Jegyzetlapok

Büntető – század

Jeles András

Régi játékfilm másodszori feldolgozása: például úgy, hogy a leonardói elveket megfelelő és persze: kényes pontokon alámondatjuk (a drapériák alkalmazásáról, a figurák csinos öltöztetéséről, az árnyékokról, a mozdulatokról, az arcok szépségéről, testtartás stb.)

*

Nehéz így kialakítani életet, stílust; érzem, hogy mindenki vagyok. Nagyon figyelnem kell, hogy ellessek valamit – abból a másik pozícióból. Igen, ez, aki figyel, talán én vagyok.

Ezért aztán sok a dolgom: mint egy zsúfolt restiben az elvesztett gyereknek: minden elsuhanóra rémült reménykedéssel tekint, senkit se veszíthet el, utóbb azzal gyötörné magát, hogy ez volt az, akihez tartozik. (Ahogy a homályban ezeket nézi, minden idegen lény egy kis időre a kedves lénnyé változik, – majd érthetetlen gyorsasággal árnyékként elhanyatlik.)

„Kialakítani” a Stílust – ez olyan, mint szerzetesnek lenni; lemondani a világról.

*

Ady halál-sikolya minden elalvásnál – és ezt Vészi Margit esténként szépen, programszerűen hallgatja-várja.

*

A Don Juan-naplóhoz...mint a lányok, akik megértek, kinyíltak, előbb, mint bennük a szenvedély.

*

Hasonlat

Cicero tréfásan mondja, hogy Caesar barátság dolgában sietve akarja pótolni, amit elmulasztott „mint a vándor, aki későn ébred és futva indul útnak, hogy alkonyat előtt célhoz érjen”

Ötlet:

Így kezdeni. A vándor összekapja magát, futva indul útnak, már az úton szedi rendbe magát, potyognak is róla az útikellékek; s jönnek a részletek: a táj, a szembejövők, a Nap, és az árnyékok színe, a tócsák, egy bekötött fejű kutya stb. – minden „annyira élő” – és akkor „derül ki”, hogy mindez nincs, csak egy hasonlat volt.

*

Úgy veszi föl a kabátját, úgy gombolkozik, mint aki egész napi munka után: becsukja az üzletet.

*

Kocsma

Odafönt, az ezüstös csillogású, hengerelt falon egy vaddisznó feje – azon szőrösen. Ahogy feltekintek, hogy mondjam... szembenézünk: „Változtasd meg élted!”

*

Álom

D. jön szürke tömbként az ismert szürke miliőben. (Ahol élünk.) Eszembe jut, hogy régebben volt egy „acélkék” rendőrbundája. Megszólítom, vidám hangon, ahogyan szokásban van, de ettől ő nem lesz vidám – az arca is idegen – durván mondja, mintha köveket ejtene ki a száján, hogy most nem ez van – és egy érthetetlen szót mond, egy betegség nevét. Nézem őt, a beteg embert, aki elviseli a halálos ítéletet. (Egyre több embert féltek.) Felébredés után arra döbbentem rá, hogy itt „nálunk” egy ilyen betegség ítéletét elviselni emberfeletti teljesítmény, mert a koncepciós perek mechanizmusa szerint megy a dolog. Ne kelljen itt kétféleképpen ugyanazt a szörnyűséget átélni.

Pláne, hogy van egy harmadik is: az életünk, ami betegség is egyben.

*

A.-val beszélgetünk, s közben megértem, hogy mire való az embergyerek hosszú fejlődése. (Azt hiszem, más emlősöknél nincs ilyen hosszantartó gyermekkor.) Úgy látszik, hogy a tudat létezéséhez soksok próbálgatással kell hozzászokni. És ha véletlenül valaki abban a kivételes sorsban részesül, hogy villámcsapásszerűen kénytelen az Én-re, a tudatra (stb.) ráismerni, – az egy életre való traumával jár. (Mint esetünkben: előtte csupa sötétség. De az nem rossz sötétség volt, hanem „wu”.)

*

Mi lenne, ha a méhek egykor visszakövetelnék, amit annyi ezer éven át az ember elrabolt tőlük? De mit tudnánk adni jóvátétel gyanánt... csak nem – az eszünket?!

*

Valóban: az „intelligencia” szembefordulás a tao-val, olyasmi, mint a veszettség: a róka szelíd lesz, mintegy kizökken, stb....

