SzekercelármaEgy élet-képes filmrőlKovács István
Láttam egy filmet. Egy ideig alig oldódó riadtsággal néztem, mint valami mennyek és poklok közötti mozgókép-tornát. Féltem, hogy a rendezőt, Witold Leszezyńskit végül szánni kell, mert belebukik a mutatványba… Hiteltelenné teszi a másikát, aki Edward Stachura, „csavargó, (...) számos utcai verekedés résztvevője, többszörösen sérült, valamikor igaztalanul üldözött, mint később kiderült, a néphatalom által, folyton és ártatlanul üldözött, mint bizonyára ki fog derülni, a köd által, (...), rugékony, akár a gumi, kemény, mint az acél, és gyenge, gyengécske, nagyon gyenge, mint az üveg...” Akit csak a legendája oltalmaz. De a legenda – ama dicsfény sugárzó energiája nélkül – legfeljebb csak mumifikálja az embert. Holott Edward Stachura egész élete, összes művei, teljes élet-írása – ahogy egy kritikus jellemezte szellemi munkásságát – e mumifikálódás elleni lázadás.
De meg lehet-e egy másik ember életét rendezni, aki nyolc éve halott. És aki mégis a legelőbb lengyel író. Nem azért, mert halála előtt egy évtizeddel hittel vallotta: „…hogyan szűnjek meg létezni, ha vagyok. (...) Vagy az ismeretlen katona. Vagy mások, akiknek nincs márvány családi sírboltjuk, sem egyszerű keresztjük, sem emlékművük, szarkofágjuk, piramisuk, mauzóleumuk, mind, mind, akik voltak. Szívük megszűnt dobogni, de ők vannak. Mert voltak. A »lenni« alkalmazkodik hozzájuk. Azok – vagy az, aki az egyszerű és összetett időket: praesenst, imperfectumot, perfeetumot, plusquamperfectumot, futurum I-et, futurum II-t és a többi összetett igeidőt kigondolta, mind megfeledkezett, mind aki volt, tehát van és lesz, mind megfeledkezett egy örök igeidőről, az infinitivusról. A lét igéje így ragozódik: én lenni, te lenni, ő lenni, mi lenni, ti lenni, ők lenni. A mi meleg lélegzetünk, a mienk, akik még élünk, és mindazok hideg lélegzete, akik éltek, összekeveredik, összecsókolózik és együtt lebeg a tér és idő kitaposott útjain és főútjain és valamennyi vad határ ösvény ón. Ez a szél, az élet árama, Lili Pons.” Edward Stachura halála egy következetes életvitel, létezésmód tragikus próbajele? Vagy inkább, és mindazonáltal: kristálygömbje, amelyben egész élete felvillantható?... Síkjai által napokra, egyre újabb napokra bontható?...
„Egy új nap, Santa Polonia, de hány embert ismerek, és mennyi az ismeretlen, akinek életében már hosszú-hosszú napok és hetek, hosszú-hosszú hetek és hónapok, hosszú-hosszú hónapok és végestelen esztendők óta – egyetlen nap sem volt új.” Megpróbáltatásom egyik mondatát idéztem. A négy oldalon át izzó sorok tüzesvas-próbája után állhattam neki egy, teljességében lefordíthatatlan című Stachura-regény életrekeltésének – anyanyelvemen. Megrendített, hogy a főhős, Janek Pradera a mindennapok emberi indulatoktól huzatos, félelmektől ziháló, izzadtság-, vodka- s olykor vérszagú színfalai között – (életterében írnám inkább, ha e szóra nem rakódott volna annyi szenny, ha tartalma nem torzult volna egyetlen végzetes irányba) – érzelmeiben, gesztusaiban eredendően természetes és tiszta tud maradni, s a veszélyhelyzettől eltekintve úgy csodálkozik a világra, mint az ujjainak mozgásán elrévedő csecsemő.
