Sarkadi Imre kiadatlan írásaibólSűrített pillanatokSarkadi Imre
Az alábbi töredékek Sarkadi Imre hagyatékából valók, egyikük sem jelent még meg nyomtatásban. A három írás közül a legkorábbi olyan gondolatokat is tartalmaz, melyek nem ismeretlenek a Cikkek, tanulmányok és a Körhinta című gyűjtemények olvasói számára, mégis fontos adalékokkal szolgál Sarkadi és a filmművészet viszonyának értelmezéséhez.
Bízom benne, hasonlóan érdekes olvasmánynak bizonyul a Fellini híres filmjéről szóló bírálat is, mely Sarkadi realizmusfogalmához visz közel. Kissé vázlatos cikk ez, szövegén nyilván igazított volna még szerzője, ha befejezi. Minthogy egy másik fogalmazványa más megközelítésből indul ki, fontosnak éreztem azt is megjelentetni.
A Légy jó mindhalálig a Körhinta című kötetben már megjelent filmbírálat töredékvariánsa. A publikált szöveghez képest számos új gondolatot tartalmaz az irodalmi mű és a megfilmesített regény kapcsolatáról.
Csontos Sándor
[Filmművészetről]
Többször szó esett már arról, hogy a film, noha idestova félévszázados múltra tekinthet vissza, még aligha szülte meg a maga klasszikus mesterműveit. Nincs még a filmművészetnek Iliásza, Háború és békéje, Hamletje, Milói Vénusza, IX. szimfóniája, sőt még ezekhez hasonló sincs. Annyi az egész, hogy megnézhető filmek vannak a régiek közül is, amik bizonyos körülmények közt ma is gyönyörködtetnek, de az újakkal nem versenyképesek, abban az országban vagy környezetben sem lehetnének ma átütő tömegsikerek, ahol még újként, tehát mint eddig ismeretlenek jelennének meg.
Nemrégiben a Filmvilágban Somlyó érdekes cikke [A film múlandósága, 1959. 16. szám. – A szerk.] foglalkozott evvel a kérdéssel, többek közt avval magyarázva a jó, vagy a maguk korában kiváló filmek elavulását, hogy a képszerűen megjelenő s ilyen módon a fantázia által már meg nem változtatható divat lesz bizonyos idő múltán elavult. A közelmúltban, mikor láttam egy keveset az Odisszeából, gondolatban ellentmondtam ennek az érvelésnek. Odisszeusz és kora a fantáziámban már néhány évtizede valamilyen formát nyert s egy csöppet sem hasonlított erre a filmre, ki is mentem a moziból; úgy látszik, két különböző dologra gondoltunk, én és a film alkotói. De ez gondolkoztatott el azon, hogy: vajon igaz-e, hogy ha a történelmet bizonyos korokban másként és másként látják az emberek (a történelem külsőségeire gondolok, kosztüm, hajviselet stb.) akkor ez a képszerű történelmi látásmód elavul önmagától?
Nem igaz. A mitológiát mondjuk például Botticelli annyira másként látta, mint mi manapság, hogy ennél nagyobb távolság látásmódban alig képzelhető el s mégis önmagában érvényes ereje van mondjuk a Mars és Venus képének, annak ellenére, hogy ez a Venus szerintünk még esak nem is hasonlíthat a mitológiai szépség- és szerelem istennőjéhez, de nem hasonlít a képzőművészetből megismert hellén szépségideálhoz éppenúgy, mint ahogy a mai szépségideálhoz se.
Egy jelentékeny művészi alkotásnak tehát nem kell a fantáziánkkal egy vágányon mozogni ahhoz, hogy maradandó lehessen.
Mindebből a magam számára csak azt a következtetést vontam le, hogy az irodalom, a zene, a képzőművészet a századok folyamán hozott létre örökérvényű, maradandó alkotásokat, sőt jelenleg is születnek ilyenek, mindenesetre születtek az utolsó néhány évtizedben, amikor film már volt – a film viszont nem hozott létre örökérvényű, maradandó művészi alkotásokat, s nem tudom megmondani az okát, miért nem (sőt azt a szubjektív véleményemet se tudnám indokolni, hogy szerintem soha nem is fog ilyen film születni). De mert nem foglalkozom elméleti filmesztétikával s nem is nézem sokra ezt a műfajt, a kérdés inkább olyan módon foglalkoztat, hogy ha nem is örökérvényű, de általános érvényű filmeket hogy kell alkotni, s miért nem akar ez sikerülni a magyar filmgyártásban?
