Magyar film, 1986Léhán, komolyanBáron György
Bizonnyal megátalkodott iskolakerülő természetem az oka, hogy némileg kínosan érzem magam e szerepben, mely – az előző esztendők tanúsága szerint – tisztes és komoly iskolamesteri elhivatottságot igényel. Nem irigylésre méltó a helyzetem más, kevésbé személyes okokból sem. Az elmúlt esztendőben komor viharfelhők gyülekeztek a magyar filmgyártás egén, s villám csapkodott, mennydörgés zengett jónéhányszor. A játékfilmgyártáson az utóbbi évtizedek talán legnagyobb válsága zúgott végig; folyamatos, véget nem érő átszervezések borzolják a kedélyeket, s akadályozzák a nyugodt munkát. Csökkenőben az évi filmszám, egyre nehezebb filmhez jutni, nagy az ingerültség a filmszakma házatáján, ráadásul érezhetően romlott a viszony a kritikusok és a filmkészítők között, sőt – a legutóbbi szemlén legalábbis – már a külföldi kritikusok lelkesedése is lelohadt. Ilyen helyzetben, azt hiszem, egyetlen becsületes dolgot tehetünk. Megpróbálunk elvonatkoztatni a körülményektől, s magukra az elkészült filmekre figyelnünk. Ami itt következik, az a legkevésbé sem bizonyítványosztás: szigorúan a saját, esendő véleményem, a maga természetes elfogultságaival és tévedéseivel. Bízzunk benne, hogy sokunk esendő tévelygéséből végülis valamifajta kollektív bölcsesség kerekedik ki.
Mivel a következőkben filmekről lesz szó, engedjék meg, hogy elsőként ne filmekről beszéljek, hanem – talán a hangulatot is oldandó – a frivolitásról, vagy magyar szóval a léhaságról. Ottlik Géza Próza című, remek kötetében olvasható a következő történet. A fiatal Ottlik elvitte egy rövid novelláját Schöpflinnek, aki akkoriban a Tükör című lap számára is válogatott irodalmi műveket. A Tükör szerkesztője azonban Schöpflin ajánlása ellenére sem közölte az írást, merthogy azt túl frivolnak találta. Később Schöpflin mégis elérte a megjelentetését, majd amikor Ottlik ifjúi szemtelenséggel megkérdezte tőle, vajon most már mégsem léha-e, kurta nemmel válaszol. Az egyszavas válasz mögött Ottlik – a szerkesztőtárs véleményén túl – némi felhangot érzett. S innen már magát Ottlikot idézem, amint Schöpflin elképzelt gondolatait tolmácsolja: „Nem: nem léha. Bár az volna. Bárcsak lenne egy igazi, jó, léha írónk. De a léhák mind rosszak, a jók meg mind komolyak. Halálosan komolyak, egy kicsit nagyképű erkölcscsőszök a szívük mélyén, mint te is. Úgy látszik, egy ilyen kicsi országnak csak gyenge vagy közepes léha írója lehet, de sohasem támadhat egy igazi, bátor, jó léha írója. Kár.” Fokozottan igaz ez az utóbbi évtizedek magyar filmművészetére, hiszen léha írónk még csak akadt néhány – Kosztolányitól és Karinthytól Esterházy Péterig –, léha filmek azonban – néhány tétova kísérletet leszámítva – nemigen. A magyar új hullámnak szinte védjegyévé vált a komoly történelmi-társadalmi gondok drámai exponálása. Radványi Géza mondta az egyik interjújában: „Magyarországon a filmek remekül vannak megcsinálva, rengeteg tehetséggel, tudással, csak talán túl becsületesen... Hiányzik valami kis könnyelműség belőlük, a kaland, ami pedig a filmcsinálás eredendő sajátja.” A komolyság persze önmagában ugyanúgy nem erény, mint a frivolitás: mindkettő eredményezhet fércműveket és remekléseket. A szigorú társadalomkritikus szenvedély, a drámai hangvétel, a történelmi-társadalmi szembenézés elhivatottsága tette naggyá a hatvanas évektől a magyar filmet, lett a „magyar iskola” jellemzője – szinte egészen a nyolcvanas évekig. Más nemzeteknek a magyarénál csöppet sem értéktelenebb filmes „új hullámai”-ban már több volt a játék, a kaland, a léhaság. Mindenekelőtt a francia nouvelle vague-ban természetesen, a korai Godard, Truffaut, Malle szertelen, hetyke, provokatív remekléseiben, de ez a jótékony frivolitás tükröződött a franciánál komolyabb brit „free cinema” alapművében, az Egy csepp mézben, s Forman, Menzel, Chytilová bumfordi-bájos cseh groteszkjeiben. Történészek, művészetszociológusok, a társadalomlélektan kutatói majd megfejtik, miért ragyogott fel a magyar filmművészet a legnagyobb pillanataiban ily komor, fenséges izzással, nélkülözve a kihívóbb, vidámabb színeket. Bizonyára ugyanúgy van köze ennek a zivataros, tragikus történelemhez, mint annak a ténynek, hogy a magyar literatúra úgynevezett (rossz szóval) „fő vonala” – főként a reprezentatív műfaj, a költészet – ily tragikus hangvételű, fenséges és profetikus – nemcsak a nemzet nagy gondjait veszi a vállára, hanem még a vízügyi hivatal apró-cseprő ügyeit is, s azt is nemzetmentő elhivatottsággal. Kevés okunk van mostanság a bizakodásra, ezért ha azt mondom, Schöpflinnel és Ottlikkal, hogy szerencsés az az ország, amely megengedheti magának, hogy igazán színvonalas, mély és fontos léha irodalma és filmművészete is legyen, akkor e szempontpontból a magyar filmművészet utóbbi néhány évének alakulása bizalommal tölthet el mindannyiunkat.
Igényes léha és játékos filmek jelentek meg a komolyak között, elsősorban a fiatal nemzedék műhelyéből: olyanokra gondolok itt – a teljesség igénye nélkül – mint Xantus Eszkimó asszonya, Bódy filmje, a Kutya éji dala, Szomjas-Grunwalsky Könnyű testi sértése, Gothár Ajándék ez a napja, de ez a kalandkereső frivolitás lengi be a nemzedék amúgy legkomolyabb képviselőjének, Jeles Andrásnak A kis Valentinóját is. Nem társtalan persze e színrelépés: elég, ha csak arra gondolunk, hogy a fiatal magyar írónemzedék méltán legünnepeltebb szerzője épp egy schöpflini értelemben vett igazi, bátor, jó „léha író”, Esterházy Péter. Kinek egyik könyve elé írt Wittgenstein-mottója akár az egész irányzat jelszava is lehetne, mely komoly elemzések tucatjainál többet sejtet meg e világvégi frivolitás mélylélektani okairól: „A helyzet reménytelen, de nem komoly.” A honi művészetek eddig mintha az ellenkezőjét kívánták volna sugallni: a helyzet komoly – mikor nem volt az a magyar históriában? –, de él a remény. Úgyhogy talán nem is oly biztató számunkra, hogy a magyar filmművészetben markánsan, nem elhanyagolhatón megjelent a frivolitás.
Az 1986-os évet sokan – nem is ok nélkül – a váltás évének is nevezték. Régóta nem hiányoztak ennyire nyilvánvalóan az úgynevezett „nagy öregek” – vagyis azok, akiknek nevéhez a hagyományos társadalomkritikai realizmus kötődik – a palettáról: s rég nem kapott ennyi első-, másod- és harmadfilmes fiatal bemutatkozási lehetőséget. Az áttörést nem pusztán a korosztályi megoszlás tette szembeszökővé, hanem mindenekelőtt a stílus- és szemléletváltás. Többen felfigyeltek rá – hol idegenkedve, hol rokonszenvvel –, hogy egyre-másra kerülnek ki a furcsa „crazy-filmek” a filmgyárból: ez teszi ki a termés legalább egyharmadát, s ily módon – mivel a többi alkotás igencsak különböző irányokba tart a dokumentumfilmtől a gyerekfilmig és a kosztümös kalandfilmig – ez látszott az 1986-os esztendő legmarkánsabb stílusjegyének.
