcsán? Hogy voltak benne úgynevezett „divatos” hatás-elemek is? Nyilván. Hiszen a filmes mindig a saját korának, az adott pillanatnak dolgozik... Kíváncsi vagyok, mit fognak szólni a kritikusok, ha elmondom, hogy most legközelebb a Piroska és a farkast akarom megcsinálni?... Szeretnék – fogok is – persze trilógiát formálni a Naplóból; de pillanatnyilag a Piroska és a farkas foglalkoztat. S ha azon számonkérik a Napló – vélt vagy valódi – erényeit, ki veheti majd komolyan a kritikákat?
... Meg kell mondanom egyébként, hogy hálás vagyok a természetemnek, amiért dacból, féltékenységből sose csináltam semmit. Sose voltam féltékeny egyetlen kollégám sikerére sem; ha valamelyikük sikert arat, szívből örülök neki, mert amit ő tud, azt én úgyse tudom; – amit viszont én tudok megcsinálni, azt meg ő nem tudja. Ha filmet nézek – és imádok filmet meg tévét nézni -–, olyan vagyok, mint a gyerek; engem a maga műfajában elbájol ez az E. T. S amikor filmet forgatok, eszembe sem jut, hogy erről jót vagy rosszat írnak-e majd. Magát a forgatás folyamatát, a játékot Keretem. Ha a végeredmény pocsék lesz, akkor is. Még az Anna leforgatása sem volt számomra haszontalan; rengeteg tapasztalatot szereztem a révén. Most már tudom, hogy sajátos koprodukciós csőd lett – rossz volt a forgatókönyv; nem az lett a szereposztás, amit elképzeltein, és a többi, szóval tapasztalatlan voltam –, mégis sokat tanultam belőle, imádom a forgatás légkörét, a színészeket, akik iránt óriási bizalmat érzek; s ez szerintem nem is lehet másképpen, hiszen minden rendezőnek szerelmesnek kell lennie a színészeibe, mert beléjük helyezi a gondolatait és érzéseit. Közhely, de alaptény, hogy a film kollektív műfaj; a rendezőnek nagyon megfontoltan, pontosan kell kiválasztania azokat, akikkel együtt dolgozik, akikkel hasonló gondolatkörben mozog, de aztán tudnia kell, hogy munkatársai, színészei nem kivitelező-szándékvégrehajtó rabszolgák, hanem szuverén egyéniségek; hallgatnia kell a véleményükre. (Talán néhány különleges rendező-zsenire nem érvényes mindez, de azok legfeljebb a szabályt erősítő kivételek.) A filmcsinálás: szerelem; munka és szenvedély. Tudni kell át- és túlélni a sikert és a bukást. Milyen hatással lesz rám, ha most a Naplóról jót írnak a kritikusok? Semmilyennel. Örülök neki, ha tetszik; persze, hogy örül az ember, ha itthon is sikert arat a filmje – ez számomra alapkérdés –; de az ezutáni filmjeim is ugyanolyanok lesznek, mint az előzőek: jók, jobbak, közepesek vagy éppen rosszak, mint az Anna volt. De hát ez, szerintem, természetes.
Egyetlen dolog a fontos: saját magát nem szabad megtagadnia az embernek. Amit tud, megtudott a világról, az anyját, az apját, a gyerekeit, az unokáit, a történelmet, amiben él. A magánéletünk összes bonyolult rezdülése együtt lüktet a világ mozgásaival; még az úgynevezett legegyszerűbb ember sem képes kivonni magát a világ ügyeiből, hiszen ha más nem, a napi tévéhíradó a szobájába hozza az egészet; – nos, a filmesnek ezt az élményt kell megpróbálnia továbbadni. Minden film egy-egy emberi ujjlenyomat – a dokumentumfilm is, vagy bármi, még a legkommerszebb kommerszfilm is –; végső soron mind a történelemről szól, hol direktebben, hol áttételesebben. Legfeljebb egyre fontosabb lesz a témaválasztás: mi az, amiről a mozi számára forgassunk filmet. A mozi – a tévé, a műholdak, a videomagnók megjelenése következtében – egyre differenciáltabb lesz, mint korábban volt; olyan lesz, mint az irodalom amelyben egymás mellett virágzik a család-regény, a kisregény, a karcolat, a szonett, a szabadvers és mi minden még! A film is afelé tart, hogy ilyen sokfélévé váljék; ennek a folyamatnak egyik kulcspillanatát éljük át most, ráadásul a Föld rendkívül érdekes pontján. Talán ez is az oka, hogy a magyar filmgyártás olyan előkelő helyet foglal el a világban. S azért kellene a kritikusoknak is nagyobb felelősséggel, hozzáértéssel, több szeretettel figyelniük arra, amiről írnak. Ami engem illet, személy szerint nem haragszom senkire; valaki elmondja a véleményét, ami homlokegyenest ellentétes az enyémmel; – én is elmondom a magamét; ez normális állapot. Természetesen azért csinál az ember filmet, hogy bemenjenek a nézők a moziba; de a sikert vagy sikertelenséget nem szabad abszolutizálni vagy túldimenzionálni. Nekem mellesleg külön szerencsém, hogy nő vagyok: ha rossz kedvem van, főzök, mosok, takarítok, megélem a „csak”-feleség”,csak”-anya szerepet, s ettől tökéletesen kipihenem magam; többek között ez is megóv attól, hogy túlságosan letörjön akár a rossz kritika, akár bármiféle bukás. S persze, hogy jobb kedvem van, ha éppen sikeres a legutóbb bemutatott filmem; – de olyankor már szerencsére réges-rég a legközelebbi feladat foglalkoztat, ezért sem vesztem el a fejemet, sem az életkedvemet sem egy-egy siker, sem egy-egy bukás hatására. Végzem a magam választotta dolgomat; ha úgy tetszik, egy öszvér csökönyösségével.
– Nos, ha már ilyen szépen „föladott egy végszót” – megköszönve a beszélgetést. –, erre aligha felelhetek mást, mint azt kívánjam: folytassa olyasformán, ahogyan éppen a Naplóban.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1087 átlag: 5.35 |
 |
|
