Kerekasztal-beszélgetés a filmforgalmazásról

Mentse, aki tudja a filmet

Lugossy László

Valójában örvendezhetnénk. A budapesti moziműsor szép lassan felzárkózik a „világszínvonalhoz”. Oscar-díjas filmet láthatunk még az Oscar-díj odaítélése előtt, kommandó-sztárok lövöldöznek a vásznon, horror-hősök rémisztgetnek, Schwarzenegger izmait csodálhatják az érdeklődők. Nem panaszkodhatunk. Folyik a vér a pesti mozikban. Lemaradásainkat is sietve pótoljuk. James Bond is megjelent, nem féltjük már világnézetünket a 007-es ügynök kártékony ideológiájától. A kasszabevétel bűvöletében, úgy látszik, hirtelen felnőttünk, és képesek vagyunk mi magunk eldönteni, hogy mi és hogyan rontja az ízlésünket.

Valójában örvendezhetnénk, ha a nyereségen kívül nem volna más féltenivalónk. Ha Menzel és Joszeliani, Kieślowski és Wajda, Bergman és a szerencsétlen sorsú magyar filmművészet is egyenlő eséllyel indulhatna e mozipiaci versenyben. Ha volnának olyan megszállott forgalmazók, akik akár nyereség nélkül is művészetet akarnának terjeszteni. A MOKÉP évtizedekig tartó forgalmazói monopóliuma megdőlt. Tucatnyi új forgalmazó cég kínálja filmjeit a moziknak. A moziknak, melyek a háború utáni államosításokkor vidéken a megyei moziüzemi vállalatok, Budapesten pedig a FŐMO kezelésébe kerültek. A FŐMO, új nevén Budapest Film, bérbe adja mozijainak egy részét, és közben maga is alternatív forgalmazóként működik.

Vajon mit és hogyan forgalmaz a Budapest Film és a többi új meg régi cég, vegyesvállalat, megtartható-e az érték és a pénzforrás kényes egyensúlya ebben az új szerkezetben? A Filmvilág kerekasztal-beszélgetésére meghívtuk Gárdos Istvánt, az InterCom, Gombár Józsefet, a MOKÉP, Horváth Lajost, a Helikon Film, Jancsó Gabriellát, a Duna Film, Kézdi-Kovács Zsoltot, a MAFILM igazgatóját, Kőhalmi Ferenc filmfőigazgatót és Port Ferencet, a Budapest Film igazgatóját. Vitavezetőnek Lugossy Lászlót, a Film- és Tévéművészek Szövetségének főtitkárát kértük fel.

Lugossy László: Mielőtt bármit is értékelnénk, nézzük a tényeket.

Kőhalmi Ferenc: Az elmúlt négy évben 70 millióról 60 millióra esett vissza a nézőszám. A zuhanás különösen jelentős mértékű volt az utóbbi három évben; ez 1988 szeptemberéig úgy alakult, hogy miközben a nézőszám zuhant, az országos jegyvételek száma növekedett. 1988 szeptemberétől ez a kettő szinkronba került: már a bevétel zuhanását sem lehetett megállítani. A folyamat 1989 március végéig tartott.

Tavaly tehát 50,7 millió néző volt a mozikban, ebből 8,9 millió volt a magyar, 4,5 millió a szocialista országok filmjeinek nézőszáma.

Gombár József: Az első negyedévben további nézőszámcsökkenés következett be: csaknem ötmillió nézővel kevesebben váltottak mozijegyet. Ezen belül drámai a magyar és a szocialista országok filmjeinek nézőszámcsökkenése. Az április-májusi nézőszámok szerint a tőkés filmek – elsősorban az amerikaiak – bevétele növekszik, a magyar és szocialista filmeké változatlanul tovább csökken.

Azt hiszem, hogy az okokat mindenekelőtt a társadalmi és életviszonyok általánosan kedvezőtlen változására lehet visszavezetni. A lakosság igen jelentős százaléka lényegében a létminimum határán van, kevesebbet jár moziba; egyébként könyvet is kevesebben vásárolnak.

Lugossy László: Később majd beszélnünk kell arról is, hogy az értékes filmeket miként sújtja ez a nézőszámcsökkenés, de most nézzük magát a tendenciát. Valóban olyan elkeserítő, hogy nálunk minden ember átlagban ötször megy moziba évente? Hiszen Nyugat-Európában sok országban ez a szám ennek a fele!

Gombár József: Az USA kivételével világszerte, a nyugat-európai országokban is csökken a mozilátogatottság. Ami Nyugat-Európában 10–20 évvel ezelőtt lejátszódott, az nálunk is és a többi közép- és kelet-európai országban is végbemegy. Ha a tavalyi hazai adatokat nézzük, akkor ez – Nyugat-Európával összehasonlítva is – még mindig kedvező.

Kőhalmi Ferenc: Az igaz, hogy a világban általában csökkent a nézőszám, de már vannak országok, ahol megfordult ez a trend. Nemcsak tavaly, az USA-ban már tavalyelőtt növekedett a nézőszám, s az NSZK-ban tavaly öt százalékkal.

Port Ferenc: Az embereknek, ha filmet akarnak nézni, a hagyományos mozi mellett ma sokkal szélesebb választási lehetőségük van. A videó, a műholdas programszórás, a televíziós csatornák, a kábeltelevíziós rendszerek, mind természetes konkurrenciái a mozizásnak. Ezek az új eszközök Magyarországon az elmúlt években robbanásszerűen terjedtek el, és a jelenség felkészületlenül érte a filmszakmát.

Lugossy László: Én kételkedem abban, hogy azokat a nézőket veszítettük el, akiknek a lehetőségei között megjelent a videó és a kábeltévé. És az sem biztos, hogy őket várjuk vissza. Egyáltalán: mit tudunk, hogy kik a moziba járók Magyarországon?

Port Ferenc: Bár nincsenek reprezentatív kutatási eredményeink, az eddigi felmérések azt támasztják alá, hogy a videózók jelentős része Magyarországon is a rendszeres moziba járók közül kerül ki. Tehát a mozilátogató közönség és a videózók köre valahogyan átfedi egymást.