Hadd világítsam meg egy kézenfekvő példával, mire gondolok. Szinte tökéletesen azonos a kiindulópontja Szomjas György–Grunwalsky Ferenc Falfúró és Erdőss Pál Visszaszámlálás című filmjének. Mindkettő fiatal hőse szakít addigi rosszul fizetett munkájával s önálló vállalkozásba fog, hogy több pénzt keressen, s végre a maga ura legyen. Erdőss a hagyományos módon, lineáris narrációval, dokumentativitásba hajló realista tónusban meséli el a történetet; Szomjas ezzel szemben mintegy megbillenti a történetet, kilép az elbeszélő hagyományos uralkodó helyzetéből, kétségeket támaszt saját anyagával és nézőpontjával kapcsolatban. Hősünk vállalkozásának hátterében egy prostituált-géemká is működik, melyről végig nem deríthető ki megnyugtatóan, valóság vagy szóbeszéd csupán: furcsa, bohózat-szerű helyzetek torlódnak egymásra, a szereplők időnként a városi folklór versikéiben beszélnek, s a történetet elidegenítő kommentárok fűszerezik. A két stílus közötti különbség jelzése természetesen nem értékítélet, hiszen egyik filmet sem tartom hibátlannak. Mégis, Szomjasnak szertelen kalandja jobban elragad, mint Erdőss tempós és érzékeny történetmesélése: a Visszaszámlálás kisvállalkozásokról, a magyar gazdaságról s társadalomról szól, Szomjasék vibráló játéka pedig arról, hogy milyen furcsa is ez az élet, melyet e díszletek között, e szereplőkkel leélnünk megadatott. A Falfúró talán nem olyan egységes és hatásos film, mint volt a remek Könnyű testi sértés, de eredeti és tehetséges munka: arról tanúskodik, hogy Szomjas és Grunwalsky következetesen próbál kikovácsolni egyfajta csak rájuk jellemző groteszk, elidegenítő, ha tetszik: frivol elbeszélési módot. Méltán nyertek díjat a játékfilmszemlén, s most is az esélyesek között gondolom filmjüket: különösen Grunwalsky eredeti és invenciózus operatőri munkáját és Andorai Péter remek epizódalakítását a sunyi, kancsal örök-házmester szerepében. Igaz, színészi díjra Erdőss Pál filmjében is található jelölt: Ozsda Erika, akinél érettebb, profibb amatőrje nemigen van filmszínészetünknek: játéka a Visszaszámlálás talán legnagyobb értéke. S még egy emlékezetes színészi alakítás, ugyancsak a Visszaszámlálásból: az újgazdag szállítási maffiózó, aki olyannyira amatőr, hogy a nevét sem tudom, s aki e filmben káprázatosán profi színésznek mutatkozott.
A frivolitás irányába halad Gothár Péter is új filmjével, az Idő vannal, mely az éves termés egyik legsúlyosabb és ugyanakkor legvitathatóbb darabja. Olyan, akár egy csillogó kaleidoszkóp: egyes részei káprázatos invencióról és tehetségről tanúskodnak – különösen a bravúros stílusimitációk –, mások erőltetetteknek és bombasztikusoknak hatnak. A varázslatos részletek filmje ez, amely – ellentétben Gothár két előző alkotásával – nehezen akar egységes művé összeállni: kétségbeesett erőfeszítés egy hallatlanul eredeti írói nyelv átültetésére a mozgóképre, a filmvászonra. Istenkísértő vállalkozás, s – mint mondtam – nem is biztató eredmények nélküli. Ugyanaz a helyzet, mint a Falfúró esetében: a leírt – és a Filmvilágban olvasható – forgatókönyv ezúttal is vérmesebb reményekre jogosít, mint a mozgóképi végeredmény. S tanakodhatunk azon, kinek volna adni jogosabb az idei forgatókönyvi díjat: Esterházy Péternek vagy a Falfúró három írójának: Szomjasnak, Grunwalskynak és Fekete Ibolyának. Dávid Zoltán újfajta, a Ragályi-, Koltai- fémjelezte csillogó „magyar akadémizmussal” szakító operatőri munkája ugyanúgy díjesélyesnek tűnik, mint Grunwalsky hasonlóan eredményes képi kalandjai. S a kiváló színészek: Lázár Kati, a fiatalon elhunyt Zala Márk, Bodrogi Gyula, egy-egy nyúlfarknyi epizódban Ruttkai Éva és Bitskey Tibor – csak az eddig emlegetett három filmből akár tíz színészi díj kiadható volna.
