TelevízóBeszélgetés a Hírháttér hátteréről Mester Ákossal„Mester”-mű?Szilágyi János
– Hogyan lesz egy régi, rutinos, elismerést és nevet szerzett, magabiztos rádiósból egy – legalábbis az első időkben – kissé megszeppent, szorongó tévés műsorvezető?
– Egyszerűen. Felkértek rá. Én azt hittem soha nem fogok képernyőre kerülni, mert nem hívtak, magamtól pedig nem jelentkeztem.
– Mi történhetett hát, hogy Mester Ákos most mégis rendszeresen feltűnik a Hírháttér című adásban?
– Nem hiszem, hogy elsősorban rám volt szükségük, hanem egy újfajta belpolitikai műsorra, ami elüt a megszokottaktól, amit ki kellett találni. Végülis a műsor összekalapásására hívtak meg, persze nemcsak engem, mások is ott voltak, egy jó kis csapat. Bevallom, ez így sokkal jobban izgatott, mintha rögtön egy már kész műsorba ültettek volna be, mert attól, hogy én is részt vettem a Hírháttér születésében, jobban a magaménak éreztem, s nem fenyegetett az a veszély, ha a műsor megbukik, akkor a felelősséget másra kenhetem.
– Kikre kenhette volna?
– Régi barátaimra, akikkel együtt jártam újságíró iskolára: Benedek István Gáborra és Vértes Csabára, ők „háttérben” maradtak, a műsort hárman vezetjük: Baló, Wisinger, meg jómagam.
– Ezt már az elején tisztázták, vagy először egyedül önre bízták a műsor vezetését, és csak később kellett a segítségére sietni?
– Ez menetközben alakult ki. Amíg a műsor új volt, addig azt mondták, csináljam én. Így aztán négy-öt adást egymás után én vezettem, azonban rá kellett jönnöm, hogy ez nekem sok, fáraszt, és nem vagyok képes mellette ellátni a rádiós munkámat. Nekem azért az fontosabb.
– A Rádió fontosabb, vagy benne az ön tevékenysége?
– A Rádiótól kapom a fizetésemet, és nem tartozom azok közé, akik a bérükért csak bejárnak, és a mellékállásukban hajszolják halálra magukat. Hízelgek magamnak azzal, hogy ebből a szempontból tisztességes vagyok.
– Kollégáinak nincs ilyen gondjuk, mert ők a Televízió státuszában vannak. A maguk szakmájában ők is régi motorosok. Nem tartott attól, hogy hátrányban lesz velük szemben, hogy ők otthonosabban mozognak a kamerák előtt, jobban ismerik azt a világot? Durvábban fogalmazva: nem félt, hogy lejátsszák önt a képernyőről?
– Nem haragszik, ha a válaszért kissé hátrébb nyúlok?
– Mire céloz?
– Van nekem egy kitűnő kollégám, aki mindig azt mondja, hogy ő sose nézi és nem is hallgatja meg a társait, sem a tévében, sem a rádióban. Teszi ezt azért, mert úgy gondolja, hogy ez így elegáns, ráadásul rendkívül kényelmes is. Mivel nem bírál, megússza a sértődött szavakat, a szemrehányó tekinteteket, de a szembedicsérés kínos pillanatait is elkerülheti. Most én is megtehetném ugyanezt. Azt mondhatnám, csinálom a magam dolgát, a többiek pedig nem érdekelnek, én még egy Hírhátteret sem láttam, amit Baló vagy Wisinger vezetett. De nem ez a helyzet. Én a csapatjátékot szeretem. És természetesen minden csapatban vannak favoritok; ki nem állhatom, ha mindenki egyforma, vagy legalábbis mindenkit egyformán kezelnek. Kell egy csapat, melynek valamennyi tagja mindent megtesz a műsor sikeréért, ha úgy tetszik, a másik érdekében is. Ebből következik, hogy nem bánom, ha a kollégáim jobbak nálam, mert az nem olyan nagy szégyen, sőt sarkall engem. A látható személyektől függetlenül, az a fontos, hogy „a csapat” mindig nyerjen. Tehát ha én a kispadon vagyok, nem sértődötten ülök ott, hanem várakozóan. Két dolgom van a pálya szélén: szurkolni a társaimnak és tanulni tőlük. És én tanulok tőlük, annak ellenére, hogy régebben vagyok a szakmában. Csakhogy azzal is tökéletesen tisztában vagyok, mennyit „nyomok” a rádióban, és mennyit a televízióban. A rádióban „súlyosabb” egyéniség vagyok, a tévében pedig még magamra kell szednem néhány „kilót”.