Fogadjuk el tényként, hogy egy-egy filmalkotás rövidéletű, s ne keressük, hogy miért van ez így – de tegyük hozzá mindjárt, hogy rövid életében minden más művészi alkotásnál sokkal nagyobb hatású, már csak azért is, mert összehasonlíthatatlanul nagyobb tömegekhez jut el néhány hónap, vagy egy-két év alatt. Nagy hatásúak a rossz filmek is (a világ filmtermésének valószínűleg óriási többsége) sőt, lehet, hogy ezek még hatásosabbak, mint a jók, ami érthető, s más művészeti ágból is közismert: rövid időt véve, Lehárnak nagyobb a tömeghatása, mint Bartóknak, de itt vigasztaló, hogy az egyik csak most hat s a másik évszázadok múlva is, amikor erre már senki se emlékszik.
De akárhogy is van a jó és rossz filmek aránya, annyi mégis kétségtelen tény, hogy a világ filmtermésében évről évre fellelhetők a magas művészi színvonalú, nagyszerű filmek, s ezek kivétel nélkül általános érvényű témát dolgoznak fel.
(1959)
[Az országúton]
A szakmaiaknak Magyarországon kétszer levetítették Az országúton című olasz filmet. Néhányszáz ember tehát látta. Akivel én eddig beszéltem, általában jót, sőt az elragadtatás hangján jót mondott róla. Igaz, kevesekkel beszéltem, s elképzelhető, hogy száz vagy kétszáz ember is rosszat mondott volna. Szükséges és helyes is, hogy az embereknek egy-egy művészi alkotásról nem egyforma véleményük van. Miért is lenne egyforma, mikor az emberek annyira különböző ízlésűek. S még egy-egy ember is; diákkoromban Adyt tartottam a világ legnagyobb költőjének, akihez mérhető nincs. Később Petőfit, „akihez mérhető nincs”. S Adyt ez időben szinte másodrendű költővé degradáltam magamban, mintegy önmagam előtti igazolás bosszújaként, amiért valaha azt mertem hinni, hogy egy-egy Ady-vers önmaga felér az egész őt megelőző századok költészetével. Evvel persze, mást, ha akarnék se tudnék igazolni, minthogy mennyire másképpen ítél meg művészi alkotásokat az ember idővel. Itt szabad vitatkozni, mert semmiféle biztos értékmérő nincs. A siker sohasem bizonyíték. Gorkij darabjai a modern drámairodalomnak föltétlenül a legjobbjai az én véleményem szerint – de legfeljebb egy századrész sikere volt nálunk, mint a János vitéznek (az operai feldolgozásra gondolok) vagy a Csárdáskirálynőnek, s mindenfajta olyan kísérlet, hogy a sikerrel igazoljanak valamit, ami egyébként nem biztos, hogy remekmű, eddig még csődöt mondott. A filmstatisztikákból úgy tudom, hogy a legnagyobb közönségsikert eddig az emberemlékezet óta legrosszabb magyar film aratta – s ha ehhez hozzávesszük, hogy remekművű filmek félközönséggel kódorogtak pestkörnyéki mozikban (az Utolsó éjszaka című remekművet mikor másodszor néztem meg Csillaghegyen, nyolcan voltak velem együtt a nézőtéren), akkor a filmre is érvényesnek tarthatjuk, amit életében Stendhalra: a kornak nem kellett. Nem tudom miért, de így volt.
Az országúton egyébként különleges filmalkotás. Amit én tudok a filmről, aszerint s szerintem, az első vállalkozás arra, hogy realista eszközökkel olyan műalkotást teremtsen, ami részleteiben s minden kockájában valóságos – ugyanakkor az egész mű mondanivalóját költészettel teli szimbolizmusba burkolja.
A szimbolikus műfaj kezdete a népköltészet: majdnem mindig szimbolista jellegű – s a nagy irodalomban a görög tragédiák: kivétel nélkül másról beszélnek, de jelzik a mát. (Aischylos Perzsákja, az egyetlen kivétel; ez a tragédia mából beszél a máról.)
Mostmár az a kérdés: realista műalkotásnak tekintsük, vagy ne?
(És ha nem? Ezáltal a mű becse kevesebb nem lesz, mert ezt sohase a megítélés dönti el, hanem maga a mű – s amennyire nem dönt művészi kérdésekben a jelenlegi siker, éppen olyan biztos, hogy dönt az évszázadokat áthidaló, meg nem szűnő siker. S évszázadok múlva a művészt már nem azért becsülik, amiért most mi, hanem lehet, hogy egészen másért.)
