MoonwalkerMercutio holdsétájaSós Mária
„Fürkészhetik az arcom, hogy csúnya:
Piruljon el helyettem ez a maszk!”
A No-játék színpada úgy készül, hogy a színpad deszkái alá hordókat helyeznek, hogy a tánclépésekkel a színre érkező színészek lépései, dobbantásai felerősödve a nézők szívverésének, légzésének ritmusára hassanak termékenyítőleg. Ariane Mnouchkine Molière-filmjében is látjuk egyszer, ahogyan az irdatlan szélben a vándortársulat színpada „elgurul”, a hordók megindulnak, s a rémült színészek hadakozva a természet csapásával, még mondják a szöveget, szavuk sikolyukkal keveredik és a szél félelmetessé erősödő hangjával, míg a színpad el nem tűnik a láthatár küszöbén. A színpadi varázslat az ember összes érzékszervét kell rabul ejtse. A látvány mellett a zene, a ritmus mindig a legfontosabb kellék, akár a szöveg ritmusa, akár a hangszerek, vagy a színészek mozdulatainak akusztikus elemeiből összerendeződő képlet.
A Moonwalker úgy kezdődik, hogy egy fekete cipős lábfej, hegyi kristályokkal kirakott zokniban négy lépést tesz egy sötét, tükörfényes felületen, és csak a cipő koppanásából tudom: színpadon jár. Az ötödik lépés helyett váratlanul a klasszikus balettből ismert „spicc”-re ugrik a „lépkedő”, a zokni csillogó felülete a hirtelen mozdulattól csillagokat szór, mint egy valóságos karácsonyeste, s a csillagok helyett már fáklyákat, gyertyákat, égő öngyújtókat magasba tartó tömeg himbálódzik egy ütemre. S máris az első videoklipet látjuk, amely elhelyez minket a korban, s közelebb visz a színpadon táncoló-énekelő fenoménhez. Man In The Mirror. A dal szövege arra int, hogy először magunknak kell megváltozni, mielőtt a világot akarnánk megváltoztatni. Először magunkba kell tekinteni, mintha tükörbe néznénk. S a képek sorrendje arra figyelmeztet, hogy ne a külsőségek felől közelítsük meg ezt a gondolatot, egyelőre ne gondoljunk az agyonplasztikázott sztár külső fizimiskájára – amiről lesz még idő elmélkedni – hanem valami másra. A képek között felvillan Gandhi szelíden integetve, Reagan, amint Gorbacsovval parolázik, éhező afrikai gyerekek (egyikük kórosan nagy fejével azonos méretű kekszet majszol), Desmond Tutu püspök, John F. Kennedy, nézők (USA–Afrika feliratú trikókban), John Lennon, Martin Luther King, Calcuttai Teréz nővér – szerettei körében –, polgárjogi tüntetők, aztán a „Jacko” rajongók sokasága, s ő maga, ahogy énekli a dalt, ahogyan táncol; kék farmeringben, majd a következő pillanatban már fekete szerelésben. Tudjuk, ő üzen, kiválasztva korunk hőseit, akikkel azonosul, akik az anyagi és lelki nyomor, a diszkrimináció ellen, a szeretet, az elmélyülés jegyében folytatták szelíd harcukat, amelybe időnként bele is haltak. Az ájult rajongók – akiket Michael Jackson feliratú trikóban szállítanak el a koncerten felügyelők –, az egyetemes emberi jogokért tüntető közösség tagjai lesznek, belépnek bizonyosan az ártatlanul szenvedők és ártatlanul meggyilkoltak, a világot szebbé, jobbá kovácsolni akarók pantheonjába. A közismert, híres személyiségek között a minden rock-koncerten egyformán sikoltozó-zokogó lányok, az arctalan tömeg karaktert nyer, extázisuk a harc jelképe, könnyeiket az együttérzés és fájdalom hívja elő. Eizenstein jól tudta: 1 + 1=3.
Mielőtt hagynánk magunkat bevezetni a film következő videóklipjébe, nem ártana eltűnődni, hogy mi is ez a műfaj, ez az audiovizuális montázsorgia, mi hozta létre, s vajon mi élteti igazán. Racionális elmék szerint: a popüzlet, a lemezpiac, a technikai fejlődés. Mindezzel persze nem lehetne sokra menni, ha az emberi szubjektumot, az érzelmek érvényesülési vágyát figyelmen kívül hagyjuk; a klip éltetője ugyanis az emberi álom csodájának ébrenlétben is megjelenő varázslata, az „ébren álmodás” képességének ajzószerek nélküli képessége, s az emberiség azon rituális-kultikus szokása, amely évezredek óta arra ösztönzi, hogy oltárt állítson. Korunk embere a maga házioltárán – a képernyőn – saját videoszalagjával áldozhat bálványainak, olyan asszociatív ingerözönnel, amelyet bár a bálvány sugall, de az ő mélyrétegeiben is megmozgat valamit. A halandó ember valóban csak álmában láthat oly csodát, amelyet ma akár egy közepes videoklipben is láthat bármikor. Az első videoklip „forgatókönyve” minden bizonnyal Mercutio Mab monológja, amely maga is az álom mibenlétéről szól.