Az általam megfejthetetlen erdészeti szakkifejezések kapcsán két ízben kértem Edward Stachura segítségét. Volt kérdés, amelyre rajzos felvilágosítást kaptam. Így tudtam meg az ábrát „megfejtő” erdészismerősöm segítségével, hogy a ryszpak magyar jelentése: kacor. E szóról egyébként minden lengyel, akinek nekiszegeztem, azt vallotta, hogy ilyen nincs a lengyel nyelvben…
A regény két évvel varsói kiadása után, 1973-ban jelent meg Szekercelárma avagy emberek a téli erdőn címmel. A honi irodalmi életben szerzett szerény tapasztalataim hatására a szerzővel személyes kapcsolatot kötni óvakodtam. Nem akartam az általam ismert és szeretett Janek Praderát az ismeretlen Edward Stachurával szembesíteni. Attól tartottam, hogy hármunk találkozását Janek Pradera sínylené meg legjobban. S persze, általa én is...
Az 1973-as augusztusi találkozó mindnyájunknak javára volt. Janek Pradera újjászületett a nyomán, lehetetlennek tartottam, hogy elpusztíthatja őt a köd, mint azt a regény utolsó sorai sugallták: „valószínűleg már egyáltalán nem látott, a ködben térdelt, ködbe emelt fejjel, és a ködbe nézett, anélkül, hogy valamiről is tudott volna, még azt se tudta, hogy pusztulásra van ítélve, a köd fogja fölzabálni a ködben, a ködben fog elmosódni, szétfolyni, megsemmisülni.”
A Modern Könyvtár 240. kötete volt Stachurának az első idegen nyelvre fordított műve. Elbeszéléseit, verseit, poémáit, a Teljes tündöklés és a Szekercelárma című regényét a lengyel kritika megbecsüléssel fogadta, irodalmi díjakkal jutalmazta. De hogy az olvasók tágabb köre ismerte volna őket? Amikor újdonsült vagy régi lengyel ismerőseimnek Stachura nevét említettem, s nyomán rögtön az általam fordított könyv eredeti címét: Siekierezada (sekjerezádá), jóindulatú tapintattal, s mintegy tájékozottságot sugallva rendre kijavítottak: Seherezádé. (Való igaz, az eredeti cím ez utóbbi hangulatát is tartalmazza.)
Stachura legendája valamikor a hetvenes évek utolsó harmadával kezdődik. Az országot, a világot már nemcsak vállára vetett kenyérzsákkal járja: melléje kerül a gitár is. (Bizonyítéka annak, hogy egyéves mexikói tanulmányútja nem volt hiábavaló.) Nemcsak alkalmi fizikai munkából él, hanem dalokat ír, zenét költ hozzájuk, s előadja őket. Azért, hogy úrrá legyen a dadogásán – fűzi hozzá magyarázatul, ő lesz a művi gazdasági felfutás és a megújuló társadalmi elégedetlenség korának vagabundja, akit egyébként se az előbbi, se az utóbbi nem érdekel már. Hátat fordít a nemzet egységét, teljesítőképességét, jövendő nagyságát mintegy végtelen szalagon hirdető jelszavaknak, de a második nyilvánosság mind pezsgőbb irodalmi élete is hidegen hagyja. Apránként kirekeszti magából környező világát. A valóság új tartalommal töltődik fel számára…
A hetvenes évek közepétől kezdve írott elbeszéléseiben elhagyja az ént, nem használ többet egyes szám első személyt. Az én helyét a visszaható névmás, a się foglalja el. Műveit ettől kezdve nem ő (pontosabban az én) írja, művei ezután már „csak” íródnak. A się-be bárki behelyettesíthető. A się maga az ember. Nem teológiai értelemben: a történelmi, társadalmi, politikai élmények, tapasztalatok okán elsősorban. Mert az én nemcsak megkülönböztet, az én végzetesen elválaszt egymástól. És egyébként is, miért kell különbözőségünket állandóan hangsúlyozni… (Talán eredendő emberi érdem-e a különbözőség?) Az én=háború. Ez Stachura végkövetkeztetése. Ez ellen indít kíméletlenül következetes harcot: lebontja énjét, lerombolja és kitisztítja magából. Így megtisztulva ő lesz a személytelen személyesség. Az eszményi személyesség, a minden-Ember, vagy ahogyan ő mondja: a senki-Ember. (Hogyan lehet ennek felszabadító