*

Filmforgatás

Mennyi pénzbe kerül előállítani egy kevéske nyomorúságos életet!...És amikor elhangzik, hogy „ennyi” – a statiszták, mintha a Teremtő fuvallt volna rájuk, gumiállatokként megtelnek élettel, teljesen ingyér, képen kívül.

*

A vakok arcán a szégyenlős mosoly

*

A latin-filmhez

Minden, ami történik: villamoson a nézések, valamely előcsarnokban a neonzúgás, a rossz ruhákban mozgó lények lélegzetvétele, sörözők füstjében a suttogások, gyerekek kiáltásai a beton virágtartók felől, stb.... – mindez már a halottak birodalmában, az Alvilágban. Persze ezek nem „beavatottak”, csak a lélek elhagyott zsákjai stb., pont ez a jellemző: nem tudják, hogy halottak. (Ezért azt se, hogy éltek.)

*

Zs. meséli: vásárolni megy (az anyjával), jön velük szembe M. Laci ruganyosan... és ügyesen vakkant kettőt-hármat, mint akinek volt gyerekszobája. (Persze udvariasan a mamának is.) És elhalad sietve. Aztán valami üzletbe (ügyvédi irodába?) térnek be, ismerős vakkantás: csaknem átesnek egy boldog (igazi) pincsikutyán.

*

A valóság akkor jelenik meg, ha távozóban vagyunk. Illetve, ha felismerjük, hogy ez a helyzet.

(Ezért vigyázok, hogy ne így köszönjek valahol: „Búcsúzom”, mert esetleg elröhögném magam, annyira igazat mondanék stb.)

*

Hamvas:

„A hely nem fényképezhető, mert ami a fényképen marad, nem a hely, csak annak fényképe.”

Válasz arra a csodálkozásra, amit a filmesek mindig éreznek, amikor a „jelenet” nem azt hozza, amit vártak. A helyet létre kell hozni. A hely „irodalmi” dolog, mechanikusan nem leképezhető.

A hely: az, ami költészet, díszlet, világítás, hangzás, mozdulatok, stb. révén felidéződik a térben.

*

Vendéglő:

... disszidált Bulgáriába... – mondta egy szép nő a közelben párolgó férfiaknak.

(Ez a mi kertünk, ilyen virágok teremnek.)

*

F. Jacob:

„Az élet titokzatos erő” – ezt egy Nobel-díjas biokémikus állítja. De hát miért kell ehhez biokémia? – kérdezem én, mint az a bizonyos mixer a Vesztegzár... című Rejtő-könyvben, pont olyan maflán az elképedéstől igaz, hogy ő a jégre célzott.

(Hamvas a scientifizmusról: „Az ember saját sötét értelmének képeiben él.”)

*

Simplicissimus

Lelkünk, mint Isten képmása, hogy tud meglenni ilyen hízódisznó-testekben?

*

Találkozás

A prérikutyák tartózkodó csókot váltanak, majd megszemlélik egymás végbélmirigyeit, hogy lássák, csakugyan ismerősök-e.

(Felhasználható: filmen, színpadon, stb.)

*

Tao

„A szellemi ember a Nap és a Hold mellett áll – karjába ölelve a világegyetemet, egyesül vele, ahogyan az ajkak összezárulnak.”

*

Vonaton

Váratlan elhatározással útrakelek, s máris áradnak az események: a kupéban velem szemben egy égő arcú, obsitos zárdaszűz kötöget, alagút jön (már ez is elég disznó dolog), én kibontok ezt-azt a hátizsákból, ő megértőén, finoman és persze csak úgy általában – mosolyog, tudniillik zavarba kellene hogy jöjjek ennyi intim holmi exhibiciója láttán, tehát: jön a sötét... és látom a felvillanó lámpák világánál, hogy a sötétben is változatlan jóakarattal mosolyog.

(A gyerek indulás előtt így szólt: „Én mindig az elkésők miatt izgulok”)

*

Vonaton

A néni – ha nagyritkán nekibuzdul, ösz-szekapja magát és felül a vonatra, akkor aztán nincs pardon: megül ott (kibodorítva, szagosán, félfenéken), mint egy emlékmű. (A Zalaegerszegre Zötyögő Néni Monumentuma.)