Tehát realista műalkotás a Strada (Az országúton) vagy nem?
Én azt hiszem, hogy ez belefér a realizmus kategóriájába – bár kétségtelen, hogy a kategóriát mindig az szabja meg, aki teheti. – A kategorizálás későbbi dolog. Rég meghaltak művészek és kritikusok, mikor valamit a helyére lehet tenni.
Szóval szerintem a Strada realista remekmű.
Miről szól?
Arról, hogy a boldogságot minden ember szeretné. De a boldogság mi? Sűrített pillanatok rövid ideje – s aztán megint a valóság jön. S ez a valóság már nem a boldogság.
Nem vállalkozom rá, hogy többet mondjak a Stradáról. Ez a film költészet. Amiről még beszélhetünk, hogy fér össze költészet és realizmus?
Petőfinél egy volt a kettő. Nem összefért, nem megtűrték egymást, hanem egyek voltak. „A bánat egy nagy óceán…” (Egyáltalában, szokjunk le már arról, hogy Petőfit a Talpra magyar, a Még kér a nép költőjeként kezeljük, hiszen evvel nem sokra vitte volna a világirodalomban.)
Adynál egy volt a kettő. Sokkal költőibb volt, mint Petőfi – a szó mindennapi értelmében. Legalább annyira politikus, mint Petőfi. Szimbolista is volt? Persze. Csak az Ady-könyveket kell kézbevenni. Vörös szekér…, Eltévedt lovas…, Ond vezér…, Ős kaján… s költészete jó harmada. A legjobbak.
József Attila? Egy a kettő. Kérem: „Komororrú bikát fejtem, rege róka, rejtem… – „Karóval jöttél, nem virággal…” Vagy: „Az égen, ha felhő volna, égő kendőként lebegne” (tökéletes Kalevala-sorok egyébként).
Miért beszélek én ilyen sokat egy film ürügyén legnagyobb költőinkről?
Mert azt akarom vele mondani, hogy a realitás nem egyetlen kritériuma egy műnek, legyen az akármilyen. A népköltészet általában realizmus és szimbolika. Az ősök előtti korból való barlangfestések (százezer, vagy tízmillió évvel előttünk) szándékuk szerint realisták, mondandójuk szimbolista. A görög szobrok kivétel nélkül realisták (azóta se érte utól ember ezt a szobrászművészetet), a drámák reális szavú, reális emberábrázolású, rejtelmes művek; szimbóluma minden egyes dráma egy-egy igazságnak. Orestes nem a saját szájával beszél – a kor bölcsességét mondja el a maga bizonytalan modorában. Ahogy beszél: reális. Amit beszél: képtelenség a számunkra, de keletkezése idejében is az volt – a görög drámaírókat Trójától hét évszázad, a trójai mondakörtől sok-sok évtized választotta el.
A görög drámák realitása: az ember.
Az ókor művészetéből ránkmaradt az írás és a szobrászat. Festők művei csak akkor, ha kőre, cserépre, időtálló anyagra, durva színekkel rakták fel a képet. Zene sehogy. Tánc sehogy. A megmaradt festmények se közelítik meg a szobrászati alkotásokat. Lehetetlen, hogy száz jó szobrász legyen egy nemzedéken belül, mikor egy jó festő sincs. A képzőművészek ezt nem hiszik el s nem hiszi el senki. A szobrokból megmaradt, ami el nem pusztult – az írásból is. De a szobor nehezebben pusztul – ha kőből, márványból van, kibírja az évezredek homokbatemetettségét. A pergamen, a papirus, a viasztábla nem bírja ki. Éppen ezért van az, hogy a feltételezett görög drámáknak csak tizedét ismerjük eddig – (s nem is valószínű, hogy újabb előkerül) kénytelenek vagyunk ebből ítélni.
[Változat az előbbi töredékhez]
Az országúton című olasz filmet nálunk még nem mutatták be, de a szakmabeliek már ismerik – néhányszáz ember látta. Én úgy tudom, hogy általában itthon nagyon tetszett, de mert világszerte igen különböző fogadtatásban részesült, feltételezhető, hogy nálunk se tetszett mindenkinek. Az olasz neorealisták legkitűnőbbjei közül olyanok ítélték el, mint például Zavattini.
Azért hozom példának mégis fel ezt a nálunk úgyszólván ismeretlen filmet, mert a benne lévő erények alkalmassá teszik arra, hogy a mi dolgainkról is tanulságosan elmélkedhessünk. Az országúton című film ugyanis éppen a határon mozog, lehet azt állítani róla, hogy nem realista, s azt is, hogy igen.