drámáját filmre vinni?) Elméletét a Fabula rasa című eszmefuttatásában teszi közzé. E mű alcíme: Beszéd az egoizmusról. Ezzel az 1979-ben megjelent munkájával – amelyet a kritika a leggyengébb próza-szövegeként értékelt, s lapja, a Twórczo¶ć csak a hozzá írott függeléket közölte le – aratja legnagyobb sikerét. (Igaz, miután halálával is továbbírta, hitelesítette e művet.) A lengyel ifjúság jelenének Szent Ferencet látja benne, ahogy nyolc évvel korábban 1968 és 1970 lengyel drámájának megtestesítőjét látta a kitűnő költőben, a huszonhatévesen öngyilkos Rafał Wojaczekben. A Fabula rasának napi életvitelre vonatkozó gyakorlati tanácsait persze képtelenség megvalósítani. A könyvbe foglaltak etikai súlya igazán lenyűgöző. A szó szoros értelmében, mert azt felvállalva csak vonszolódni tudna az ember. És Stachura szárnyaló szabadságot, sajátos evilági üdvözülést ígér az egyénnek…
Negyvenkettedik életévének betöltése előtt néhány héttel, 1979. július 24-én öngyilkos lesz. Három és fél hónappal azelőtt már megkísérelte, hogy véget vessen életének. Vonat alá dobta magát; a mozdony kereke levágta a jobb kezefejét. Legmegrendítőbb vallomása a halála előtti hónapokban – balkézzel – firkált naplója. Címe is jelzi kísérletének heroizmusát: Megbékélni a világgal. „Szelíd lázadó voltam, a lehető legszelídebb, de szélsőséges. Én a végsőkig elmentem. Vajon nem nagyon messzire? Az emberi világ minden baját magamra akartam venni. És belebolondultam?” – olvashatjuk füzetében. Július 8-án, vasárnap jegyezte le utolsó hosszabb gondolatait, életét összegző vallomását: „Alighanem olyan voltam, mint bárki más, egy különálló világ, s ha sérelem ért, visszahúzódtam belé, menedéket leltem magamban. Már nincs meg e menedékhely. Nincs meg az én sajátosan saját világom. Teljesen lecsupaszítva, felfedve, kitakarva állok itt.
A senki-Ember eltűnt. Eltűnt az én nagy Vigasztalóm. Eltűnt az, aki félelem nélküli és aki mindent tudott, eltűnt az, aki megállott a kezdeten. »Áldott az, aki megállott a kezdeten; megismeri a véget és nem ízleli a halált.«
De mintha az is eltűnt volna, akinek a senki-Ember diktálta ama két szöveget: a Fabula rasát és az Otot. Az a bizonyos Edward Stachura, aki megtagadta önmagát. Aki többek között százszámra égette el a leveleit, és a fényképeit, és eldobta a címes noteszét és mindenét, amije volt, elosztogatta, és odahagyta kitárt ajtajú otthonát, és eldobta a kulcsot, és ah, Istenem.
Ki maradt a téren? Ki vagyok én? A pusztulás fiának érzem magam. Talán káromló vagyok. Nem tudom, nem tudom, nem tudom, miért kell annyira szenvednem, s meddig tart még mindez?”
Ülök az Óváros újvárosi mozijában. Nézem az első képeket. Alig oldódó riadtsággal. Jóelőre megvettem a jegyet. 1979 őszén volt alkalom, hogy nem tudtam bejutni egy Stachura emlékét idéző estre. Wojciech Siemion november 1. és 29. között „Stachuriada” címmel huszonhat részből álló irodalmi műsort szentelt Stachurának. Esténként a Minden költészet című esszékötet egy-egy fejezetét adta elő. Az est másik része nyitott volt. A közönség soraiból bárki szót és teret kaphatott, akinek volt mit mondania Stachuráról. Számos kézirat és hangját őrző magnószalag került így elő. Kevés színházi rendezvény dicsekedhetett akkora sikerrel. Az őszinte döbbenethez persze nem kis műviség vegyült. Tény azonban, hogy összes műveinek 1982-ben megjelent öt kötete is pillanatok alatt elfogyott. A 600 złotyba került „farmer-sorozatáért” a fekete piacon tízszeres felárat adtak. Két éve már lemeze is van. A tiszteletére rendezett toruni dalostalálkozón állítólag több, mint háromezer fiatal jelent meg… Nem kis gondot okozva a rendező meg az egyéb szerveknek.
