Filmkritika 1928-bólA milliókat érő babaMandelstam Oszip
Oszip Mandelstam (1891 – 1938) filmkritikája 1928-ban jelent meg a Kijevszkij Proletarij című lapban. A milliókat érő baba (Kukla sz millionami) című film 1928-ban került közönség elé. Forgatókönyvét Oleg Leonyidovics Leonyidov írta, rendezője Szergej Petrovics Komarov (1891–1957.) Komarov rendezte egyébként 1927-ben a Mary Pickford csókja című filmet Mary Pickforddal és Douglas Fairbanks-szal a főszerepben. A milliókat érő baba díszlettervezője Alekszandr Rodcsenko volt, a főszerepet Paul Kolli és Igor Iljinszkij alakította.
Uraim és polgártársaim, de unalmas is az élet a munka köztársaságában! Se íze, se bűze! Smafu! Micsoda szürkeség, micsoda nyomorúság! Mit ér, mondjuk mindjárt a boltok neve: jobbra a „Kommunár”, balra a „Szovmunszöv”. Egyedül a „Zsorzs” fodrász cseng európai módra, de ugyan micsoda Zsorzs ez is, egy randa kis alak, semmi más. Fölcsippenti az ujjával a kliens orrát, füstöl és borotválja, borotválja és füstöl, egyenest bele a képibe, ami pedig a várakozást illeti, a látogató kezébe nyom egy poros, elszalonnásodott, a sok érintéstől zsíros Ogonyokot, a petrovkai amerikások – Kolcov és Zozulja – termékét. Unalmas dolog egy országban élni, uraim, hogy melyikről van szó, maguk is kitalálják. A legutolsó bolgár, vagy cseho-román is szabónál varrat, miránk meg mintha fogasok lennénk, úgy aggatják a kész konfekcióruhát; próba nuku, hónaljban vág, vállban eláll.
Pedig van egy másik világ is, amelyiknek még a közelébe se engednék az embert szakszervezetis Tolsztoj-ingben. Tessenek csak felvenni a fejhallgatót és meghallgatni a rádióban, hogyan árad a hawaii gitár, vagy vegyenek franciából fordított regényt a pályaudvar kioszkjában. Párizsi áru. Daily News! Zsanna Dark, semmi misztika, gomba nélkül. A villogó fényreklámok világa ez. Távoli, mennyei, ismeretlen országból hallik a kakas éneke... A Pathé és Co. kakasának, a harsány torkú pipik kedvencének, a belevaló mozikakasnak az éneke.
No de barátaim, ha már nem adnak nekünk kiutazási engedélyt, nem lehetne valahogy a párizsi stílhez igazítani a mi Petrovkánkat? Nem, nem, nincs igazuk, Moszkvának is vannak ám szépségei, és a komszomolista lánykák közt is akadnak ám szemrevalók... Csak ne nevessenek, kérem, a tömegsporton... Méltóztassanak, méltóztassanak csak ide, tolsztoj-inges, röfögő polgártársak, az állami moziba, itt osztják a filmfejadagokat, jegyre, mint a kenyeret! Ma premier van. Most mindjárt egy ártatlan kis műtétet hajtanak végre a mi Moszkvánkon – a műtét nagyon pikáns lesz és abszolúte lojális... Moszkvát a Hotel Szavoj egyik szobájából fogják megmutatni nekünk, ahol egy bizonyos valaki lakik, aki nemzetközi gyorssal, határozatlan céllal és igen sok pénzzel érkezett. Csak nyugalom, polgártársak, semmi bűnös dologra nem kerül sor! Mert ugyebár, mikor éljen az ember, polgártársak?... Ki ne akarna legalább egyszer az életben teli tüdővel felsóhajtani! Szergej Komarov filmrendező, Oleg Leonyidov forgatókönyvíró, K. Kuznyecov operatőr, Rodcsenko díszlettervező, Iljinszkij és Fogel színészek „felperzselik Moszkvát”.