Gombár József: Igen, de egy nagyon lényeges különbségre szeretném felhívni a figyelmet: az USA-ban, Nyugat-Európában van egy jól kereső, jól élő középréteg, Magyarországon ez a középréteg hiányzik. Márpedig a kulturális fogyasztásnak is ez az alapvető meghatározója.

Port Ferenc: Miközben elterjedtek az új filmhordozó eszközök, ezeken keresztül – legális, féllegális vagy illegális formában – olyan filmkínálat jelent meg, ami kívülesett a filmterjesztés hagyományos intézményrendszerén, szakmai vállalatain. Eközben viszont a hagyományos filmterjesztési csatornákban a filmválaszték érdemben nem változott.

Kőhalmi Ferenc: Itt azért, én úgy gondolom, a jelen idejű rossz szabályozások vagy a nem eléggé végiggondolt állami döntések mellett kell beszélnünk a múltról is. Végül is a hatvanas évek közepén köszöntött be Magyarországon a televízió-korszak, a hatvanas évek második felében elindult a gazdasági reform. Ez két olyan, a filmterjesztést alapjaiban érintő folyamat volt, amire a filmszakma nem reagált. Amikor húsz évvel ezelőtt a televíziós korszak beköszöntött, a világ országainak többségében a filmterjesztés reagált e változásokra: radikálisan csökkent a moziszám, és egy másfajta mozistruktúrát kezdtek kialakítani. Nálunk nem történt ilyesmi. Az volt az ideológia, hogy a mi társadalmunk fejlettebb, a szocializmus erejét az mutatja, hogy itt nem csökken a moziszám. Tehát miközben az országban elindult a monolit, lényegét tekintve nagyvállalatot és monopóliumokat preferáló struktúra meghaladása – legalábbis elméletben – akkor a filmszakma konzerválta azt a monolit struktúrát, ami a központi utasításos és „leosztásos” rendszerben működött. Tehát a húsz évvel ezelőtti helyzetre – húsz évvel ezelőtt – súlyosan hibás reagálás, pontosabban nem-reagálás, a helyzet fel nem ismerése volt a válasz, ami két évtizeden keresztül törvényszerűen akkumulálta ezeket a feszültségeket.

Lugossy László: Szerintetek milyen hatással volt a forgalmazói (kölcsönzői) monopólium megtörése a filmterjesztésre?

Én ezt helyeseltem, és most is úgy gondolom, hogy elkerülhetetlen volt, de kétségtelen, hogy a monopólium bizonyos védőernyőül szolgált, többek között a magyar film és a külföldi filmértékek számára, és a forgalmazói monopóliummal együtt ez a védőernyő is eltűnt. Megjelentek az úgynevezett „alternatív” forgalmazók. Hadd tegyem fel a kérdést: az alternatív forgalmazók miben versenyeznek egymással?

Kézdi-Kovács Zsolt: Nem a forgalmazói monopólium szűnt meg, a filmnézési kínálat monopóliuma szűnt meg, ez két különböző dolog. Az emberek egyre többet utaztak, egyre több filmet láttak, az osztrák, jugoszláv tévén, az első műholdas programokban, és ez volt az a nyomás, ami elkezdte ezt a struktúrát bomlasztani. Belépett a piac, minthogy az országban mindenütt belépett, és kínnal-keservesen elkezdődött az átalakulás, mintha a fogunkat húzták volna. Ez lépésről-lépésre következett be, futott mindenki a pénze után. Szerintem ez azért rendkívül pozitív, hogy mint sok más területen, a filmforgalmazásban is a realitások egyszercsak elkezdték visszanyerni a súlyukat.

Lugossy László: Az az érzésem, hogy a piac itt sem volt valódi, hanem imitált piac, ahol a forgalmazás veszteségre tervezett tevékenység volt. Ha nem így lett volna, nem szorult volna folyamatos veszteségpótlásra, amit másképpen dotációnak szoktunk nevezni.

Kézdi-Kovács Zsolt: Egyfelől létezik egy igény, ami rászorítja a struktúrát, hogy változzon, ugyanakkor, másfelől létezik az álsturktúra, életszínvonalpolitika, kereseti politika-szisztéma, tehát az, hogy ki mennyit kap meg a béréből, és mit ad oda az államnak szociális támogatásként; szerintem ez a kettő nem kapcsolódik össze. A veszteségtermelés ugyanis az utóbbiból adódik még most is, noha az árak azért most már kezdenek fölmenni. Mert egyszerűen a kereseti viszonyok és az árak másképp alakultak ki, és itt, ezen a területen talán kevésbé követték a realitásokat, mint esetleg más területen.

Lugossy László: Attól függ, mit nevezel realitásnak? Vegyük mondjuk a szórakozás iránti igényt. A te logikád szerint ez az igény mindig akkora, amekkorát sikerül kielégíteni. Tavaly x-számú szórakoztatófilm, idén x plusz nem-tudom-mennyi – ad abszurdum a műsor száz százaléka. Csakhogy a filmterjesztés „piaca” nem olyan, mint az időjárás, ahol az eső magától esik. A moziműsor időjárásába az „esőcsinálók” is jócskán beleszólnak. És nem mindegy, hogyan. Az államosított és államilag támogatott filmterjesztési rendszer nem azért jött létre, hogy mindenáron piaci igényeket elégítsen ki.

Kőhalmi Ferenc: Valóban nem. Az értékterjesztés elsődleges és a közönségigények kielégítésének másodlagos céljával jött létre. Piacról szó sem volt. Mindkét cél megvalósulásának egyre kisebb esélye kényszerítette az egész szakmát arra, hogy újra gondolkozzunk a piac helyén és szerepén a filmszakmában.