„Ahá! Te Mab-királynénak hiszel!
A tündér-bába – ő lepett meg éjjel!
Oly csepp alakban jár, mint egy agátkő,
Szenátorok pecsétgyűrűiben.
Szemernyi kis fogattal vágtat át
A jámbor alvók orrán éjszaka.
Kerékküllői – egy-egy hosszú pókláb.
A hintó-ernyő – gyenge szöcske-szárny.
Lehelletfinom pókfonál az istráng
S harmattól ázott holdsugár a gyeplő...”
(Shakespeare: Rómeó és Júlia – Mészöly Dezső fordításában)
Mercutió, aki az igazságért harcol, végigbolondozza, végigjátssza az életét, a nehéz pillanatokban a barátait szórakoztatja, pedig tudja: „csal minden álom”. Mindent megengedhet magának e tudás birtokosa, mint ahogyan minden pozitív tudás feljogosít arra, hogy annak szellemében éljünk, cselekedjünk. Az ösztönös és a valóságos tudás szellemében a tettek alkotásokká, műalkotásokká lesznek.
Michael Jackson „szent bohóc”, mint Mercutio, és sokat tud. A teste minden porcikájával kivételes ügyességgel bánik, a bokájától a hangszáláig, szellemét minden színre lépése alkalmával kiszabadítja teste palackjából. Megengedhette hát magának, hogy saját magából létrehozzon egy „másikat”, aki kevésbé fekete, kevésbé csúnya, kevésbé férfi. Még nem nő, még nem fehér, már nem valós, még nem műanyag. Tekintete igazi. Hangja tenorból szopránba vált, valószínűleg minden hangszálak körüli művi beavatkozás nélkül, hát meg kellett felelnie a belülről keletkezett hangnak.
Nárcisz. Ötéves kora óta dolgozik magán intenzíven. Kit szerethetne igazán magán kívül? Ha férfi, és nőt kell szeretnie, közelítse meg ő maga a legszebb nő képét is. S miután élete a fellépések sorozata (hiszen ő az utcára sem mehet úgy, mint más földi halandó), igazán természetes, hogy mint a szórakoztató-színháziparbeli ősei, maszkban lép nézői elé.
Tavaly Párizsban részt vettem egy színházi tanfolyamon a Théâtre du Soleilben, Ariane Mnouchkine-nél. A maszkos színjáték lényegéről azt mondta Ariane: „Aki színpadra lép, annak tolmácsnak kell lennie. Ő belülről egy metamorfózison megy át, de a közönségnek rögtön kell tudni, kit lát. Ezt adja a maszk... ez a fordítás. De a figurát valójában a teste, a testtartása fejezi ki és egyéníti, és a színpadi mozgása.” Mi Pantalonéről, Harlekinről, vagy a Bali-szigeti Radzsisztánról, Puntáról, Pandapáról beszéltünk, maszkjukban gyakoroltunk. Valódi archetípusok ezek, kialakításuk hosszú időkön át tartott. Michael Jacksonnak sikerült magából egy XX. század végi archetípust varázsolnia. Feketének, csúnyának született Amerikában, üldözöttnek, szegénynek és mindezeken sikerült változtatnia. S hogy ki ő valójában (ha egyáltalán létezik valóságban is) erről szól a Moonwalker.
A film második videóklipjében a megasztár évei jelennek meg (huszonnégy év), mintha kaleidoszkópban bámulnánk a csillogó üvegdarabok különböző összerendeződéseit. Minden képpel, trükkel, hangeffektussal, minden – egyre tökéletesebb hangzású – soul-dalával beavat minket magányának különös világába, amelybe úgy „nőtt bele”, hogy nem volt ideje, módja felnőni felnőttnek, csak egy „nagy léleknek”, akit földönkívüli súlytalansága bár más világokba szólít, ő mégiscsak itt marad, mert szeretné, ha mi az életben-megtörténhető minden szörnyűség ellenére jól éreznénk magunkat; ő ezért született, ezért van velünk.
A Moonwalker (Holdonjáró) egyébiránt állítólag nem jelent mást, mint egy általa kreált lépéskombinációt, amellyel úgy halad előre, mintha hátrafelé menne.
