KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/február
• Sára Sándor: „Sír az út előttem...” Részletek egy filmeposzból
• Schubert Gusztáv: Mi, verebek? Az objektív személyessége
• Zsugán István: Mondom a magamét Beszélgetés Mészáros Mártával
• Ardai Zoltán: Közhelyek metamorfózisa Beszélgetés Dömölky Jánossal
• Michałek Bolesław: Wajda, Piwowarski és a többiek Új lengyel filmek
• Kovács István: Egy élet-képes filmről Szekercelárma
• Stachura Edward: Szekercelárma, avagy emberek a téli erdőn
• Fáber András: Háromszög, négyszög, sőt több Francia filmekről
• Eco Umberto: A rózsa neve Regényrészlet
• Barna Imre: A világ rózsa-neve
• Eco Umberto: Első és utolsó nyilatkozat
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Ciment Michel: Valóság és látomás John Boorman
• Zsigmond Vilmos: John Boorman
• Ciment Michel: A film nyelve élő nyelv Beszélgetés John Boormannal
• N. N.: John Boorman filmjei
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Annie
• Nóvé Béla: Ne vedd el tőlem a napot!
• Nagy Zsolt: Kegyetlen románc
• Faragó Zsuzsa: Bűnös hétvége
• Tamás Amaryllis: Borisz
• Nóvé Béla: A fekete nyíl
• Hegyi Gyula: Fogadjunk!
• Mátyás Péter: Szállodai szoba
TELEVÍZÓ
• Alexa Károly: Isten teremtményei Szabó István idézése
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• Nemeskürty István: Radványi Géza temetésén
• Molnár Gál Péter: Csirág és eperzselé

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Szabó István idézése

Isten teremtményei

Alexa Károly

 

Írót teljesebben és könyörtelenebbül el elfelejteni, mint ahogy Szabó Istvánt kiiktatta emlékezetéből az irodalmi köztudat, aligha lehet. Hogy sorsában mi volt a jelképes érvényű és korára valló, hogy életútját és művészetét milyen mértékben határozták meg a szociális körülmények, a történelmi játéktér a maga áttekinthetetlenül egyszerű szabályaival, s milyen súllyal az alkati esetlegességek meg a generációs tényezők – kiderítendő és végiggondolandó. S ezt az utókortól nemcsak Szabó István írói jelentősége meg az elemi méltányosság igényli. Legmaibb jelenünk szellemi válságának, mentális torzultságának is számos magyarázó elemére bukkannánk, ha akár a szociológia, akár a politikatörténet irányából felmérnénk, hogy mi is történt egy generációval, az 1930-asokéval.

Szokás emlegetni a szép felívelések és tragikus lehanyatlások paradigmájaként, s így korbírálatként azokat, akik a múlt század ötödik, hatodik évtizedében születtek, Arany Lászlóékat, Reviczkyéket, Péterfy Jenőéket. Nem túlzás állítani, hogy nagyobb rendet köztük sem vágott a história, mint Szabó Istvánék között. Ha fellapozzuk – véletlen a példa – az oly gyakran emlegetett „Emberavatás-generáció” címkeadó antológiáját, a tizenkét írószereplő közül egyedül Csurka Istvánt tekinthetjük jelenlévőnek. A többi vagy meghalt, vagy elhallgatott. Vagy más történt vele. Az a bizonyos kasza nem mindig a torokra csúszott. Olykor csak a térd inait metszette el, olykor az egyenes testtartást garantáló gerincet cirógatta meg.

Ami Szabó Istvánék korosztályának sorsát tragikusabbá teszi az ember szemében a múlt század ködlovagjaiénál, az talán az, hogy azokkal nem incselkedett úgy a történelem, mint velünk. Azok fölött közömbös szájbiggyesztéssel nézett el a história, se nem siettette, se nem fékezte hullásukat. A 20. század közepének arcvonásain a közömbösséget mintha gúnyos vigyor színezné időnként, helyenként és alkalmanként. Az ajtók túl élénk gyakorisággal nyitódtak ki és csukódtak be a „népfik” előtt (esetleg: mögött), s nemcsak előttük és mögöttük.

Alig félszáz novella az a szomorúan vékony korpusz, ami fölött Szabó István névbetűi homálylanak. A klasszikus magyar elbeszélés záródarabjainak legszebbjeit találjuk közöttük. Eszményekkel telítettek, plasztikusak, figyelmes józanságot és beleérző lírát egyeztetők; úgy szemlélik a létezést, ahogy a természet sugallja: idillt és tragikumot méltóságosan elegyítve. S ha ez a szó még leírható: emberközpontúak. S mélyen magyarok, a pannon „géniusz” emanációi (hogy korunk jellegadó mesterére, Hamvas Bélára utaljunk).