A moziban most negyedház sincs. Vagy nyolcvanan lehetünk. Főként nálam fiatalabbak. A filmet néhány hete játsszák. A gdański bemutatón több díjat nyert. E tény nem töltené el különösebb lelkesedéssel Stachurát.
És vajon ilyennek képzelte-e el a Szekercelármát mozivásznon? A rendezőhöz, tudom, bizalma volt. Meggyőzte őt a Máté élete, amelyet Witold Leszczyński egy norvég író regénye alapján, 1968-ban készített el. A Szekercelárma megfilmesítésének tervéről Stachura már 1976 táján említést tett. Elmondta azt is, hogy a forgatókönyvbe olyan jelenetet is beleírt, amely az eredeti műben nem szerepel: a Néma és az erdőszélen táborozó katonák sajátos dialógusa jelentette a „többletet”.
„Nem lesz belőle semmi, valakinek nem tetszik ott fölül” – jelezte később a filmterv meghiúsulásának tényét, egyébként csöppet se elkeseredve. – „Valami túlságosan csillog benne, és bántja a szemüket” – próbáltam kicsit a Szekercelárma szellemében lezárni e horzsolós kérdést. – „Nem baj – folytatta feltűnő magabiztossággal –, majd lesz belőle húsz vagy ötven év múlva film. Ami benne van, mindig időszerű. Efelől nyugodt vagyok.”
Az első képek erőltetettek. Az ódon gőzmozdonyon folyó beszélgetés a rendező kissé sután megjelenített ötlete – Stachura szövegtöredékeivel. A forgatókönyvet is Leszczyński írta... Miért csak ő? És mi történt Stachura forgatókönyvével? Azzal, amit ötven év múlva is megfilmesíthetőnek tartott? A levelekkel, fényképekkel együtt az is elenyészett? Vagy Leszczyński eleve Stachuráról akart filmet készíteni, s ez a felfogás kizárta a Szekercelárma eredeti forgatókönyvének felhasználását?… Az öreg masiniszta olyan, mintha életében először állott volna kamera előtt. Oleńka Anyóról is az az érzésem eleinte, hogy nem hivatásos színész. Vagy a film tudatosan visszafogott ritmusa, és népmesei hangulatú beállításai táplálják idegenkedő érzéseimet? És különben is; filmre lehet-e egyáltalán vinni a Szekercelármát, az élet legbelsőbb stációit, annak láthatatlan állomásait, ahogyan az ember meghatódik az új naptól, a szerelemtől, a havasi tisztásoktól, a csodálatos útvesztőktől, az ipszilonra tett ponttól? Filmre vihető-e a meghatódás, a megrendültség? Filmre lehet-e vinni a szenvedést? Azt, amiről Stachura ír? : „A szenvedés az igazi probléma. Maga a szenvedés. A szenvedés mint olyan. Miért szenved mindenki; a cipőpucolótól egészen a milliárdosig, attól, aki a legkisebb a siralomvölgyben, addig, aki legnagyobb a lajtorján, az élet filmjeinek legjelentéktelenebb statisztájától a reflektorfényben levő legnagyobb csillagig, bár ez utóbbiak a legszellemesebben, legagyafúrtabban, legötletesebben csapják be, kábítják el, vigasztalják meg magukat. Miért szenved hát mindenki és mindig és örökké szenved és még mindig fél ettől az egytől: a haláltól? Miért fáj minden, még a legnagyobb öröm is? Miért fáj minden, még a legnagyobb szerelem is? Ó, az tud csak igazán fájni. Vajon fájhat-e a szerelem? Igazi szerelem-e az, ha fáj? Lehet-e ott szerelem, ahol a kín iszonyata? Lehet-e ott szabadság, ahol a félelem rabsága? Miért szenved az ember? Ha a szenvedésnek nincs jelentősége, vajon ér-e a legnagyobb civilizáció akár egy lyukas garast is? És van-e a szenvedésnek valamiféle titokzatos jelentősége, valamiféle titokzatos értelme? Eh, csodálatos jelentősége, valamiféle titokzatos értelme? Eh, csodálatos útvesztők, eh, Reális Látomás, micsoda megkönnyebbülés lenne, ha például kiderülne, hogy az emberi szenvedéssel táplálkozik a Nap, valamiféle valószerűtlen módon átalakítva azt fénnyé, meleggé, életté. Ah, az volna csak a megkönnyebbülések megkönnyebbülése. De kiderülhet-e ilyesmi? Hiszen ez képzelgés.”