*

HÉV

Azért ez érdekes: anyuka két gyerekkel, apuka, egyéb tartozékok (követhetetlen, hogy hányan is vannak) mindenféle kellékei a kivonulásnak, s ehhez való hangzások, édes felfordulás, – szinte rémisztő, ahogy az ünnepi anyuka kinéz: mindkét kezén könyökig piszkosfehér, vékony zoknit visel s azokkal lelkesen magyaráz!

*

Gárdonyi

írja a Titkosnapló-ban, hogy az írónak úgy kell dolgoznia, mint az egyiptomi balzsamozóknak: be kell balzsamozni a mesét az örökkévalóságnak. Ez a tévedés adta az ötletet: előadni egy történetet és abban mintha minden be lenne balzsamozva.

Egy arc: hasonlít az élőre; egy hang: mintha lenne; egy érzés: majdnem olyan; egy táj: félelmetesen valódi; – szóval mindenen halál utáni púder, festék. Rekonstrukció. (Finom kis tévedések: elraj zolódások, stb.)

Ünnep van nálunk: fehérbe öltözött hirtelen a cseresznyefa.

*

Ama joviális úrnak félreérthetetlen sülthal-szaga volt.

*

Hajnal

Egy tréningnadrágos, ősz férfi kilép a lakásból a gangra, kezében „arany-ág” (aranyeső), körülnéz, még mindenki alszik, erős, ügyes mozdulatokkal apróra töri az ágat, hogy egyetlen marékba beleférjen: elégedetten visszafordul, úgy tűnik, most már minden rendben: nem virágzik össze-vissza odabent semmi.

*

Karamazov

„Az Isten más világból vetett magvakat el ezen a földön.” (Ez valami olyasmi, mint a gyapottermesztés Magyarországon, annak idején.)

*

Kisfiú

Szalad a nagyapjához:

– Nagyapa, mikor születtem? Szépen csilingel ez a hang, az öreg mégsem hallja, előrehajol.

– Tessék?

– Mikor születtem?

Az öreg elgondolkozik, zavarba jön, félhangosan számolni kezd:

– Aszongya: hetvenkilenc... nyolcvanegy.

A gyerek nem várja meg a végeredményt, boldogan elszalad és már hallom is a hangos híradást:

– Hetvenkilenc! Nyolcvanegy!

(Nem látom innen, hogy mit válaszol, aki értesül a kétszerszületésről.)

*

Hitler Adolf (Mein Kampf)

„Az építészet iránt fokozott lelkesedéssel viseltettem.” (Ezek mind ilyenek, nagy építészek.) És szólt a hóhér:... „Már kora gyermekkoromban lelkesített az anatómia”

*

Egy szerény ember

Úgy halad előttünk, hogy lehetőleg semmi zajt ne keltsen, ne verje fel a port, testének mozgása se irányítsa rá a figyelmet. Valami kis derű van vele, de emiatt is aggodalmas.

*

Figyelni a szervezet csöndes szavára!

Éjszaka, a züllött városon át, nyakig a megromlott atmoszférában: egyszerre csak felötlik, hogy az evangéliumokat sohasem voltam képes nagyobb adagokban bevenni, és azért nem, mert a nyelv és a nyelv által hozott ragacsos tendencia elfogadhatatlan volt. Az „eredeti” semita alak – történet – atmoszféra letagadva és kipucolva, átfüstölve, bearanyozva és katolizálva. Én, mint a Római Birodalom alattvalója tudom, hogy mi történt akkor, és velem van „az a bizonyos ember”, ezért csöndesen elhárítom ezt az utolsó kétezer évet.

*

Azon a zaftos keveréknyelven „megírni” az Evangéliumot, ahogy akkor szólhatott, amikor írták! Meg kéne csinálni: a züllöttek, szerencsétlenek – a szegények nyelvén: visszaállítani az eredetit, az ebioniták evangéliumát!

*

Nem szeretem a hívőket, akik nem jó emberek. (Csehov, a „hitetlen”).

*

Maupassant

Egészen közel az igazság szívéhez. Stílus: mennyire közelítjük meg a „valóságot” – és hol torpanunk meg, éppen hol.

*

Nagyváros

A kisgyerek sebesült karját nyalogatva siet valahova. Dühösen beszél maga mellé, mintha valaki ott lenne vele, sírdogál és mégis teljesen egyedül van.