A magunk tisztánlátását ez ügyben eléggé elrontottuk, amikor a filmterjesztés irányításában meghatározónak tekintettük a hatósági és kultúrpolitikai akaratot és ezt az akaratot, mondjuk például nemzetiségi arányokban és százalékokban rögzítettük, ezzel létrejött egy olyan kényszerpálya, aminek eredményeként semmiféleképpen nem olyan nézők kezdtek „termelődni”, akiken valóságos igényeket mérhetünk fel. Szó esett arról, hogy az elmúlt években különböző reform-erőfeszítések jelentkeztek. Azt hiszem, hogy az egyik ilyen erőfeszítés az volt, hogy ha lehet, akkor a hamis igényeket tükröző kényszerpályákat próbáljuk korlátozni, és ha lehet, próbáljunk a reális igényekkel szembenézni. Úgy vélem, a jelenlegi helyzet még mindig nem alkalmas arra, hogy pontosan szembe tudjunk nézni a reális igényekkel, márpedig ez előfeltétele annak, hogy egyfajta értékrendnek a valóságos és objektív támogatási szisztémáját és módját megtudhassuk.

Lugossy László: De azzal egyetértesz, hogy ébreszteni is lehet az igényt, nemcsak kielégíteni. Az értékek terjesztése nélkül nem támad értékek iránti igény. Ha reggeltől estig minden moziban az úgynevezett szórakoztató filmeket fogják játszani, akkor eljutnak odáig, hogy nem is kell az értékek iránti igényt kielégíteni, mert ilyen már nem is lesz...

Kézdi-Kovács Zsolt: Elméletedben szerintem van egy alapvető csúsztatás. Tudniillik, ha valóban úgy gondoljuk, hogy azzal, hogy mi a mozikban x-számú értékes, most a legjobbat mondom, értékes alkotást vetítünk, ha esik, ha fúj, és akkor ez majd rászorítja az embereket arra, hogy lassanként az értékeset fogják nézni; nos, szerintem ez az a szemlélet, az ami nem működik. Tehát tévesen gondoljuk mi azt, hogy most, az erőszakos kultúrosítás programjának feladásával tulajdonképpen mi lemondunk a nézőkről. Szerintem nem itt vannak a frontok. Az a néző, akit eddig az iskolából, a katonaságtól, az üzemektől és még, nem tudom, a nőtanácstól bevittek az olcsó jeggyel a moziba, az nem volt valóságos néző.

Lugossy László: Abból, amit én mondtam, ez következtethető? Hogy én ezt a bizonyos erőszakos „kultúrosítást” pártolom?

Kézdi-Kovács Zsolt: Nem, én nem azt mondtam, hogy ezt pártolod, hanem hogy a gondolatmenetnek ez a belső logikája.

Gombár József: Ez átmeneti periódus, az összes gondjával, problémájával, tisztázatlan helyzetével együtt. A néző szempontjából, miután több film áll rendelkezésre választékként, mindenképpen jobban jár, vitathatatlan. Az átmenetre jellemző még, hogy a filmirányítás, a kultúrpolitika, kedvező vagy kedvezőtlen „kezenyoma” rajta van a filmforgalmazás működési mechanizmusán, s egyes vállalatokat kedvezően, másokat kedvezőtlenül érint. A következő, ami nagyon lényeges, hogy az állami támogatás ebben az átmeneti helyzetben egyrészt az úgynevezett piacot támogatja, a piaci viszonyokat erősíti, másrészt (részben) még a régi beidegződés irányítási gyakorlata szerint, a filmeket úgynevezett műsorpolitikai kategóriákba is sorolja, ezáltal az egyes forgalmazó vállalatokat kedvező vagy hátrányos helyzetbe juttathatja, hiszen ez az alapja az állami támogatáshoz való hozzájutásnak, illetve annak, hogy kinek kell vagy nem kell kulturális hozzájárulást fizetnie.

Lugossy László: Nemcsak az átmeneti helyzetben. Az értékmentés gazdasági kockázatát az államnak kell átvállalnia, és erre szolgál az állami dotáció.

Gombár József: Ez azért lényeges, mert a piaci viszonyok és az állami kultúrpolitika támogatási rendszere nem különülnek el tisztán egymástól.

Lugossy László: Akkor most kérdeznék valamit. Van-e a nézői igényeknek anyagi fedezete, amely kvázi-vásárlóerő formájában megjelenik a filmterjesztésnek nevezett kvázi-piacon? És szerintetek mi a követendő magatartás? Azzal egyetértek, hogy amit Kézdi-Kovács Zsolt erőszakos kultúrosításnak nevez, vagyis ahol meg volt mondva, hogy milyen nemzetiségű filmre melyik moziban hány nézőnek kell lennie, ez a rendszer lejátszott, megbukott. Több volt a kára, mint a haszna. Később a kitűzött célokat gazdasági, pénzügyi szabályozók révén próbálta elérni a filmterjesztés. Például úgy, hogy az értékterjesztés kockázatát az állam, az állami dotáció révén átvállalta. Legalábbis ez volt az állami dotáció elosztásának fő szempontja. De ha a jövőben semmiféle más célt nem szabad kitűzni, csak a spontán igények kielégítését, akkor mit keres az állami dotáció a piacon?

Kézdi-Kovács Zsolt: Két különböző dologról van szó. Azt a kérdést tetted föl, hogy mire van igény? Most több amerikai filmet hozunk be, szerinted az igény emiatt növekszik. Az igény eddig is létezett, legfeljebb le volt fojtva, az érvényes játékszabályok szerint háttérbe volt szorítva. A másik: van-e olyan nézői réteg, amely alkalmas az értékes filmek befogadására? Ezt a nézőt szokásai, a mozistruktúra, az életmódja és több más tényező elszoktatta a moziba járástól. De erre a nézőrétegre kell figyelni, és ezt a nézőréteget kell hozzásegíteni ahhoz, hogy ezek a filmek is eljussanak hozzá. Ez a piactól tulajdonképpen teljesen független. Azt a nézőt, aki csak a Schwarzeneggert akarja nézni, te hiába terelnéd bármilyen eszközzel, nem fogja megnézni Ingmar Bergmant.