A „földönkívüliséghez” Michaelnek más köze is van. A filmbéli E.T. az ő valószínűtlen hangján szólal meg. Spielberg, aki koncertműsorainak is rendezője, azt nyilatkozta valahol, ha a földönkívüli lény nem Eliotthoz ment volna, akkor csakis Michael Jackson jöhetett volna számításba, aki az utolsó ártatlanok egyike, akik teljesen urai életüknek. Mindenesetre Michael legjobb barátja, aki igencsak hasonlít a filmbéli kisfiúra (talán valóban ő volna?) Eliottként kísérte végig őt utolsó világturnéján.
A Moonwalkerben egy adott pillanatban szappanbuborékok szállnak a vásznon, bennük a „We Are The World” világhírű előadói, s halljuk a dalt, amit Michael, Lionel Richie-vel írt és maga tanította be negyven másik művésznek, akik maguk is világsztárok. A dal és az ötlet úgy született, hogy Michael egy dokumentumfilmet látott éhező afrikai gyerekekről, és úgy érezte, tennie kell valamit.
Gyerekek... kik is azok a gyerekek, akik a filmben a gyermeklelkű mágus mellett megjelennek? Az egyik például saját kicsinyített mása, aki egy felnőtt komolyságával táncolja végig Michael legbonyolultabb koreográfiáit, és aki koravén megjelenésével különleges ellenpontja Michael infantilizmusának. A film egyik legszellemesebb idézőjele ez.
John Lennon fia: Sean, társaival Michaelt lesi egy háztetőről, amikor a sztár megjelenik a 122-es ház kapujában. Ott álltában gyilkos fegyverek veszik célba. Ez a filmbéli pillanat a Dakota háznál történt gyilkosság döbbenetének érzetét hosszabbítja meg bennünk – Lennon fiának tekintetével.
Michaelt a filmben egy alkalommal hermetikus oxigénsátorban látjuk aludni (ezt is egy újságba zárt fotón, hogy magányát és a legendákat többszörös áttételében érzékelhessük), miközben ugyanő motorossapkásan egy ringlispilből elszabadult játékrakétában vált vidám sebességet, hogy egy csattogó protézison át jusson a Luna-parkok szellembarlangjába, ahol telefon és fényképezőgép riasztja, s ahol békés cickányok fordulnak meg utána; ritmusát csak úrvezető kutyák – elegáns kalapban – tudják tartani. A Michael-bálvány egyszercsak Liz Taylor előtt suhan el, aki lassan utána fordul. Itt ő a legerősebb ember: a lábához láncolt ágyúgolyóval is könnyedén táncol. Ritmust ütő ujjai utolsó percét ragtapasz ékesíti – ékszer ez, s emlékeztető E.T. vastag, világító ujjpercére, amelyből a szeretet sugárzott. S ez a kéz az egész csodavilágot beborítja, a cickány egy kalapáccsal csak az ujjak mellé üthet (bár neki is kiváló ritmusérzéke van), s végül még önmaga előtt is elrepül, hogy felmagasodva mindezek a különlegességek, csodaszilánkok csak a bokájáig érjenek, amely mindig gondosan kilóg az elegáns nadrágokból is, hogy láthassuk, miként mozog.
Az utolsó előtti dal előadására már az űrből tér vissza, hogy elénekelje a Come Together című klasszikus Beatles-számot, hiszen akár a nagy elődök jogfolytonosa is lehet, népszerűségét tekintve minden bizonnyal.
S hogy ez a világosbőrű, téren-időn kívüli jelenség hova tartozik, honnan jött, ereje, tehetsége, miből táplálkozik, arra ott a filmbeli epilógus. Nem kell gyanakodni. Michael nem tagad meg semmit. Tiszteleg. Beáll a sorba. A The Moon Is Walking című dalt négy fekete spirituale-soul-énekessel énekli; az éneket lábaik dobbantásai kísérik. A táncot dicsőítő, egyszerű zene, amely hangszeres kíséret nélkül zeng, az erő, a fájdalom, az őserdő-tisztelet, a tisztaság, a vallás, a minden rossz felett aratott győzelem érzetének magasztosságával fonja be a nézőt.
Amikor a filmnek vége, elsötétedik a vászon. Csend áll be (a film minden percében szól a zene); Michael lassított felvételen felénk kacsint. Kár, hogy a filmet úgy vetítik, hogy ezt már nem látjuk, mert a gépészek is azt hiszik, vége a filmnek. Pedig, gondolom, sokan szeretnének rajtam kívül is visszakacsintani, vagy elraktározni ezt a csendes pillanatot még-nehezebb, zajosabb időkre.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1313 átlag: 5.55 |
 |
|