– Azt mondja, tanulnia kell még. De mit? Hisz a Hírháttérben nem kell szakácssüvegben ökröt sütnie, vagy szöges bőrmellényben discóműsorokat vezetnie, hanem egy karosszékben ülve embereket kell faggatnia közérdekű kérdésekről, vagyis azt kell tennie, amit a rádióban hosszú évek óta színvonalasan csinál. Mit kell tudnia még: könnyedén orrot vakarni és bájosan mosolyogni?
– Nem a manírjaikat akarom ellesni a barátaimtól, nekem is van raktáron egy-kettő, nem vagyok rászorulva ilyen külsőségekre. Elsősorban azt kell elfogadnom, abba kell beletörődnöm – nem tudom, melyik a helyesebb kifejezés – hogy bár sokkal többen szólnak bele, hogy mit csináljak, mint a rádióban, ennek ellenére maradjak nyugodt és zavartalan. El kell döntenem, határozottan szólhatok-e, hogy az a szék, amin ülök, kényelmetlen, vagy pedig legyek szerényebb, és feszengjek egy rossz bútoron az egész adás alatt. Meg kell tanulnom, hogy a tekintete sugarában legyek annak, akivel beszélek. El kell tüntetnem néhány olyan mozdulatomat, melyeket nem szívesen látnék viszont magamtól a képernyőn. Éreznem kell, hogy mikor vagyok „beadva” én, mikor a partnerem, de ehhez a monitort is figyelnem kell, ami viszont egészen más helyen van, mint a beszélgetőtársam. Tehát van mit tanulnom. Sok apróságot is, de azok ugyanolyan fontosak.
– Ezek szerint jónéhány „tantárgyban” pótolnivalói vannak. De ki „korrepetál” önnel?
– A világon mindenütt megpróbálják kialakítani a nyilvánosság előtt szereplő ember kommunikációs karakterét. Ezzel szemben a Magyar Televízióban ilyesmivel az égvilágon senki nem törődik. Ezt csak maszek alapon és természetesen kisipari módszerekkel lehet csinálni. Például meg lehet hallgatni a barátok, ismerősök „tanácsait”: ne úgy ülj, ne arra nézz, ne hunyoríts, világosabb nyakkendőt köss, csinálj valamit a kezeddel, és így tovább. Dehát ettől még nem alakul ki az ember kommunikációs karaktere, következésképp mindenki saját maga fáradozik ezen. Én is.
– Tehát nincs más hátra, mint örökösen a saját felügyelete alatt, a saját tapasztalatait felhasználva szerepelni a nézők előtt. Ha visszanéz egy-egy adást, Mester Ákost látva, hogyan érzi magát?
– Semmiképp nem úgy, mintha tükörbe néznék. Azt a magamat már megszoktam és elfogadtam. Ilyen helyzetben viszont idegen vagyok a magam számára, amiből az következik, hogy még mindig nem viselkedem elég természetesen, mert ha természetesen viselkednék, nem volnék idegen a magam számára.
– És vajon melyik hír idegen az ön számára? Milyen hír nem kerülhet be a műsorba, és melyik az, amit feltétlenül boncolásra ítél?
– Mi, akik ott dolgozunk a műsor körül, meglehetősen jól el vagyunk látva információkkal, s tudjuk azt is, hogy az emberek mire kíváncsiak. Lehet, hogy ez a mai magyar tömegtájékoztatásban furcsa, de számomra természetes: ha az emberek valamire kíváncsiak, azt ki kell elégíteni. Ám ez kevés. Irányítani is akarjuk az emberek érdeklődését valami felé.
– Értsem úgy, hogy én arra vagyok kíváncsi, vajon miért ment váratlanul nyugdíjba X. miniszter, s erre ön, csakhogy az érdeklődésemet más irányba terelje, arról fog részletesen tájékoztatni, hogy Y. miniszter miért látogatott valamelyik kerületbe?
– Ne így értse, mert ez annak a feltételezése, hogy én a kényes dolgokat tudatosan meg akarom kerülni, pedig a szándékaim ezzel ellentétesek. Arról van szó mindössze, hogy egy-egy ügy – ha úgy tetszik, hír – kapcsán a néző figyelmét másra is felhívjam, hogy más megvilágításba helyezzem ugyanazt a dolgot, hogy a kíváncsiságának kielégítésén túl, újabb összefüggésben lásson bizonyos problémákat, amelyek esetleg más és lényegesebb kérdések felvetésére ösztönzik.