Gárdos István: Azt hiszem, összekeverünk két dolgot. Hogy mekkora igény van szórakoztató filmekre (általában kicsit pejoratív ízzel beszélünk a szórakoztató filmekről), az az egyik kérdés, és a másik, hogy változik-e az igény ezekre a filmekre, ha bármilyen eszközzel, például a korábbi módszerrel, az állami dotáció eszközével megpróbálunk más jellegű értékes filmeknek a megtekintésére ösztönözni. Teljesen független a két dolog egymástól. Valószínűleg hiába kap állami dotációt az a mozis, aki mozijegyet tud eladni egy bolgár filmre, attól még nem változik meg az átlagnéző film-kívánsága. Ne keverjük össze a tényeket. Nem változik az átlagnéző igényszintje attól, hogy mi dotáljuk a bolgár filmek bemutatását.

Lugossy László: Nem ez volt a kérdés, hanem az, hogy az állami támogatásnak van-e és mi a szerepe a filmterjesztésben.

Horváth Lajos: Szerintem az állami dotáció arra jó, hogy ezt a struktúrát életben tartsa, semmi másra. Mert ha most megnézzük egészen komolyan, általában és pillanatnyilag az a helyzet, hogy az állami dotáció tartja el a járulékoltatott sikerfilmeket.

Port Ferenc: Az új forgalmazók valóban, szinte kivétel nélkül, azoknak a kényszereknek és lehetőségeknek a hatására jelentek meg a piacon, amiket Kézdi-Kovács Zsolt említett. Frissebb és színesebb a filmkínálat, de ez még nem jelent tartalmi változást egy korábbi filmkínálattal szemben.

Lugossy László: De az állami támogatásból azért részesednek, ha nem is közvetlenül jutnak hozzá. Vagy nem így van?

Port Ferenc: Az úgynevezett kommersz sikerfilmek bemutatására nem kapnak állami támogatást. A Budapest Film az az új forgalmazók között, amelyik a kereskedelmi céllal behozott filmek mellett kifejezetten rétegigények kielégítését szolgáló filmkínálattal is próbál megjelenni a hazai filmterjesztés palettáján. Az úgynevezett művészfilmek nem képesek eltartani magukat a hazai piacon. Forgalmazásuk állami dotáció nélkül nem képzelhető el, ezért itt nem beszélhetünk piacorientált filmterjesztésről. A felkészületlenségben benne van az is, hogy nem hoztuk létre azt a mozihálózatot, amely az alternatív filmterjesztés, az értékes filmterjesztés otthonául szolgálhatna.

Kézdi-Kovács Zsolt: Csak azt ne mondd, hogy nem jutott eszünkbe!

Port Ferenc: Eszünkbe jutott, csak másképp működött az egész struktúra.

Lugossy László: Ha jól értettem, azt mondod, hogy az úgynevezett alternatív forgalmazók eredetileg kifejezetten kereskedelmi céllal születtek, nem mint tartalmi alternatívák, de a működésüknek egy része értékterjesztés, és ezen az alapon joggal tartanak igényt az állami dotációra.

Horváth Lajos: Véleményem szerint a jelenlegi mozistruktúra teljes egészében állami támogatással tudja magát fenntartani. Gyakorlatilag lényegtelen, hogy támogatott vagy járulékokkal gyártott filmeket játszik. Ha a támogatott filmekre adott állami dotáció tulajdonképpen mozgatja a járulékoltatott filmeket is. Nem is szabad létrehozni ezt a bizonyos második hálózatot, mert az ugyanúgy működne, mint ahogyan ez működik, mert mi hoztuk létre. Nincs önálló mozi ebben az országban, bármennyire is mondjuk, hogy önálló, az a vállalat érdekeit végrehajtó mozi, mert ott történik, a vállalatnál a döntés. Bárki bármit mond, bármilyen formában, nem tudja bizonyítani.

Port Ferenc: Lehetséges, hogy Zala megyében ez így van, de a budapesti tények nem ezt bizonyítják. Mi az állami támogatást a támogatott filmek jegybevétele, illetőleg az előadásszám arányában továbbadjuk a gazdasági önelszámoló egységként működő moziknak. A teljes összeget. A vállalati központ működését tehát nem a dotáció fedezi.

Gárdos István: Tudomásom szerint a jelenlegi rendszerben kizárt, hogy egy járulékoltatott film egyben állami dotációt is kapjon. Tehát elképzelhetetlen, hogy egy szórakoztató film jegybevételén kívül a moziüzemeltető bevételhez jusson. A jegybevétel viszont ezeknél a filmeknél olyan jelentős, hogy nélkülük csődbejutnának a mozisok.

Kőhalmi Ferenc: Ha igaz lenne, amit Horváth Lajos állít, akkor igazuk lenne azoknak az embereknek a Pénzügyminisztériumban, akik azt állítják, hogy el kell venni ezt a pénzt a filmszakmától. Nekem az a határozott meggyőződésem, hogy az értékes külföldi filmek és a hazai filmtermés jelenleg Magyarországon nem mutatható be jelentékeny állami támogatás nélkül. Az állami támogatás módján, hatékonyságán lehet gondolkodni és lehet mindenféle változtatást végrehajtani, de az a nagyságrend, ami jelenleg rendelkezésre áll, az létkérdés az értékes film és a magyar film számára pontosan azért, hogy jelen lehessen a pályán. Sőt, ennek a pénznek elő kell segíteni azt is, hogy az érték egyre növekvő szükségletet hozzon létre. Hol van a probléma? Az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb kártevésének azt tartom, hogy a filmterjesztői szakma szakmai tudásában a kompetenciák nem jöttek létre. Tehát azt abszolút módon elfogadom, hogy van olyan filmszínház, meg van olyan szórakoztatófilm-bemutatás, amelyik nagyon kevés nyereséget hoz, amelyik szakmailag sajnos nem működik úgy, hogy eredményt hozzon. Horváth Lajos megjegyzéséből viszont visszaigazolom és megerősítem azt, hogy ez a vállalati struktúra katasztrofálisan fogyasztja a létrehozott bevételeket.