E frivol filmkalandok közül számomra a legnagyobb revelációt – bár ezzel alighanem sokan vitatkoznak majd – az elsőfilmes Timár Péter szikrázóan tehetséges Egészséges erotikája, jelentette. Timár – korábbi trükk-operatőri munkáját is kamatoztatva – felépített egy tökéletesen egyéni, az abszurd és a burleszk keskeny határvonalán mozgó világot, melyet annyi leleménnyel, ötlettel, oly mulatságosán jelenít meg, hogy filmje nemcsak a filmínyenceket – már amelyiket –, hanem a nagyközönséget is elragadta: ez az olcsó, fekete-fehér film – mely a tavalyi játékfilmszemlén megkapta a szakmai zsűri két legfontosabb díját – a statisztikák tanúsága szerint egyértelmű közönségsikert aratott, jócskán lekörözve az Itt élned, halnod kell című, dísszemlébe oltott Feszty-körképet, a Lutrát és a Kismaszat és a gézengúzokat. Igaz, a Falfúrót ennél is többen nézték meg – csaknem annyian, mint Az elvarázsolt dollárt – ami azt mutatja, hogy e frivol művek, anélkül, hogy esztétikai árengedményt tennének – ami például Az elvarázsolt dollárról korántsem mondható el –, talán könnyebben megtalálják a közönséghez vezető utat, mint a magyar filmművészet komor, súlyos remekei. Mindenesetre úgy gondolom, hogy Jeles és Gothár berobbanása óta nem volt oly nagy reményeket ébresztő debütálás filmművészetünkben, mint Timár Péteré: nyomatékosan díjazásra ajánlom, akárcsak operatőrét, a – ha lehet ezt mondani – „alternatív operatőri iskola” legjobb képviselőjét, Kardos Sándort. S persze megint a színészeket: Rajhona Ádámot és Koltai Róbertet mindenekelőtt, akik játékukkal szerves részévé váltak a torz mozdulatokból, félszavakból, nyelvi törmelékekből felépült groteszk világnak.
Még egy többé-kevésbé frivol vagy „crazy-film”, mellyel kapcsolatban
– bár ezzel újra parazsat gyűjtök a fejemre – különvéleményt szeretnék bejelenteni: Szurdi András és Szurdi Miklós Képvadászokja. Talán egyedül maradok ezzel a véleményemmel, de sokkal több értéket fedezek fel e filmben, mint a magyar filmkritika, mely szinte egyöntetűen elutasította. Kétségtelen, ez a legkönnyedebb a léha-filmek közül: abszurdba hajló üldözéses-félreértéses vígjáték, akárcsak Bogdanovich Mi van, doki?-ja. Nem olyan jó film, mint volt a Hatásvadászok, engem mégis meggyőzött az a filmkészítői profizmus, ami e film remek pesties dialógusaiból, színészvezetéséből, fényképezéséből, ritmusából árad. Biztató kísérletnek tartom a lapos, anekdotázgató típusú magyar filmvígjátékok meghaladására. Kétségtelen: ez a fajta könnyű blődlihumor idegen a magyar filmkészítésben: talán ezért is fogadta oly nagy ellenérzés. Magam remekül szórakoztam rajta – talán én vagyok az egyetlen, akinek ugyanolyan rossz a humorérzéke, mint a két rendezőé. De abban biztos vagyok, hogy remek színészi alakítások láthatók e filmben: közülük, ha egyet kell kiemelnem, mindenképp Hollósi Frigyes suta tanárfiguráját ajánlom díjra.