– Örülnék, ha egy példával világítaná meg, mire gondol.
– Mostanában sok szó esett a sajtóban is, magánbeszélgetésekben is, az újonnan épülő Nemzeti Színházról. Ha ez a téma a Hírháttérben szóba kerül, valószínűleg információkat adunk arról, hogy mennyibe fog kerülni, hogy vannak, akik ellenzik, hogy mennyit gyűjtöttek rá eddig, hogy jó helyre van-e kijelölve, és még sorolhatnám. De ha én úgy befolyásolom a közönséget, hogy ráébredjen: a Nemzeti nem, legalábbis nem pusztán egy épület, hanem egy ÜGY, akkor – ha jól csináltam – néhányan már másként tekintenek erre a dologra. Vagyis másfelé irányítottam az érdeklődésüket.
– És akik a hírek hátterét mutatják meg nekünk, milyen szempontok szerint kerülnek a műsorba? Azok ülnek a stúdióban, akik értenek a témához, azok, akiknek tekintélye, s így szavuknak nagyobb súlya van, vagy azok, akik egyáltalán hajlandók vállalni a szereplést?
– Az volna az ideális, ha olyan emberek szerepelnének a Hírháttérben, akik valóban mögéje látnak az adott hírnek, emiatt szavuknak hitele és súlya volna, s ennek tudatában örömmel és hivatástudattal vállalnák a közreműködést. De sajnos, egyre nehezebben lehet valakit rábeszélni, hogy a nyilvánosság előtt szerepeljen. Megfigyelésem szerint mind gyakoribb, hogy az illető, akinek ott kellene ülnie, a helyettesét küldi. A helyettes pedig nem biztos, hogy a saját véleményét fogja hangoztatni, hanem azt, amit úgy gondol, hogy a főnöke szívesen hallana tőle. Ha pedig így van, kénytelen állandóan köntörfalazni, mert a saját, és a távollevő főnökének a véleménye között különbség van. Ezt a különbséget ő az adás alatt görcsösen igyekszik láthatatlanná, én pedig nyilvánvalóvá tenni. Így elég nehéz kapcsolatot teremteni, hisz állandóan ellenfelek vagyunk, és nem partnerek.
– Talán azért marad távol a főnök, s azért beszél mellé a helyettes, mert attól tartanak, hogy személy szerint rajtuk veri el a port az „ügyért”. Miközben ők… Hát igen, az ő kezük is ezer szállal meg van kötve. Ha viszont ezt belátja ön, mintegy megérti a helyzetüket, akkor nem tud semmit sem kérdezni.
– Igen, ez alapvető kérdés, hogy kibic legyek-e, akinek semmi nem drága, vagy megértő, akinek éppen ezért nincsenek indulatai. De végülis ez nem higgadt választás kérdése. Kibic nem vagyok, az biztos, sokkal gyakrabban megértő. De ha úgy veszem észre, hogy partneremnek személyes érdeke fűződik ahhoz, hogy valamit elhallgasson – másként mondom: félrevezessen engem, és általam a nézőket –, akkor indulatos leszek. Ez az „indulat” nem valamiféle dühöt, inkább elszántságot jelent: ki kell belőle csikarnom az igazságot, mert az a közre tartozik.
– Ön tehát nem a maga kérdéseit teszi fel, hanem az úgynevezett közvélemény szószólója? Esetleg valami más szerepet játszik?
– Nem értem a kérdést. Ha Ön arra céloz, hogy csak úgy teszek, mintha a köz-, és ezáltal a magam érdekében egyes kérdéseket feszegetnék, miközben sandán bizonyos „elvárásoknak” igyekszem eleget tenni, akkor téved. Természetesen az adott helyzetben én a közvélemény képviselője vagyok. Azoknak az embereknek pedig, akik velem szembe leülnek, tudatában kell lenniük, hogy beosztásukkal és szakértelmükkel együtt jár a nyilvános szereplés, a közszereplés. Azoknak az embereknek a többsége, akik a televízióban válaszadóként vannak jelen, nem akarnak kibújni a kérdések alól, nem akarnak ámítani, félrebeszélni, köntörfalazni, nem akarnak úgy tenni, mintha semmit nem tudnának, hisz tájékozottak. Csak olykor azt az egyet nem tudják: hogyan kell „közszerepelni”. Fogalmuk sincs, hogyan kell viselkedni a nyilvánosság előtt. Ez nálunk (náluk?) egyszerűen nem téma. Sajnos.