Jancsó Gabriella: Az első alternatív forgalmazók nem azért jöttek létre, mert eluralkodott volna a piaci szemlélet és a nyereségérdekeltség. Az első alternatív forgalmazó a Budapest Film volt, amely egyszerűen azokat a mozikat képviselte, amelyek szenvedtek attól, hogy a hagyományos struktúrájú filmkínálat egyre anakronisztikusabb ellentétbe került azzal az igénnyel, amelyet a közönség képviselt.

Lugossy László: Miben tudod mérni ezt az igényt? Tudnád abban is mérni esetleg, hogy megnézed az árát?

Jancsó Gabriella: A jegynek az árát?

Lugossy László: Nem, hanem az igény kielégítésének az árát, vagyis az összes forgalmazási költséget, plusz a hasznot.

Jancsó Gabriella: Abban tudom mérni, ahogyan a közönség reagált arra, ha nincs az igényeinek megfelelő film a moziban. Nem megy moziba. Leszokik a mozibajárásról. Minél kevésbé elégítik ki az igényeit, annál meredekebben zuhan a nézőszám.

Lugossy László: Miért, most emelkedik?

Gombár József: Ha a forgalmazásban megszűnt a monopólium, akkor a moziüzemeltetésben is fel kell számolni ezt a monopóliumot. Minden lehetséges eszközzel meg kell akadályozni az új monopóliumok létrejöttét, illetve megerősödését, mert a piac monopolizálása rosszabb, mint a korábbi kultúrpolitika által irányított bármely monopólium. Ennek a változtatásnak van két nagyon komoly kihívása. Az egyik: a vegyesvállalat tulajdonába mennek át a jobb mozik, és ezáltal ezek a mozik virágzó hálózatként fognak működni, – és az összes többi állami támogatással, döglődni fog. Van egy másik tendencia is, amely a jogi rendezetlenségből fakad: ki a mozik tulajdonosa? Az IKV-tól vagy más intézményektől bérelt mozi kezelői jogát a jelenlegi bérleti díj többszöröséért joga van-e a Budapest Filmnek eladnia?

A mozikat át kell adni a forgalmazásnak, a helyi tanácsoknak, olyan szervezeteknek, intézményeknek, személyeknek, akik arra vállalkoznak, hogy állami támogatás nélkül is nyereségesen működtetik a mozikat. Az úgynevezett második forgalmazási hálózat keretében kell biztosítani az olyan filmek megjelentetését, amelyet az állam támogatni kíván, s nem akarja kitenni e műveket a piac kereslet-kínálat törvényének. További probléma az is, hogy a forgalmazó-üzemeltető vállalat – jelentős állami pénzügyi támogatással – saját filmjeit úgy forgalmazza, ahogyan akarja. Azaz, ha övé potenciálisan ez a lehetőség, ami abból adódik, hogy se a piac, se a régi szabályozás, se a jövőnek valamiféle olyan szabályozottsága nincs még meg, ahol az átmeneti szakaszra vonatkozóan bizonyos tisztes szabályok lennének, akkor a régi monopóliumok helyett lényegesen erősebb, új monopóliumok jönnek létre. Valamennyi tőkés országban, még az Egyesült Államokban is vannak monopolhelyzeteket megakadályozó szabályok. Például törvény szabályozza az üzleti részesedés mértékét stb. Tehát nyilvánvaló, hogy ha szabályos piacról beszélünk, akkor ezeket a tapasztalatokat érdemes és illendő figyelembe venni.

Jancsó Gabriella: A változás elkerülhetetlenné vált. Nem tartható fenn ugyanis egy olyan rendszer, melyben az egyes résztvevők úgy kapcsolódnak egymáshoz, hogy a felmerülő költségek és a megtermelődött eredmény eltolódott arányban más-más résztvevőnél jelentkezik. Az egyik a másiknak úgy van kiszolgáltatva, hogy a bevételeit befolyásoló legfontosabb körülményekre nincs rálátása. Konkrétan a Mokép monopol filmkínálata bőséges nyereséget garantált saját maga számára, de ugyanakkor a mozi a tönkremenés szélére jutott.

Megoldhatatlan feladat továbbá egyszerre megfelelni a kultúrpolitika igényeinek és a közönség elvárásainak. Egyetlen forgalmazó kínálatában nem ötvözhető a kultúrpolitikai szándékoknak megfelelő, az értékek differenciált választékát nyújtó és a kommersz szórakoztatás igényeit is kielégítő filmkínálat.

Port Ferenc: Szeretném felhívni a figyelmet egy lényegi különbségre. A forgalmazás monopóliumát jogi garanciák védték egész 1987-ig. Amikor ezek, az ideológiai megfontolásokból állított sorompók felnyíltak, saját gazdasági erejükre támaszkodva megjelentek az új forgalmazók, mert üzleti-kereskedelmi lehetőségeket láttak a hazai piacon. Többek között a Mokép-nek is volt lehetősége arra, hogy mozit vásároljon, béreljen, üzemeltessen, hiszen jelentős profit csapódott le nála. Az új, egymással is versenyző forgalmazók megjelenésével megváltozott a helyzet, felértékelődött a mozi gazdasági és műsorpolitikai szerepe. Mára az az igazi kérdés, hogy a filmterjesztésben kibontakozó piaci mechanizmusok között hogyan védhetők meg az értékek. Ez jóval összetettebb probléma, mint gondoltuk. Az ősszel Budapesten 13 mozit adtunk bérbe azzal a céllal, hogy kipróbáljuk, különböző típusok hogyan működnek a jelenlegi hazai körülmények között. Nagyon elgondolkodtatóak a tapasztalatok. Kiderült ugyanis, hogy amennyiben a filmszínházakat szabályozatlan és kezdetleges piaci körülmények közé visszük, akkor a vállalkozók egyértelműen a tömegszórakoztató kommersz kínálatban látnak gazdasági lehetőséget. Azokban a filmszínházakban – lásd Bányász, az új Graffiti, vagy az Ipoly, – amelyek potenciálisan legalkalmasabbak lettek volna arra, hogy az állami dotáció további folyósításával programjukban vállalják az értékeket, ez nem történt meg. Hiába adott a lehetőség a Filmpremiernek, hogy az általa bérelt tíz moziban a magyar filmek vagy más értékes filmek vetítése után megkapja ugyanazt az állami támogatást, ami vállalatunknak jár, nem veszi igénybe ezt a lehetőséget. Szerintem nemcsak az vált nyilvánvalóvá, hogy nem életképes az értékterjesztés, állami támogatás nélkül, de az is kiderült, hogy az értékterjesztésre alkalmas állami filmszínházak működését szervezett társadalmi kontroll alá kell vonni. Ami a másik hálózatot, a kereskedelmi hálózatot illeti, úgy gondolom, hogy itt a működés kontrollját rá lehet és kell bízni a piacra.