Filmre lehet-e vinni az ilyen képzelgést? Kép és szöveg nem siklik-e el egymás mellett? Pontosabban: nem kap-e gellert egymáson, hogy a nézőnek kiszolgáltatva ott maradjon a főhős, Janek Pradera? Akinek szerepében egyre meggyőzőbb Edward Żentara. A fülére húzott kötött sapkában először annyira idegennek tetszett. Stachura-Pradera mindig hajadonfőtt járt, a legnagyobb hidegben is csak fülvédőt hordott. Persze, lehet, hogy a fülvédő nevetségesnek hatna... a filmen. Żentara tekintete talán túl hideg, de tiszta. Tisztaságával áthatja, átmelegíti környezetét. Peresada szerepében Ludwik Pak fölébe nő Żentarának. Egyszerűen azért, mert életközelibbnek érezzük. A rendező ezzel a felfogással mit se vét Stachura ellen: Pradera és Peresada kiegészítik egymást. S mert Peresada az inkább evilágra való, nem baj, ha a filmben is jelen valóbb, mint Pradera. Michał K±tny mintha már „odébb” lenne mindkettőjükön, túl mindazon, amit Pradera és Peresada megélt: valahol Stachura utolsó éveinek közelében. Szerepét Daniel Olbrychski játsza: „. . . mosolya olyan romos, megrepedezett, széttöredezett volt. Úgy mosolygott, mintha nem is akart volna teljes szívéből mosolyogni. Mintha életében törtónt volna valami, ami megsemmisítette, szétzúzta, elpusztította volna minden mosolyát, és Michał K±tny nem tudta, vagy nem akarta már felépíteni, vagy: se nem tudta, se nem akarta.” Janek Pradera a sohasem-volt-Peresada és a leendő-Michał K±tny. Olbrychski is tanúja és részese volt a hajdani filmkészítő tervezgetéseknek. Nem tudom, hogy Stachura Janek Pradera szerepét nem neki szánta-e?
Nem tudom, mely pillanattól kezdve, de együtt élek a filmmel. Oly észrevétlen, felfedezhetetlen volt az átváltás, ahogy pirkadatkor a szürkeséget fölváltja a verőfény: a teljes tündöklés. Már nem a rendezőért és a rendezésért izgulok, hanem Janek Praderáért. Akinek sorsát ismerem, de szeretném, ha nem alakulna úgy, ahogy alakulnia kell. Szeretném, ha nem zabálná fel a köd, nem terítené le a vonat, amelytől Stachura így búcsúzott 1976-ban írott El condor pasa című elbeszélésében: „Menj, öreg, mi még úgyis találkozunk.” Szeretném, ha sohase találkozna vele, ha Almafa Ágacskával találkozhatna helyette. Mindig csak Ővele. Ha most is Hozzá igyekezne, nem pedig a ködöt ontó gőzmozdony felé. . .
Az utolsó képek fölé beúszik egy vers és lassan kitölti a vetítővászon egész terét. Stachura egyik dalának szövege. Arról szól, hogy érdemes-e élni. A szöveg ellentmond a filmet lezáró utolsó képeknek:
Igen – érdemes!
Nagyon érdemes!
Milyen érdemes!
A nézők közül többen éneklik a dalt. A teremben szórványos taps. Kint gomolygó köd, szitáló eső, távoli vonatfütty.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1689 átlag: 5.42 |
 |
|
