|
|
|
Láttuk mégHajlakkLajta Gábor
A filmvásznon édes zöldek, émelyítő rózsaszínek és falánk sárgák – a new wave színvilága a hatvanas évek elejére kopí-rozva –, merev frontális beállítások, zökkenő képvágások; a hangfalakban mono slágerek kopogása (nem a Dirty Dancing disco-zenével cukrozott mambója). És orrunkban töménytelen hajlakk kábító szaga.
Furcsa karriertörténet a Hairspray: afféle anti-Flashdance, anti-Tánckar. Nem erotikus jazz-balerinák törnek be az 1962-es baltimorei tévé-show világába, hanem a kicsúfoltak és a kitagadottak – egy kövér lány, néger barátaival. A rendező láthatóan az ő pártjukon áll, a különbözőkén, de cinikusan röhög is az egész társaságon és saját magán, a kívülálló filmes pózain. Humora útszéli és finomkodó egyszerre.
John Waters, az egykori kispénzű underground rendező, transzvesztiták kedvelője, erőszakos és szándékosan ízléstelen filmek alkotója, ezúttal visszafogta magát. Egy kis öklendezéstől eltekintve, unatkozóan szolid. A Hajlakkot nem vetítenék szado-mazochista filmfesztiválokon, mint a Desperate Livingzt, és rendezőjét nem is tartóztatnák le illetlen felvételek miatt, mint első filmjének forgatásán. Kárpótlásul láthatjuk (több elaggott pop- és rocksztár mellett) Divine-t, az óriás nőimitátor színész-énekest (a You Think You re Man például nagy slágere volt).
S hogy végül is milyen film a Hajlakk, e tánciskolái performance? Zavarbaejtő, akár egy transzvesztita.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1408 átlag: 5.36 |
 |
|
|
|