A milliókat érő baba a Vörös Segély új filmje; ez kérem, egy csatakiáltás, ez egy érdemdús piff-puff, egy szovjet komédia, amin lehet nevetni. Ez a második része egy másik ragyogó filmnek; az első Dosztojevszkij novellája alapján, egy pétervári temetőben játszódik, teljesen friss megboldogultakkal – nagyon ifjú emberekkel –, egy titkos tanácsos és egy lány – az aztán nem egy kis komszomolista lány – részvételével. „Babó” – ez volt a film címe. Emlékszel, Olvasóm, a „babó” szóra – a temetői feketehumornak erre az értelmetlen babszemére? Hát ami igaz, az igaz: csak ültünk, a szakszervezetis vizek peremén, ültünk és sírtunk... Hát merte volna valaki is azt gondolni, hogy a Petrovkán egyenesen a KÖMUKI-ban (Központi Munka Intézet), ahol Gasztyev azt tanítja, hogyan kell Taylor-módszerrel beverni egy szöget a fába, össze lehet hozni egy ilyen igazi „film-babót” és amúgy tavasziasan neki lehet vetkőztetni Moszkvát – ezt a „komszomol-lánykát”, oda se neki, hisz olyan fiatalka!
Párizsban haldoklott egy milliomos vénasszony. A négyszemélyes ágyon nekikeseredett a vén majom, a rothadó régi világ jelképe. Import kezdet, Max Linder korszak. A Nagy Néma első, ám annál biztatóbb léptei. Iljinszkij Max Lindernél vendégeskedik.
– Te Linder testvér! – aszondja neki – van itt valami, amit meg kéne beszélnünk. Téged, itt, Linder testvér, lassan zsebre vág Chaplin, nálunk meg, Linder testvér, még mindig a Butuskin tipereg...
– Én, francia milliomosnő, nem a tékozló unokaöcsémre hagyom három millióm, akit egy férfias balerina dömöcköl, hanem másodunokahugomra, egy helyre kis orosz lányra, akit feledékeny anyja egy szovjet pályaudvaron pottyantott el. Az iratok a gyermek babájába vannak varrva.
A rokonok bőgnek és távoznak. Az unokaöccsök egyenesen Párizsból nyargalnak Moszkvába. (Azt nem mutatja Leonyidov, hogyan kapják meg a vízumot).
Egyébként biztosan tévedek. A filmet valószínűleg rendkívül kifinomult ideológiai groteszknek szánták. Rodcsenko, aki meglépett a LEF-től, most Pathé-Lajos korabeli ampir műtermet produkál. A rendező meg még sokáig fog izzadni, amíg kiveri Iljinszkijből a bolondságot, hogy még ostobább, még szerencsétlenebb, még szánalmasabb legyen és az ellágyult néző szeméből sugárban ömöljön a könny a Butuskin – e háború előtti, foxtrott előtti Chaplin – nagy évtizede iránti együttérzésből.
Moszkvából pedig a legocsmányabb egzotikum lett.
Két francia egy komszomol lánykát keres Moszkvában, akinek anyajegy van a vállán, hogy összebarátkozzanak vele az anyakönyvvezetőnél és a templomban, és így megszerezzék a nagynéni millióit. Az egyik lüke francia a Sándor pályaudvaron tigrisként veti magát a bazárárusra, és kezdi kibelezni az orosz babákat. Meg kell szakadni, Oleg Leonyidov!... A másik lüke francia meg felsorakoztatja a Hotel Szavoj folyosóján azokat az orosz lányokat, akiket hirdetménnyel csődítettek ide (tizenhat éves korig!), nevezetesen anyajegy intim megvizsgálása végett... Ezen nehéz lenne megszakadni, Oleg Leonyidov... Egy moszkvai iskolásfiú, egy olyan könnyed kis gamin, aki nap mint nap csámcsogva olvassa az utcán faliújságszerűen kiaggatott „Aktmodellt keresek” kezdetű hirdetéseket, a tizenhatos számot hetvenhatra vakarja át, mire rettenetes vénasszonyok állítanak be a lüke franciához. Jaj, ne, el innen... szörnyű... visszataszító... „Mondják kérem, betöltötték a tizenhatot?” A vénasszonyokat kilökik az utcára. Meg kell szakadni, Oleg Leonyidov...