Legszívesebben itt ki is tenném a végső pontot, ám kénytelen vagyok – legalább futólag – beszámolni arról az apropóról, ami lehetővé tette, hogy nyilvánosan megidézhessem az Isten teremtményei íróját. Ez az ürügy egy televíziós film: Gaál István Isten teremtményei című munkája. Végiggondolatlan, mesterkélt, illusztratív adaptáció. Az Új Testamentum legszigorúbb szavával élve: „langymeleg”. Azért merem ezeket az ildomtalanul nyers jelzői minősítéseket használni, mert ahogy Szabó István elbeszélő művészetét, akként Gaál István rendező művészetét is nagyrabecsülöm. (Magasiskoláját például sokkal magasabb értéken jegyzem a szívemben, mint a korabeli kritika.) Csalódásom tehát kettős gyökerű, innen a fekete indulat. Hiába igyekszem a megértés, az empátia és a magyarázatkeresés jegyében felidézni magamban a filmnek legalább a látványsorát: csak néhány mozaikszilánk villan elő – egy-egy arc, tájelem –, valami méláztatóan szürke keretben. Amelyben még a pillanatnyi, önmagában való és csak önmagára utaló szépség is csak tűnődő vállrándításra késztet. Ha méltányos akarok lenni – s mi mást akarhatnék? –, hangot kell adnom ama véleményemnek, hogy Gaál István lehetetlen feladatra vállalkozott. (Ennek persze tudatában kellett volna lennie.) Azon a tényen kellett volna mindenekelőtt eltűnődnie, hogy Szabó István miért nem írt regényt, miért novellákat csupán, amiket legfeljebb a szemlélet, a táj, az emberi miliő szervezett művészi életműegységgé. Miért hiányzott az a koncepció az íróból, ami egy reprezentatív regényes szerkezet kialakításához, egy regényszervező elbeszélő magatartáshoz nélkülözhetetlen. A válasz egyszerű: azért, mert a korszakból is hiányoztak azok a tendenciák, amelyek távlatot adhattak volna az emberi sorsoknak, amelyek egy szociálisan reprezentatív hőst kiemelni engedtek volna, amelyek a létezőket homogén közösséggé szervezhették volna az esztétikum magaslatain, vagy amelyek legalább a szociális érdekellentéteket drámai feszültséggócokba sűrítették volna. Ez a kompozíciót megengedő, sőt preferáló koncepció utólag is „bevihető”, esetleg. Mint – a talán egyetlen és egyedi magyar filmes példaként – a Szindbád esetében történt. Huszárik nem azért tudott regényes kompozíciót teremteni Krúdy szétszórt darabjaiból, mert a korszellem fölé nyúló zseni volt. Filmje éppen attól lett zseniális, mert hagyta, hogy a korszellem rezonáljon Krúdy rímhívó szavaira. Huszárik alkotása a mi időnk filmje, s nem a századelőé.

De mit tehetünk 1986-ban az ötvenes-hatvanas évek fragmentális népies realizmusával? Szabó István világa, remeklő kisrealizmusa ma valószínűleg kétféleképpen rendezhető nagykompozícióba. Szociológiai tartalmára csupaszítva egyfelől, vagy nosztalgikus lírával túlszínezve másfelől. Egyiknek sincs különösebben nagy művészi távlata, katartikus lehetősége. Ama Szindbád-i ontologikus-mitikus rendező elv szóba sem jöhet. Ha a szociológiai aspektust vélte volna fontosnak a rendező (s erre vannak halvány utalások a filmben), akkor sem léphetett volna túl egy Gárdonyi- vagy Móricz-típusú, tragikus vagy tragikusan ironikus paraszti karriertörténeten. A filmet – úgy tűnik – a lírai emlékezés és emlékeztetés gesztusa hívta életre. S ebből az emlékeztető felhívást tarthatjuk méltánylandónak.

„A körtefa mozdulatlanul s feketén szomorkodott a ház végében, kopasz ágai úgy karmolászták a levegőt, mintha a fa szerette volna felírni az égre saját reménytelen sorsát.” A mondat Szabó István Isten teremtményei című, apja emlékének ajánlott elbeszéléséből való. Az ilyen mondatoknak, az ilyen lírai kihívásnak kellett volna megfelelni a filmben. Egy másik művészeti ág beszédmódjára lefordítva. Ekkor legalább az emlékidézés erős és emlékezetes lett volna.

Végezetül egy kérdést, ami a film legbántóbb pillanatainak „köszönhető”: mikor lépett pályára az az utolsó magyar actor és actrix, aki egy parasztembert vagy egy parasztasszonyt méltóképpen el tudott játszani? Ha ennek a kérdésnek a mélyére nézünk, úgylehet, Szabó István, a Szabó Istvánok sorsához, pusztulásképletéhez is közelebb kerültünk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/02 62. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5620