Mielőtt e léha filmekről a komolyakra fordítanám a szót, úgy érzem, valamit még el kell mondanom e játékos, frivol alkotások védelmében. Sokfelől hallatszott, hogy e filmek épp a magyar filmművészet legszentebb, remekművek sorát produkáló hagyományával, a társadalmi felelősségvállalással, a nemzet társadalmi és történelmi problémáinak elemzésével adósak. Úgy vélem, nem erről van szó: sokkal inkább arról, hogy e rendezők más szemmel nézik, más módszerrel vizsgálják jelenünket. Nem hiszem, hogy –- például – a Falfúró kevésbé súlyos és aktuális kérdésekről szólna, mint az ugyanolyan témájú Visszaszámlálás. Mind Ágh Attilának a Filmvilágban olvasható tanulmánya, mind két ifjúságszociológus, Petschnig Mária és Kéri László Filmkultúra-beli remek elemzése azt mutatja ki, hogy e furcsa filmek hűen tükrözik kaotikus korunkat, furcsa világunkat: az értékek zűrzavarát, az identitáshiányt, a kommunikációképtelenséget, az eluralkodó infantilitást, a bizonytalanságot, azt, amit a Kéri–Petschnig szerzőpáros így fogalmaz meg: „Látszólag mindennek van intézménye, szervezete, s tán még jogszabályba foglalt garanciája is, mégis, egyre több a zavarosan viselkedő ember, a külső és belső rumli, a rendetlenség, az értelmes, előrelendítő cselekvés lehetőségét adó entrópiát fogva tartó felelőtlenség.” Egy másik jeles tudós, Bródy András közgazdász pedig a következőket írja a Filmvilágban: „Az ötmillió magyar dolgozó közül legfeljebb néhány százezer foglalkozik a nyilvántartásukkal és ellenőrzésükkel, a maradó többség pedig kerülgeti őket, oly sikerrel, hogy többször már azt is sikerült megoldani, hogy a kecske sem lakott jól, de a káposztából se maradt semmi. Külön mizéria, e koreografikus mutatványok és rituálék közepette egyre mélyebbre ássuk be magunkat a szürrealista groteszk világába, ahol a dolgok már nem önmagukat jelentik, hanem valami titokzatos mást, vagy éppen ellentétüket: a veszteség nyereséget takarhat, a növekedés csökkenést jelenthet és a támogatás néha az akasztott ember kötelét”. Úgyhogy, azt hiszem, nem a tükör torzít, amikor benne világunk ilyen kaotikusnak és diabolikusnak tűnik fel.
S most a komoly léha filmek után a komoly filmekről. Ilyen film András Ferenc A Nagy Generációja, nem nélkülözve némi frivol elemet. Jól pergő sztori, remek színészek, Ragályi Elemér világszínvonalú operatőri munkája, profi történetmesélés – mégis, valami hiányzik a filmből. Talán maga a „nagy generáció”, melyet e film címével fölvállalt. E bonyolult problémakörből – mely jelenünk egyik genezisének is tekinthető –három emblematikus, tételszerű figura magántörténete maradt, meg némi magánmitológia, mely nem tudott oly meggyőzővé és közérdekűvé forrósodni, mint az ugyancsak Bereményi-írta, s magánmitológiától sem mentes Megáll az idő. Színészi díjak persze egyedül e filmből is bőséggel kioszthatók lennének: Cserhalmi– Eperjes–Koltai nagy triászának, Major Tamásnak, vagy egy főszereppé növő villanásnyi jelenetben az elmegyógyintézeti ápoltat játszó Dégi Istvánnak.
S most két nagyon komolyan veendő dokumentumfilmről: Sára. Bábolnájáról és Schiffer Kovbojok-járól. A Bábolna tiszteletre méltó és igényes vállalkozás, mégsem tartom – ellentétben a tavalyi Magyar Játékfilmszemle társadalmi zsűrijének értékelésével – igazán sikerültnek. A módszer ugyanaz, mint volt a Pergőtűzé, melyet az utóbbi évek egyik legfontosabb magyar filmjének gondolok: monológok és filmdokumentumok egymás mellé vágásából bomlik ki a történet és a Történelem. Mégis, most mintha a rendező nem tudta volna egységes filmmé szervezni a hatalmas anyagot: a filmben jobb és rosszabb részek váltakoznak – a csúcspont a Fúga és a Burgert-interjú –, a film egésze, mely nem csekély figyelmet igényel a nézőtől, kevesebb az egyes részeknél. Schiffer Pál Kovbojokja ezzel szemben, a szintén szokatlanul hosszú vetítési idő ellenére, mindvégig lekötött. Első látásra e film is a vállalkozásról szól: parasztok egy csoportja bérbevesz a gazdaságtól néhány tehenet, tartásra, időszakos tejleadási kötelezettséggel. E mai kovbojok legalább olyan keményen, ha nem is olyan látványosan harcolnak, mint a western-filmek hősei. Mégis, e film elsősorban nem a szerződéses tehéntartás gondjainak, a gazdasági szervezetekkel szembeni harcnak a krónikája. Ami érdekes benne, az ezeknek a küszködő, jobbat akaró, bele-belefáradó, majd újrakezdő embereknek a súlyos és mély emberi drámája. A film arról szól, hogyan élik meg a jelenkori történelmet a tehénpásztorok, hogyan csapódik le mindennapjaikban, munkájukban és magánéletükben az a kusza, bizonytalan világ, melyről az előzőekben szó esett. A Kovbojok nézetem szerint az újabbkori magyar dokumentarizmus egyik kiemelkedő darabja: feltétlenül ott szerepel a díjazásra javasolt filmek között.