– Merészet állítok, ha azt mondom, hogy az Ön vendégei úgy érzik, szívességet tesznek, mert elfogadták a Televízió meghívását?
– Én is gyakran érzem, hogy kétszer meg kell köszönnöm a vendégnek, mert bejött a stúdióba. Sokszor előfordult már, hogy az illető a műsor után megvallotta nekem, mennyire félt tőlem, mert azt hallotta, vagy mint néző tapasztalta, hogy én nagyon keményen kérdezek. És menynyire megkönnyebbült, amikor észrevette, hogy korrekt vagyok vele szemben. Ezek a „vallomások” nagyon jólesnek, de egyben fel is bosszantanak, mert arra gondolok közben, hogy miért kell bátornak lenni ahhoz, hogy hivatásos kíváncsiságom okán feltegyek néhány kérdést. Egész egyszerűen kétségbeestem, amikor az egyik adás után többen gratuláltak a „bátorságomhoz”, mert megkérdeztem egy vállalati vezérigazgatót, hogy mennyi a fizetése. Miért nem bátor tett ugyanezt a kérdést feltenni egy munkásnak? Miért merik megtenni „gyáva” riporterek is, hogy egy kétkezi embertől gátlástalanul megkérdezzék, mennyi a jövedelme, mire költi a pénzét, megtalálja-e a számítását… Ilyenkor senkinek nem jut eszébe a bátorságot emlegetni.
– De előfordult már, hogy valamelyik műsor végén szégyellte magát, mert gyáva volt, meghunnyászkodott, megalkudott, nem járt valaminek a végére?
– Volt ilyen eset. Dühöngtem már utólag, hogy nem tettem fel egy bizonyos kérdést, nem reagáltam egy félrevezető mondatra. Egyszer például a létminimumról volt szó. Valaki mondott egy összeget, és hozzáfűzte, hogy a kutatások szerint ebből emberi módon meg lehet élni. Szégyelltem magam, hogy nem kérdeztem meg tőle: véleménye szerint mit jelent emberi módon élni.
– Mi lehet az oka az ilyen eseteknek, miért nem hangzanak el bizonyos kérdések, miért siklik ki a kezéből olykor-olykor a beszélgetés fonala? Lehet, hogy mégsem olyan „bátor”, lehet, hogy – bár önmagának sem vallja be – tart valamitől, vagy valakitől?
– Ne csináljunk itt pszichoanalízist! Nem lélektani kérdés, hanem tény, hogy igen magas beosztásban levő emberektől kaptam már – közvetve, vagy közvetlenül – jelzést, hogy az adás, vagy annak egy része nem tetszett nekik. Ezt én nem tartom különleges eseménynek. Bárkinek jogában áll, hogy elmondhassa akár negatív, akár pozitív véleményét. Előfordult, hogy egyetértettünk, olyan is volt, amikor nem. Különben sem vagyok ijedős természet. Amikor egy-egy adás után odahaza a paplan alatt elgondolkodom, hogy mi mellett mentem el, hogy mit hagytam ki, vagy éppenséggel hol lőttem túl a célon, sohasem valamelyik „elvtársra” gondolok, hanem a magam tisztességére.
– Elégedett a Hírháttérrel?
– Nem. Sokkal lényegretörőbbnek kellene lennie, nyíltabbnak, őszintébbnek. Fontosabb társadalompolitikai témákkal kellene foglalkoznia, és jobb kontaktusba kéne kerülnie a nézőkkel. Magyarul: demokratikusabb műsorra volna szükség. Engem nem csapnak be azok a tömegkommunikációs felmérések, amelyek azt bizonyítják, hogy milyen sokan nézik ezt az adást, és mennyire tetszik nekik. Itt csak arról lehet szó, hogy ez a műsor talán a hangvételében hozott valami újat a korábbi belpolitikai programokhoz képest. Tragikusnak tartanám, ha elégedettek lennénk vele.
– Csak ezek derültek ki az ön számára a Hírháttérről?
– Dehogy. Elsősorban az, hogy az emberek nemcsak arra kíváncsiak, hogy mi van, hanem arra is, miért van úgy, ahogy van. Ezért érdemes csinálni ezt a műsort.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 913 átlag: 5.35 |
 |
|