Mikor azt mondom róla, hogy realista, cseppet se azért teszem, mintha a mennybemenetele belépőjét akarnám evvel kiállítani, nem a realista művészetet tartom az egyedül követendőnek, az egyedül üdvözítőnek s nem tagadom bármiféle más művészi irány jogosultságát – tehát egyszerűen szakmai, esztétikai kérdést vetek fel: milyen esztétikai s módszerbeli kategóriába sorozandó.
A realizmus fogalma ugyanis nagyon szűkülő. Egyre szigorúbb az esztétikai mérleg s egyes jelenségek – költőiség, különleges környezet, a hétköznapiság számára szokatlan emberi magatartások stb. – mind alkalmasak arra, hogy egy-egy mű már ne számítson realista alkotásnak. Az ilyen szűkítés nem jó. Téved először is az esztétikai kategorizálásban, mert a realista alkotás lényege nem negatív meghatározású – ha ez és ez van benne, már nem realista – hanem pozitív: ha ez és ez van, akkor realista. A spanyol hódítók nem vették az indiánokat emberszámba, mert meztelenül jártak, nem ismerték a lovat és a puskaport s nem volt szakálluk. Tévedésük eredményeképpen az indiánokat elkezdték kiirtani. A későbbi hódítók nem vették emberszámba mondjuk Tasmánia lakóit, mert még az ércet se ismerték, az üveggyöngyben istent látták – pedighát ők is kétségtelenül emberek voltak, ha nincs is már belőlük egyetlen példány se. A különbségekből magyarázták meg a mást, a különbözőséget, aminek nincs sok értelme.
(1960)
[Légy jó mindhalálig]
Móricz. Lehet-e – filmen sokadik kísérlet – a könyveit, amit esetenként tízezrek olvasnak, az egyszeribe, néhány hét alatt megszerezhető milliós közönség elé vinni? Lehet-e egyáltalában?
Hát persze, hogy lehet. Ő maga is állandóan akarta, felismerte a film nagy tömegmozgató erejét. Forgatókönyveket írt. Sőt, elbeszélés-köteteiben van olyan is, ami zárójelben utal rá („filmre íródott”) – szóval elmondja evvel, hogy nem is csak megjelenésre szánta.
A Móricz-feldolgozások eddig pedig bizony rosszak. S nemcsak a film – a színpad se jobb. Álmomba ne jöjjön elő a Rokonok vagy a Betyár színpadi feldolgozása. Miért? Talán, mert a Móricz-művek nem hatnának színpadon? Dehát akkor miért volt jó az Úri muri színpadon (nem jó, zseniális a felejthetetlen Gellért-rendezés) – tudnivaló, hogy ezt ő maga írta. S miért volt ugyanez rossz filmen? Van a művészi alkotómunkának valami kibogozhatatlan titka? A zseni kezenyoma annyira megformálja az anyagot, hogy minden más kéz avatatlan kéz? De akkor miért voltak rosszak a régi, nagyon régi Móricz-filmek, amiket még ő maga írt?
Ha van titok, akkor se itt kell keresni. S itt van a film, a két művészi vállalkozás, kiinduló alapnak a kész filmet fogadjuk el, ami van, ne azt, ami lett volna, ha…
S ezt a szempontot fogadjuk el akkor is, ha a film nézése közben (s csak közben, mert utólag nem) elégedetlenkedünk egyes jeleneteivel, mert „ezt nem így képzelte Móricz.” Gondoljunk arra, hogy a helyes kifejezési forma inkább ez: ezt nem így képzeltük, mikor a regényt olvastuk… erről más képet őrzünk… – azaz, ugyanolyan szubjektívek vagyunk, a magunk képalkotó fantáziája dolgozta fel már Nyilas Misi történetét, ahogy a film alkotói is tették.
Egyébként Darvas József forgatókönyve lényegileg nemigen tér el az eredeti műtől. Esszenciája, kivonata annak, amellett a mű szelleméhez ragaszkodó, az író gondolatait nagyrabecsüléssel tiszteletben tartó, rokonszenves szép munka. Emellett a Nyilas Misit játszó gyerekszínész, Tóth Laci arcát, mozgását, hangját, bájosságát tekintve olyan, mintha az eleven Nyilas Misi, vagyhát a tizenkét éves Móricz Zsigmond volna előttünk [… ]
(1960)
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 965 átlag: 5.59 |
 |
|