Kőhalmi Ferenc: A hátunk mögött lévő szisztémának, ennek a monolit szisztémának, amiben még benne élünk, az egyik alapproblémája az volt, hogy hatalmi harci kérdésként jelentek meg a szakmai problémák. Én azt gondolom, hogy ha ezek a kérdések szakmai kérdésként kerülnek előtérbe, akkor lényegesen gyorsabban tudunk a megoldásukban előrehaladni és lényegesen egyszerűbben tudunk közös nevezőket találni.

Arról még nem beszéltünk, hogy bizony, milyen a szórakoztatófilmen belüli skála jelenleg a magyar filmterjesztésben? Színvonalas? Igényes? Elfogadom? Nem szeretem, de tűröm? Nagyon közepes? Nagyipari módon legyártott? Szemét? Ez utóbbiból többnyire az erőszak árad, márpedig az erőszaknak az ifjúságra, a legfiatalabb korosztályra gyakorolt hatásában súlyos veszélyek vannak. Miért szakmai kérdés ez? Meg tudjuk-e ítélni egy forgalmazó tevékenységéből, hogy mi az ő belső iránytűje és értékrendje? Melyek azok a határok, melyek alá nem engedi süllyedni a színvonalat? A saját maga presztizse és tekintélye miben fejeződik ki? A szakmai tudásban? Abban, hogy a szemét nála nem jelenhet meg? Én azt gondolom, hogy mindez nem cenzurálisan és nem hatósági módon befolyásolható, hanem a filmkritikának, az érzékenyebb, árnyaltabb filmkritikának van itt óriási szerepe. A filmkritika jelenleg a szórakoztatófilmeket általában egyhangúlag elmarasztalja. Nem lehet a magyar filmterjesztés érdemi megformálásához hozzányúlni olyan tulajdonviszonyok nélkül, amelyek gazdasági garanciát adnak az értéknek. A magyar filmterjesztésben ugyanúgy, ahogyan felfogásom szerint, az egész magyar filmszakmában a vegyes tulajdon felé kell menni, olyan vegyes tulajdonformák felé, ahol a tulajdonlásban is biztosítékai vannak az értéknek. Én fontosnak tartom, hogy a tulajdonosi és a menedzseri funkciók szétváljanak, tehát azt gondolom, hogy világos követelményeket kell támasztani a szakmai teljesítmény színvonala iránt. Hozok egy példát: aki nem gondolja végig, hogy ott, ahol fejlett moziüzemeltetés van olyan országban, ahol jelenleg mozikat építenek, mert emelkedik a szükséglet és az érdeklődés, ezekben az országokban a mozibevétel több, mint fele nem a jegybevételből származik. Miután ezt szóba hozzuk szakmai körökben, utána pikirt megjegyzéseket és nevetést hallunk, pedig a magyar moziüzemeltetés jövőjéről van szó! Jelenleg az üzemeltetés gazdasági jövője szempontjából pedig ez az abszolút, első számú kérdés. És ha valaki nevet azon, hogy az USA-ban, az NSZK-ban, Angliában és Franciaországban a pattogatott kukoricából elképesztő bevétel van, akkor azt kell mondanom, hogy szakmailag színvonaltalan ember. Mert itt hatalmas nagyságrendű pénzek mennek el és ki a szakmából. Hogy számokat mondjak: 1 milliárd 200 millió forint volt tavaly a mozi jegybevétel Magyarországon. Miután fejlett belföldi üzemeltetésben minimum ezzel megegyező nagyságrendű a járulékos bevétel, nem lenne normális célkitűzés a magunk számára, hogy ezt néhány év alatt mi is elérjük? Ha nem is 50 százalékos, de mondjuk 25 százalékos plusz bevételt?

Gombár József: Be kell fagyasztani fél évre az állami támogatást, és meg kell nézni, hogy ki marad állva.

Port Ferenc: Azt mondjátok, hogy fagyasszuk be és megnézzük, mi maradt lábon? Nagyon sok mozi életben fog maradni, viszont ahogy vannak, eltűnnek a filmszínházakból az értékek. Ez lesz az eredmény.

Filmvilág: Lassan a forgalmazással is úgy járunk, mint a környezetvédelemmel. A „művelt nyugaton” néhány évtizeddel ezelőtt rájöttek arra, hogy bizonyos ipari beruházások nyereségesek ugyan, csak éppen szennyezik a levegőt. Tehát valamiféle rendeletet kell hozni, védőfiltereket kell a kéményekre rakni stb., stb. Itt tartunk mi a kultúrával meg az áruval meg a piaccal. Nyugaton már rájöttek arra, hogy a kultúrát igenis menteni kell, hogy ez igenis érték, tehát azokban az országokban is, amelyek aztán igazán piacorientáltak, mégis megél az érték és helyet talál. Mi pedig futkosunk, lihegünk, hogy pénzt hajszoljunk a vállalatokkal és nagy bevételeket csináljunk ilyen-olyan vegyesvállalatokkal, büszkélkedünk az Esőember sikerével. Közben majd 20 év múlva fogunk rádöbbenni, hogy valamit elvétettünk. Félő, hogy késő lesz.

