Vizuális erőszakMeg egy szó a szépművészetekrőlSchubert Gusztáv
Gyilkolni jó! Embert ölni szép! Mi itt az álszent? Mi itt az undorító? Ez egykor lehetetlen volt, de a mai kor bebizonyítá. Midőn Thomas De Quincey úr 1827-ben közzétette a „gyilkosság mint szépművészet” és egyszersmind a modern világkép elvi alapvetését, még nem remélhette, hogy elborzasztó szentenciái idővel ily sűrűn fognak elvettetni és szárba szökkenni. Bizony, élvekben tudatlan, gátlásos kornak volt ő fejjel magasabb, messziretekintő szülötte, alig is talált a Williams- és a McKean-féle gyilkosságok kivételével felfedezését alátámasztási képes példát a kortársi annalesekben. Mily gazdag gyönyörűség töltené el, ha a mai újságok bűnügyi és politikai rovatainak sűrűjében böngészhetne, vagy a tévé távirányítóján komponálhatná egybe a nagyvilág hírhedett gyilkosságait. Vagy talán mégsem? De Quincey úr ínyenci gyomra alighanem háborogna a nagyüzemi sorozatgyilkosságok láttán, nem a számok megszállottja volt, hanem a tökéletességé, a gyilkosságot mint szépművészetet nem elterjedve, hanem kiművelve, egy-egy mestermunkában, örökkévaló példaként reánk testálva kívánta volna látni.
Belvaux, Bonzel és Poelvoorde urak teremtményében bizonnyal az elképzelt ideális gyilkosra ismerne. Ilyen gyilkos, mint Benoît, még nem akadt eddig a szépművészetekben. A közönséges hollywoodi ámokfutó legfeljebb úgy teremt remekművet, mint gyökerekből, szélfútta sziklákból a természet, nincs tudatában, hogy amit cselekszik esztétikai megítélés alá esik, csípőből öl, elrontott gyerekkoráért, el nem csókolt csókokért, pénzért, tudja is miért. Nem így a szentpétervári teoretikus baltás gyilkos, ő nagyon is tudja mit cselekszik, de hát ő sem érdek nélkül, a szépművészet kedvéért öldököl, hanem egy magasztos célért emeli baltáját Aljona Ivanovnára. Hogy aztán, mikor a napóleoni karrier illúziója szertefoszlik, ott találja magát legalul, közönséges rablógyilkosok között. A Veled is megtörténhet gyilkosával ilyesmi meg nem eshet, ok és érdek nélkül gyilkol, úri passzióból, úgy ahogy más örömzenél vagy festeget. Benoît-t nem a gonoszság szállja meg, hanem az erkölcs hagyja el. Szaxofonozni – nem erkölcsi kérdés. A gyilkosság persze az. De mi van, ha valaki úgy tekinti, hogy mégsem. „A botnak is két vége van” – írta volt De Quincey úr – „A gyilkosság megragadható az erkölcsi végén – bár megvallom, én boldogtalanabbiknak az erkölcsi végét ítélem – vagy megragadhatjuk esztétikailag.” De Quincey és a belga hármak előtt senki sem cselekedte meg ezt.
Pedig legfőbb ideje volt, hogy eljátsszon valaki a gondolattal, mi van, ha szabad vért ontani, mi van, ha valaki elfojtások, bűntudat és bűnhődés nélkül gyilkol? Ha valaki azt képzeli, hogy mindent megtehet, akár embert is ölhet? Dosztojevszkij az első, aki egy hőse életét erre a kérdésre fölteszi. Mar magában az, hogy egy regény erről szólhat, világbotrány, máig megborzongat. De az istenkísértő kérdésre akkor még adódik megnyugtató válasz: mégiscsak van isten, van erkölcs, van bűn és van bűnhődés-büntetés. És nem is odabiggyesztett reménységként; Raszkolnyikov minden tettének ez az írói bizonyosság a kerete, minden tajtékos képzelgése ennek a szikla falnak csattan. A Veled is megtörténhet túl van jón és rosszon. Nincs bűnhődés, nincs hát bűn sem, csak önfeledt gyilkolászás. Egyiket fejbe, másikat mellbe, harmadikat késsel, egyvalakit fényes nappal, másvalakit sötét éjjel. Egyszer mert így hozta a kedve, máskor mert az áldozat ajtaja nem volt bereteszelve, olykor mert elfogyott a pénze, vagy mert megérdemelte.
Az invenciózus Benoît-nak nem szab határt senki és semmi se. Végül az eltévedt golyó; üzemi baleset, bagatell. Sehol nincs erkölcsi jóvátétel, ez egy gátlástalan film, ez egy gátlástalan fiú. És – kivételként a bűn világtörténetében, talán csak Sade márkit állíthatjuk mellé – boldog ember. Az egész filmben ő az egyetlen nagyformátumú személyiség. Hogy a Veled is megtörténhet a mindent eladó, cinikus médiáról szólna? A média emberei ebben a filmben a gyilkos bokájáig sem érnek. Szerepük, akár a bizalmasé a régi színpadon, a főhősnek alkalmat adni a csevegésre. Van miről: gyilkosunk kedvtelve és magabiztosan locsog az emberölés szépművészetéről, családjáról, önmagáról, létről és elmúlásról, sirályokról és őszi fákról, akár versben is.
Őrület?
Képzelt portré egy vérbő figuráról. Egy mindinkább lehetséges példaképről. „Szerény javaslat”, akár Swifté volt egykor, aki az írföldi nyomorra keresve orvosságot azon gondolatra jutott, mérjék ki a zsenge ír gyermekeket borjúhúsnak, és legott vége az éhezésnek. Ez alkalommal a nagy nullához szól a vigasztalás: ne csüggedjen, engedje el magát, tegyen, ahogy a kedve tartja... lám itt van ez a Benny-fiú, semmi különös, viaszos arc, savós szemek, egy unalmas mészpofa a nagytucatból, mégis mi lett belőle; csak eleresztette magát és azóta emberfia meg nem áll előtte. Fiaim, csak gyilkolásszatok! Igazán szerény program. Veled is megtörténhet. Ha már meg nem történt. Ha a gyilkos irónia a tetthelyről el nem késett, jóvátehetetlenül.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1413 átlag: 5.56 |
 |
|