*

Jaspers

...” a sztoikus nem vigasztal meg bennünket”. (Milyen szép, hogy minden felhajtás nélkül mondja, hogy vigasztalásra szorulunk.)

*

Amit már megcsináltunk, abban talán nem kell csalódnunk. Van egy hely, ahol biztosan ott vagyunk.

*

Az amsterdami dóm,

– az, ahol ürítenem kellett a márványpadozat alá temetett régiektől kábé félméternyire (mert vécé is van az alagsorban a rendes protestáns templomokban), szóval a dóm mérhetetlen súlyával a kurva ablakában tükröződött. Itt-ott – sötét combok belelógtak a gótikába.

*

Ötlet

Most itt ülök Amszterdamban: a kikötő; raktárak, sirályok. A Rembrandt-ház ajtajában egy némókapitány jelenik meg, feltűrt ingujjban, az eget nézi és cigarettázik, mintha akárhol állna (most ezt a hülyét véletlenül megörökítettem), az a kis füst a szája végiben halványodik, próbálja a szájából (szakáll, boxkesztyű-ujjak) a csikket kiszedni, valahogy nem bírja a ficakból kivakarni, odaragadt neki, jól van: már süti-égeti, mert ugra-bugrál, a szájához kapkod, a feje ráng, mintha törné a frász, végül már prüszköl is, szóval érdekes helyzet, hogy még cigarettázik, pedig már nincs kedve neki... Még köpköd is szegény tiszteletlenül – azon a helyen, ahol Rembrandt egyszer – most vigyázzunk! – kilépett a magas hóba, mert mondjuk még nem söpörték le a bejáratot, és maga előtt a fehérségben valami érthetetlent látott – persze a szem értette, csak még nem, mert buta volt az álmosságtól – mi is történik itt, mondta. Ki rajzolt ecsettel, vagy mivel az olvadó papírra, – azzal lehajolt, közel ahhoz a tenyérnyi sötét folthoz, ami valami madár holtteste, és – szirénázás hallatszik: a Rembrandt-háztól egy mentőautó egyenesen felém tart...

...ül valami kávézó teraszán az illető, mentőautó közeledik rettenetes iramban, szirénázás és ami kell, fékezés, megáll hozzá egészen közel, kiszállnak az illetékesek, nézik egymást, az illető és az illetékesek – még el is csendesedik az utca, a mentősök állnak és nézik az illetőt, várnak; végre a teraszon ülőnek valami baja lesz, az asztalra dől, feje odakoppan: felsóhajtanak a szolgálattevők: Na végre, azzal bepakolják az illetőt és szirénázva elizélnek.

*

„Western”

A lovacskák nem gondolják, hogy mindez csak játék, hogy a lovas nem is igazi lovas...

A lovacskáktól a film igaz is lehetne.

*

Valami egyszer-eljövő alkalomra vagyok kiválasztva, félretéve?

...megérkezik a Messiás – de ez nem hasonlít még egy iskolai ünnepélyre sem, szóval megjön, nézelődik, csavarog, újságot vesz, megiszik egy kávét – mondjuk Ajkán –, nézi a betonházakat meg a reklámokat, leül egy padra, valaki pénzt kér tőle ennivalóra, stb., nem tudja, mit tegyen, kedvet se érez valami visszavonhatatlan dologhoz, minden azt üzeni, hogy idegen világban jár, elfelejtették.

*

Nyomorult proletárok az élők és elegánsak a hamuszín halottak.

*

Azt álmodtam, hogy a pápa – ez a mostani – elindult... Civilbe öltözött (hosszú és bő ORKÁN-kabát volt rajta), hóna alá kapta az akta-táskáját és elindult új életet kezdeni.

Néhány öregasszony az út elején még felismerte, a rosszul öltözött, szapora járású férfi elé omlottak, ő kinyitotta az aktatáskáját, feléjük fordította – mintha ott egy tükör válna láthatóvá – ettől a hívők megnyugodtak (vagy csak beletörődtek valamibe) és a pápa sietett tovább.

*

Alhadnagy voltam, érti, alhadnagy – mondta és lefelé mutatott.

*

Ato-színház (Berlin)

A színész arca: mikor az arc elveszti a nézést, az arc testrésszé válik, az egész figyel.

A nézés: szikla, ág, felhő. Ami történik már megtörtént, – és most is bekövetkezik.