Kézdi-Kovács Zsolt: Ez az alapkérdés. Szerintem a történelem különböző fejlődési fázisait nem lehet átugrani. Ha van bizonyos lefojtottság, van bizonyos tiltott időszak, nem lehet azt mondani, hogy ezt most átugorjuk. (Én nem az amerikai filmeket védem.) Én csak azt mondom, hogy az adott helyzetben, ahol éveken keresztül, évtizedeken keresztül torz struktúra működött, amikor kiszabadul a szellem a palackból, akkor azt bizonyos ideig nem lehet visszagyömöszölni. A másik alapkérdés, hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy ilyen vagy olyan filmek milyen arányban jelennek meg. A mozi létéről van szó. A mozi ugyanis azon a határon van mindenütt, hogy eltűnik. Ezen belül Magyarországon talán szerencse, hogy még annak ellenére, hogy adottak majdnem ugyanazok a tényezők, amiket Párizsban vagy Londonban már egyszerűen a mozik bezárása követ, nálunk van egy őrületes éhség ezekre az amerikai filmekre. Vagy nem amerikai filmekre. A szórakoztatófilmekre. Most mondhatnám azt, hogy azért sem mutatjuk be ezeket a filmeket, és próbáljuk továbbra is rászoktatni a nézőt, hogy nézze az én filmjeimet. Alapkérdés, amit már egyszer mondtam, hogy az a réteg, amely, mondjuk, az én filmjeimet megnézi, az nem biztos, hogy megnézi az amerikai filmet, szórakoztató filmet és vice versa. Én nem hiszem, hogy az Urániában, a Vörös Csillagban, a Corvinban az én filmjeimet kell vetíteni. Teljesen értelmetlen lenne. Azok, akiknek én csinálom a filmet, nincsenek oly számosan, és nem járnak moziba, sajnos. Ami viszont eddig elkerülte a látókörünket, a legerősebb hatás, az a televízió hatása. Itt nemzedékek nőnek fel úgy, hogy a világ filmtörténetének értékeit nem látják, nemcsak azért, mert az átkos mozisok, az átkos régi struktúra – monolitikus vagy pluralista struktúra – ezt nem mutatja be, hanem azért, mert a magyar televízióból ezek az értékek évtizedek alatt hiányoztak. És ma már botrányba fullad, ha véletlenül levetítenek egy Mészáros Márta-filmet, mert ez olyan, mintha valami marslakó jelenne meg a Vitray Tamás vagy a Déri János helyett. Ez egy olyan hiátus, ami csak egy nagyon hosszú és nagyon alapos munka után változhat meg. Amikor azok az emberek, akik ma nem járnak moziba, de szellemi igényük van azokra a filmekre, amiket Menzel, Szabó Pista, vagy Zanussi csinál, megtalálják, ha akarják a televízióban, a videótárakban és horribile dictu azokban a kis büdös mozikban, amelyek még ezeket a filmeket játsszák.

Kőhalmi Ferenc: Én azt a véleményemet szeretném kategorikusan megfogalmazni, hogy a jelenleg működő filterek erősebbek, mint a Nyugat-Európában bárhol alkalmazott filterek. Tehát kategorikusan állítom, hogy nincs igaza. Vegyünk a példa kedvéért egy magyar filmet. Egy magyar film kétféle támogatást kap a moziüzemeltetésben. Egyrészt az állami. dotációból megkapja a támogatást, másodsorban az üzemeltető a veszteséget a saját nyereségéből kiegyenlíti.

Gárdos István: Az InterCom Kft. célul tűzte ki, hogy az úgynevezett szórakoztatófilmek mellett forgalmazni fog szűkebb közönségre számító, értékes filmeket is. Nemcsak azért, mert egy filmforgalmazónak ez – úgy érezzük – kötelessége, hanem azért is, mert izgalmas feladatnak tartjuk az ilyen filmek gondozását. Hihetetlennek tűnhet, hogy a kalkulációink szerint ez is lehet nyereséges vállalkozás. A lényeg szerintünk az, hogy ezt másképpen kell csinálni, máshogyan kell az ilyen filmet propagálni, és meg kell teremteni ezeknek a filmeknek egy speciális mozihálózatot. A mozist pedig igenis támogatni kell, ha felvállal egy ilyen értékes, de nem nagy bevételre számító filmet.

Lugossy László: Volna egy szempont, amelyet szíves figyelmetekbe ajánlanék. Mégpedig azt, hogy mit tekintünk adottnak és mit nem. Ha ugyanis azt tekintjük adottnak, hogy a moziüzemi vállalatnak van mozija, a kölcsönzőnek filmje, és a filmfőigazgatóságnak dotációja, akkor könnyen előállhat egy olyan szereposztás, amely szerint az értékterjesztés felelőssége egyesegyedül annak a dolga, akinél az állami támogatás van, vagyis a filmfőigazgatóságé. A mozis meg a kölcsönző azt mondja: „Ha akarod, hogy terjesszem az értéket, mert ezzel neked valamilyen célod van, akkor adjál hozzá állami támogatást. Igaz, hogy énnekem van mozim, illetve filmem, de nekem gazdálkodnom kell, és ha az értékterjesztés közben gazdálkodási veszteségem keletkezik, akkor azt az állami támogatásból neked fedezned kell.”

Ezt én hamis szereposztásnak tartom, hiszen egyazon állami tulajdon három résztulajdonosáról van szó, és mindegyiknek külön-külön benne van nemcsak a jogosítványában, de a kötelezettségében is, hogy ne feledkezzen meg az értékről. Ezen belül a nemzeti filmgyártásnak megkülönböztetett státusza van, nemcsak azért, mert minden nemzet védi saját filmgyártását, hanem azért, mert az államnak mint mecénásnak, nem lehet közömbös, hogyan térül meg erkölcsileg a nemzeti filmgyártásra fordított befektetés. E felelősség alól nem menthető fel a szétosztott tulajdonrészek kezelőinek egyike sem. Én tulajdonnak tekintem a mozit, a forgalmazói jogot és az állami dotációt. A kezelői jog birtokosai a tulajdon mellé feladatokat is kaptak, – mi indokolná, hogy a tulajdont megtartsák, de a feladatoktól megszabaduljanak? Aki pedig tényleg a piac törvényei szerint akar működni, ám próbálja meg, de a valódi, nem pedig az államilag dotált piacon, amelynek csak élvezi az előnyeit, de nem vállalja a kockázatát. Ez az a hamis szereposztás, amelyet vitatok.