A másik lüke francia közben egész Moszkvából összehordta a babákat a szállodai szobájába, és felgyűrt ingujjal, akár egy hentes, metéli, vágja, belezi őket. A film sok jelenete vált ki fizikai undort az emberből, de ez, amelyik készítői akarata ellenére otrombán szadista színezetűre sikeredett, a legocsmányabbak egyike. Mi pedig, negyven katonaruhában parádézó görl hosszú lábú gémcsapatok látványos revüje helyett mit kapunk A milliókat érő baba készítőitől? Szpartakiádot, sportos ifjakkal és lányokkal, amint kézzel-lábbal tüzelnek Szemasko és Podvojszkij elvtársak egészségére és a Bordeaux-ból szalajtott lüke franciák legnagyobb gyönyörűségére.
Rendező polgártársak, milliókat érő baba!
Baba milliókkal, polgártársak, készítők – a film rettenetes, igazsághű és magát megbosszulandó művészet! A filmben mindent készpénznek lehet venni.
A maguk lüke franciái leléptek a filmvászonról és Moszkva hús-vér utcáinak eredtek. Az árnyak elszabadultak, fogják meg őket! Ami pedig a maguk komszomolistáit illeti... A milliókat érő baba komszomolistái ők. Édestestvérei az elkámpicsorodott francia rokonoknak. Olyanok, mint a bárányok, egyre rágják, rágják a rágógumit a fényűző ampir kollégiumokban és láthatatlan bottal döfölik a tudomány gránitkövét. Ezek a komszomolisták sokkal rosszabbak a frivol párizsiaknál. Ezek fejük tetejére fordított gigerlik, apacsok, stricik. „Szoknya helyett, nesze neked a Buharin harmadik kötete!” Kokain helyett, faliújság – a szóban forgó milliók szentségtörő felosztásával: ötszázezer a Vörös Segélynek, a többi meg a Repülésnek, a Műépítésnek és a szovjet kalendárium többi szentjének. Rekeszizom-masszírozó csók helyett főiskolai ösztöndíj, amelyet arról a Szvidrigajlov úrról neveztek el, akinek kiszikkadt, megzápult agyában egyedül foganhatott volna meg ez az egész lidércnyomás.
Nem, a felejthetetlen Butuskinnak ehhez semmi köze. Butuskin nem lakáj. Vele kezdődik a termékeny mozi-téboly, ő a nagyváros dervise, az aszfalt esetlen Zarathustrája, aki pálinka nélkül is részeg.
Zoscsenko írásainak negyvenezer „hőse” – az egyik kezükben hózentróger, a másikban sütemény, amelyiken már „harapást eszközöltek” –, ők üdvözlik melegen ezt a filmet.
Különben a párizsi szerkesztő pont úgy nézett ki benne, mint a Herzen Ház kocsmájából bármelyik széltoló. Úgy bele lehet jönni a hazudozásba, hogy az igazi szakáll is álszakállnak tűnik.
Ami mégiscsak érdekes ebben a filmben – az zoológiái atavizmusa; a film irama, amely olyan, mint egy egér-ügetőversenyé. A film ritmusát – csecsemőmódra – nem gyorsaságnak, hanem kapkodó sietségnek érzékeljük, amire oly jól emlékszünk a régi idők mozijából, mikor a vásznon celluloid-eső pergett és valami szobalány, kezében porronggyal, a szobafalnál pipiskedett.
(1928)
Bratka László fordítása
Jegyzetek
Mihail Kolcov – író, kommunista újságíró, az Ogonyok alapítója, Jefim Zozulja – népszerű szatirikus író a 20-as években, Alekszej Gasztyev – a Proletkult egyik vezére, 1920-ban hozta létre a CIT-et (Centralnij Insztytut Truda). Könyveiben a munkaszervezés Taylor-módszerét hirdette.
Butuskin – oroszul: Glupiskin, a 10-es években Max Linder burleszk-figuráját másoló, népszerű orosz burleszk-figura volt.
Nyikolaj Buharin – a korszak vezető ideológusa és politikusa, az utalás válogatott műveinek köteteire vonatkozik, melyek akkor a kötelező ideológiai tananyag részét képezték.
Mihail Zoscsenko – kiemelkedő szovjet szatirikus, az idézett motívum az Arisztokratanő című elbeszéléséből való.
Herzen Ház – az 1920-ban Moszkvában alapított Sajtóház, amelynek az első időkben többszáz író is tagja volt.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1430 átlag: 5.49 |
 |
|