Szerepel még a listán néhány sikerfilm, melyeknek kétségkívül helyük van a mezőnyben: egyetlen céljuk, hogy minél többen megnézzék őket, s ha ezt elérték, teljesítették céljukat: fogytak a mozijegyek, telt a kassza. Eredeti ötlet ezügyben ritkán merül föl a Mafilm házatáján, így – a gazdaságosság szellemében – beérik már bevált külföldi sikerek importkiváltó másolásával. Átütő sikert aratott a magyar Házibuli, a Szerelem első vérig, csaknem egy-millióan látták, de ha tízmillióan nézik is meg, én akkor is szomorúan, feszengve fogok ülni a nézőtéren, hallván a jópofáskodó, erőltetett, ál-mai dialógusokat, látván jobb sorsra érdemes tinik téblábolását, amint „alakítani” próbálnak, a közhelyes, hatásvadász képeslap-beállítások sorát, a tempótlan vágást. Igaz, az eredeti Házibuli-filmeknek sem vagyok nagy híve – engem inkább a Pepsi-Cola reklámokra emlékeztetnek –, de azok legalább könnyű kezű profi munkák, míg a magyar változatból csak Dés László méltán slágerré lett zenéje nevezhető annak. Talán mondanom sem kell, hogy Piedone-rajongó sem vagyok; szegényes és ötlettelen magyar változata, az Elvarázsolt dollár pedig végképp hidegen hagy. Igaz, ezt legalább részben a Skála és egyéb szponzorok finanszírozták, s így legalább olyan joggal foghatom fel profitszerző üzleti vállalkozásnak, mint a primőr-zöldség akciót, bár ez utóbbira inkább vevő vagyok. Remélem, Skála-kópé és társaik számára ez legalább oly gyümölcsöző üzletnek bizonyult, mint a paprika és a fokhagyma – s más cégek is belevágnak úgynevezett közönségfilmek készítésébe: talán a konkurrencia javítja a minőséget.
Rossz év volt az idei – általában ez a vélemény terjedt el a szokásos értékelő kultúr-zárszámadásokon, a filmsajtóban és a kritikusok között is. Nem voltak nagy nevek, az esztendő átmenetet, bizonytalanságot tükrözött, várjunk a következő, kevésbé szabályos évre, hiszen már forgat vagy elkészült új filmjével Jancsó, Bacsó, Mészáros, Makk, Dömölky, Gazdag, Gothár – valahogy ilyen ma a szakma hangulata. Nem hiszem, hogy ez jogos lenne. Egy olyan év, melyben elkészült a Falfúró, az Idő van, az Egészséges erotika, a Bábolna, a Kovbojok, a Visszaszámlálás; amely megteremtette a maga sikerfilmjét, rockfilmjét, filmoperáját, egészestés rajzfilmjét, ifjúsági kalandfilmjét, s a maga kudarcait is, természetesen, nemzetközi mércével sem mondható rossznak. Ha a filmszakma jelenlegi kaotikus állapotát nézzük, van okunk a szomorúságra; ha a filmeket – nézetem szerint – nincs. Igaz, a filmek más arcot mutatnak, mint amit a világhíres magyar filmművészet honi és külhoni hívei megszoktak. Emlékezzünk: a hatvanas évek derekán még Jancsó, Kosa és a többiek filmjeit is jókora ellenérzés fogadta, s nemcsak a nagyközönség körében. Jó két évtized telt el azóta: változóban a világ és változóban a filmek is. Remélhetően velük változnak – meggyőződésünk, ízlésünk feladása nélkül – filmnézői, filmítészi szokásaink és beidegződéseink.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1282 átlag: 5.52 |
 |
|