Kézdi-Kovács Zsolt: Lehet, hogy rosszul értelek, de te itt jogosítványokra és kötelezettségekre hivatkozol. Szerintem egy normálisan működő szisztémában ezek nem szempontok.

Lugossy László: Mit nevezel normálisan működő szisztémának?

Kézdi-Kovács Zsolt: Egy olyan szisztémát, amelyet nem az ideológia, a politika, hanem kizárólag a dolgok önmozgása határoz meg.

Lugossy László: A tulajdonról is mondanál valamit?

Kézdi-Kovács Zsolt: Igen. A tulajdonról is mondok valamit. Szerintem ahhoz, hogy valami működjön, és a dolog természetes módján működjön, ahhoz tulajdonosi érdekeltségre van szükség. A tulajdonosi érdeket természetesen befolyásolni lehet, de kizárólag egy módon: az illető tulajdonos érdekei mentén érvényesíteni a saját szempontodat, a külső szempontot, és nem dekrétumokkal, ideológiai vagy érzelmi ráhatással. Ezek nem működnek. Ez működik egy monolitikus szisztémában, megmondod nekik, hogy neked kutya kötelességed, mert az egy állami tulajdon, neked kutya kötelességed, hogy a magyar nemzet filmjeit játsszátok. Ez az, ami nem működik már. A tulajdonos dönt: van egy mozim, én eldöntöm, hogy baromi sokat fogok keresni.

Lugossy László: De nincs mozid, induljunk ki abból?

Kézdi-Kovács Zsolt: De miért nincs?

Lugossy László: Hát miért lenne? Senkinek sincs mozija.

Kézdi-Kovács Zsolt: De lehet.

Lugossy László: De a helyzet az, hogy ma nincs. Csak a moziüzemi vállalatoknak van mozijuk.

Kézdi-Kovács Zsolt: Szerintem ez a szisztéma, hogy a mozik a megyei moziüzemi vállalatok tulajdonában vannak és azok üzemeltetik, életképtelen szisztéma. Semmi köze a realitásokhoz, ami fennmarad ezekben a regionális vállalatokból, – egy forgalmazói szerep, a forgalmazói szerep, amit a Budapest Film, a Helikon, még a Hírös, a Hajdú Film gyakorol, azonkívül pedig szerintem az átalakítás első lépése az, hogy a mozit kiadod bérbe.

A következő lépés, amikor az illető, aki van olyan őrült, mert lát benne fantáziát, bérbe vesz egy mozit, el kell, hogy döntse, hogy nagyon sokat fog keresni, orrba-szájba fogja játszani azokat a filmeket, amikkel sokat lehet keresni. Vagy eldönti, hogy marad egy tisztességes, normális életnívón és megpróbálja azokat a fajta filmeket játszani, amelyeket esetleg, ha nem kapná meg az állami támogatást, természetesen nem játszana, de így az állami támogatás kiegyenlítheti azt a veszteséget. Ez választás kérdése. Nem biztos, hogy sokan lesznek ilyenek, a világon sehol sincsenek sokan.

Tehát kétfajta mozis van. Az egyik az, aki azt mondja, hogy én a pattogatott kukoricából és a whiskyből hozom be a hasznot, és nem érdekel, hogy milyen minőségben és mit adok – és van a másik, például azok az őrültek nyugaton, akiknek a gatyájukon luk luk hátán, és játsszák a mi filmjeinket. Mert a genfi állami vagy városi tanács olyan támogatást ad nekik, hogy ugyan nem gazdagszanak meg belőle, de ilyen őrültek. Ha ilyenfajta mozisok vannak, akkor valószínűleg lesz az ilyenfajta mozisoknak is hálózata, és ahhoz a forgalmazáshoz csatlakozik, amely az ízléséhez és céljaihoz közelebb áll. Lehet, hogy lesz, aki azt fogja mondani: „Kérem szépen, van a Gárdoséknak egy cége, amiről látom, hogy ulibuli filmeket is hoz be, de néha-néha megcéloznak egy baromi jó filmet. Én akkor inkább azokhoz húzok. Ez nem jelenti azt, hogy a Mokép-től holnap nem fogok filmet venni.” De itt nincs vállalati központ. Egyenesen, direkten, a Filmközponttól azt a támogatást megkapja, amit bizonyos filmre adnak, és azzal kiegyenlíti a veszteségét. Ha a másik utat választja, akkor befizeti a járadékot, amiből majd a Filmközpont fedezi a másik terület veszteségét...

Lugossy László: Nem kéne elkövetni azt a hibát, amit a kulturális élet más területein az állam rendre elkövet, hogy a jövedelmező ágazatoktól megszabadul, magának meg megtartja a ráfizetéses feladatokat, amire nincs pénze. Ha átengedem a kuplerájt, miből tartom fenn az apácazárdát? A kettőt együtt kellene jól működtetni.

Kézdi-Kovács Zsolt: Ez olyan érzékeny egyensúly, amibe már nagyon sok nyugati cég belebukott. Most nem doktor Pontira hivatkozom, hadd mondjam a Gaumont példáját, amelynek volt egy őrült igazgatója és egy őrült elnöke, akiknek az volt a mániájuk, hogy ők ugyan minden szir-szart legyártanak, de azért igazából nekik a presztizsfilmek a fontosak, és finanszíroztak Jancsót, Mészáros Mártát, Pialat-t, Scolát, Fellinit és másokat. Belebuktak. Mert volt egy pont, ahol a kényes egyensúly megbomlott. Akkor hozták Fechnert, aki népszerű producer, az elment a másik irányba, és most valahol a kettő között van. Tehát itt a bukás lehetősége természetesen moziban is, forgalmazónál is és gyártónál is megvan.

Lugossy László: