Wajda és a MennyegzőLengyel legendákKovács István
Andrzej Wajda életmű-bemutatót rendezett a Lengyel Kulturális Intézet. A programban Wajda Magyarországon eddig nyilvánosan nem vetített filmje is szerepelt (Vasember).
Wajda, az immáron klasszikus Csatorna, Hamu és gyémánt, Menyegző alkotója 63 éves. Sokunk számára megmaradt olyan fiatalnak, mint A mi nemzedékünk, az Ártatlan varázslók és a Húszévesek szerelme hősei.
Andrzej Wajda filmjeiben nemcsak egy-egy képnek, „történelmi csendéletnek” van meghatározó szerepe, hanem a nagy műgonddal megszerkesztett csöndnek is. Egy-egy filmjének az így beálló csönd a háromszögelési pontja. A Csatorna című filmben a bőrét mások tudatos cserbenhagyása árán megmenteni igyekvő őrmester-írnok teteme – amely domborműve lehetne az elpusztult térnek és a megbocsájthatatlan árulásnak –, és az övéihez visszatérő, pokolba alászálló főhadnagy velünk szembe néző arca valósághűségükben is szürreális egységet, képet alkotnak. A kísértetformájú romok között mint óriás hópihék kavarognak az elpusztult század tagjait és tetteit megörökítő irkalapok. Ránk, tanúkra pedig – „zuhog a csönd”.
A Hamu és gyémántban fehér a csönd színe. Fehér lepel bontja Maciek történelmi tévedésének – merthogy véletlenül ártatlanokat ölt meg – a templomban kiterített áldozatait. És fehér lepedő rejti őt üldözői elől, akik így mintha oszlophoz kötözve lőtték volna agyon – a tévedésből menekülőt.
A légióban a somosierrai lovasroham hősét látjuk egy hágón fölfelé kapaszkodni. Talán a mennybolton akar átkelni? A lélektelennek tetsző s mégis teremtés utánian nyugodt tájat felveri a megszeppent katona szívdobogása s mérgezett abraktól botladozó, meg-megroggyanó lovának patacsikorgása. Mintha saját szívverésünket hallanánk a csend hangfalain át.
A Menyegző udvarháza körül kiegyenesített kaszákból emelt kerítés áll. Füzek, földbe szúrt óriási buzogányok teszik történelmivé a látványt. A parasztok oly csendben állnak, mint a lengyel legendák újkori alvó lovagjai. Aztán megmozdulnak a kaszák és csörömpölve elzuhannak, mintha időnek előtte ébresztették volna fel a harcosokat. És kezdődhet a tánc – a csönd mind sodróbb ritmusára.
Adam Mickiewicz Ősökje és Zygmunt Krasiňski Istentelen színjátéka mellett Stanislaw Wyspiaňski Menyegzőjét tartják a legnagyobb lengyel drámának. És egyre többen emelik az előbbi kettő fölébe. „... E műből nőttünk ki mindahányan: a lengyel ‘filmiskola’ egész legendája, én magam, a Hamu és gyémánt. Művészi hagyományunkban a Menyegző a legeredetibb színpadi dráma, amit valaha lengyeleknek írtak. De ennek a műnek nálunk különleges jelentéstartalma is van. A film, amely a világgal való kommunikáció legkönnyebb formája – megfelelő adaptáció nyomán – más befogadók számára is érthetővé tehetné a Menyegzőt. Talán sikerül a filmben egyetemesebb kontúrokkal kihúzni a jelképeket, hogy így a nézőközönségnek se maradjanak idegenek” – vallotta Andrzej Wajda a dráma megfilmesítésének tervéről 1971 derekán, hetven esztendővel az eredeti mű megírása után. A darab, amelyet még 1901-ben bemutattak Krakkóban, nagy sikert aratott, s ezzel is hagyományt teremtett. Akik később színre vitték, mindig bizton számíthattak a sikerre.
A dráma intellektuális varázsának titka: úgy veti fel a nemzeti sorskérdéseket, hogy egyszerre le is számol velük, megfosztja őket jelzőjüktől. Megjeleníti őket, hogy aztán egy ponton – a legérzékenyebben – élőképpé merevítse ki a jelenetet, majd mint használhatatlan díszletet lebontsa. A tény, a legenda, a mítosz hármas egységével szembesül, s azt vallja róluk, hogy a történelmet meg kell ismerni, a legendákat az értelem és az érzelem kettős gyűrűjébe kell vonni, a mítoszokkal le kell számolni. Mindehhez legelőbb is jelképeik tartalmát kell megismernünk.
Wajda Menyegzője – látomás. Kétszeresen az: a drámaíró Wyspiański látomása a lengyel történelemről, s a film- és színházrendező látomása Wyspiański darabjáról – az elmúlt hetven év lengyel történelmének tapasztalataival gazdagabban. A látomás a tudatnak és a tudatalattinak sajátos álló és mozgóképe. A történelmi látomás az egyéni élmények, közösségi tények, múltat átfogó legendák, jövőt befolyásoló mítoszok együttes képződménye.
Stanislaw Wyspiański e legjelentősebb darabjában a lengyel história – adott korban, tehát a századfordulón – meghatározónak tartott tényeit, legendáit, mítoszait ötvözte színpadi művé. Drámájának személyes kellékei: pávatollas sapka, kiegyenesített kasza, aranykürt; nem valóságos szereplői: a szalmabáb, a Kísértet, Wernyhora, a Fekete Lovag. Ők a megelevenített tények, legendák szimbólumai. Őket akarta Wajda egyetemesen érthetővé tenni? Nem valószínű, hogy egy átlaglengyel a filmben megelevenedő jelképek java részét megértette volna. Mit kezdhet akkor a magyar vagy a francia néző Szela-Vámpír vagy Stanczyk alakjával?
A film egyöntetű nemzetközi sikere azt tanúsítja, hogy a Menyegző a jelképek megfejtése nélkül is teljesértékűen befogadható. Jean-Loup Passek a Cinéma 74 kritikusa Wajda alkotását Bergman Suttogások és sikolyok című művéhez hasonlította, „ahol a vetítővászon térsége, amely oly félrevezetőén hasonlít ahhoz a térhez, amelyben mindennapjainkat éljük, s amellyel az mégsem azonos, objektív-szubjektív, anyagi-pszichikai, valóságos-képzeletbeli térség.” A jelképeket az így körülírt térségben kell megfejtenünk. A lengyel történelem egyaránt pozitív és negatív tartalmú szimbóluma a kiegyenesített kasza, amely a lengyel demokratikus gondolkodásnak is nélkülözhetetlen eleme volt.
Az 1794 márciusában kirobbant Košciuszko-szabadságharc első győzelmét Raclawicénél a reguláris hadsereg kaszás jobbágyokból álló felkelő csapata vívta ki, amely bátor rohammal elfoglalta az orosz ágyúkat. Raclawice, a kiegyenesített kasza, a rohamot vezető Bartosz Glowacki alakja, a parasztszukmány, amelyet Kosciuszko magára öltött, mind mobilizáló jelképe lett a lengyel történelemnek. A kasza valóságos csodafegyverré alakult át a lengyel demokraták tudatában, akik 1831 után az emigrációban mély meggyőződéssel vallották, hogy a milliószám felkelt kaszás pórnép puszta tömegével eldöntheti a Lengyelország független államiságának visszaszerzéséért folyó harcot. – A nép pedig – elég kihirdetni a jobbágyfelszabadítást – felkel. De milyen tragikus csalódás, a dráma részesei lettek a jobbágyfelszabadításért megmozdult galíciai demokrata nemesek, amikor 1846 februárjában nem a néppel vállt vállhoz vetve vonultak az országrabló császár hadserege ellen, hanem saját parasztjaikkal és politikai ábrándjaikkal találták magukat szemben. A foglyul ejtett nemesekért és a levágott fejekért az osztrák hatóságok csengő aranyakkal fizettek. Több mint ezer nemes esett áldozatul a mészárlásnak, az évszázadok óta halmozódó bosszúvágynak, s a hatalom – a XX. századrajellemző – praktikáinak. Ettől kezdve a nemzet ügyéért fegyvert ragadó parasztok jelképe Bartosz Glowacki helyét a galíciai parasztfelkelés vezetője, Jakub Szela, a vérengző vámpír foglalta el. A Kosciuszko által jutalmul feloltott parasztszukmány beszennyeződött, s megszűnt jelkép lenni. Szela bécsi ügynök volt – s nem a nép képviselője –, hirdették a demokraták. A parasztság méltatlan rá, hogy a lengyel állam helyreállításának szent munkájában részt vegyen –, hirdették a demokraták szélsőséges ellenfelei. A lengyel légiók indulójából elmaradt a raclawi-cei kaszákról szóló szakasz. Ha a lengyel parasztságnak a lengyel történelemben játszott szerepe szóba került, 1846 elfedte 1794-et. A XIX. század közepén a sokkoló galíciai dráma hatására kevesen ítéltek olyan józanul, mint Kornel Ujejski, aki Kardal című híres versében nem tört pálcát 1846 kaszás jobbágyai fölött, áldozatoknak tekintette őket:
Óh, Uram, Uram! A világ retteg,
Hozott e korszak tengernyi vért:
Közülünk sokan Káinná lettek,
Fiú anyát ölt, fivér fivért.
Hanemhát, Uram, mégis ártatlan
Ki szép jövőnkre törni akart,
Más ördögöktől fűlt itt a katlan,
Ne a vak kardot büntesd, a kart!
(Csordás Gábor fordítása)
A Menyegőben Wyspiański olyannak állítja be a parasztokat, mint akik egymagukban is hajlandók fegyvert fogni a lengyel államiság helyreállításáért, de ha a helyzet úgy hozza – ha az „érdekegyesítési politika” eredménytelen marad –, kaszájukat a nemesek ellen fordítják.
A Menyegző ünnepi forgataga persze mást sugall. A parasztlányt feleségül vevő nemesi-értelmiségi származású Vőlegény a nemesség és parasztság „új szövetségét” bizonyítja. Mert hiszen az első lengyel király, a dinasztiát alapító Piast is paraszt volt, és Merész Boleszlót, Nagy Kázmért is annak állítják be a legendák. Ha parasztkirályok voltak, miért ne lehetnének paraszt-nemesek, miért ne válhatna az egész nép nemessé?
A századforduló egyik nagy politikaiideológiai áramlata, divatja a nép felé fordulás, a néppel való „elkeveredés” volt. A krakkói bohémek közül többen költöztek falura, nősültek be parasztcsaládokba. A parasztság – mint hirdették – emberi arcmása az idilli őstermészetnek, megtestesítője az antik harmóniának. Nemcsak ünnep-, hanem hétköznapjait is eszményítették. A paraszt dalolva szántott, méltósággal ünnepelt, áldásnak tekintette a szülést, megbékélten temetett. Wyspiański drámájából ez a felcicomázott parasztságkép rajzolódik ki. Nem ismerte a parasztot, s ha töltött is hosszabb-rövidebb időt falun, lakóit ugyanolyannak látta, mint vasárnaponként a krakkói piactéri forgatagban. De Wyspiański ismerte a lengyel történelmet és pontosan tisztában volt a lengyel néppártok politikai erejével, növekvő befolyásával, s azzal, hogy ők – Szelát is beemelve a példaadó elődök közé – milyen veszélyt jelentenek a nemesekre nézve. Tudta, végérvényesen le kell számolni azzal a káros ábránddal, hogy a nemes, mint tekintélyes „báty” pártfogásába veszi a naiv, tévelygő, könnyen rossz útra téríthető „kistestvért”, a parasztságot. A nemesnek immáron azon kell munkálkodnia, hogy a paraszt elfogadja őt egyenrangú szövetségesének.
Wyspiański egy másik, immáron használhatatlan, sőt egyenesen káros mítosszal is szembenéz; Wernyhorával, a Vén Lantossal, aki a felkérésre jelt adó aranykürtöt a Gazdára bízza. Ó az 1831-es felkelés ideológiai, eszmei szülötte, s a romantika költőinek neveltje, a lengyel és az ukrán nép egységének megtestesítője. A lengyel emigránsok, a honi politikusok, a lengyelség jövőjével foglalkozók szinte kivétel nélkül csak az 1772-es határok között tudták elképzelni a lengyel-litván állam helyreállítását. A Jagelló-birodalom újbóli megteremtéséhez szükség volt az ukránság megnyerésére. Az időtlenség ködéből előbukkanó ukrán Wernyhora is ennek szükségességét hirdette Wyspiański darabjában.
A drámában az ukránokat pártfogoló Mihály arkangyalnak kellett volna Krakkóból elindítania a felszabadító égi és földi seregeket. Jöttük hírére ragadtak fegyvert a lengyel parasztok. Pirkadatkor azonban kiderül, hogy Wernyhora és az aranykürt csak a Gazda alkohol-mámoros álmában jelent meg. A felkelés tehát nem azért nem robban ki, mert a parasztokat fellármázó Jasiek elveszíti az aranykürtöt, hanem azért, mert a Wernyhora legendás alakjában megtestesült testvéri egység és közös akarat nem létezik. Az 1840-es évektől kezdve önmagára találó galíciai ukránság mindinkább önálló nemzetként kíván létezni. A galíciai autonómia 1868 után elismerve a tartomány egyfajta lengyel önállóságát –, áthidalhatatlanná növelte a lengyelség és az ukránság közötti szakadékot. A századfordulón ezt már – az okokkal együtt – minden gondolkodó lengyel láthatta.
Miért pont a tengerparti sortüzeket követő hónapokban fordult Wajda Wyspiański drámája felé? Vajon az 1968-as és az 1970-es események keserű történelmi leckéje nyomán azt akarta volna bemutatni, hogy az értelmiség és a kétkezi munkások szolidaritása puszta álom vagy politikai frázis csupán?...
Vagy mégsem? Hiszen ez az álom 1976-tól kezdve mind körülírhatóbb valóság, politikai hatóerő lett. De ettől Wyspiański drámája, Wajda filmje mit sem veszített művészi erejéből. A mozgás, a hang, a kép, a tánc, a zene, a szöveg, a ritmus, a látvány, olyan pergő egységet teremt, amelynek hatása alól nem tudja kivonni magát a néző. Mindinkább alászáll a Wyspiański-Wajda által megidézett történetbe és történelembe. Ahogy a filmvásznon kavargó táncos forgatag, hangulatörvény magával ragadja, elveszíti uralmát felesleges információkkal agyonterhelt tudata fölött. Aminek pedig részese: az a világot betöltő, harsány csend s az egyént újra- és újjáteremtő elrévedés.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1152 átlag: 5.33 |
 |
|
