FilmszemleBeszélgetés Enyedi Ildikó első nagyjátékfilmjeiből„Nem csinálunk semmit, ami szellemes!”Szemadám György
Enyedi Ildikó, a XXI. Magyar Filmszemle társadalmi és szakmai zsűrijének dijaival kitüntetett Az én XX. századom rendezője 1981-ben készítette első kísérleti filmjét, a Flirt-öt, majd 1982-ben A néző, 83-ban a Rózsalovag, 84-ben az Új könyvek, 85-ben az Invázió és 86-ban a Vakond című kisjátékfilmjeit.
– Nemrég hallottam a rádióban egy magával készült interjút, amelyben valami olyasmi hangzott el, hogy a filmje meglehetős gátlástalansággal” söpört be „olyan elemeket, amelyek Bódy Gábor és Erdély Miklós filmjeiből ismertek. Mit szól ehhez?
– Meglepett engem ez a vádként elhangzó állítás. Bódyval legfeljebb az köt össze, hogy a hagyományos filmgyártás szemszögéből nézve a barrikádnak azonos oldalán álltunk mindketten. Filmkészítési attitűdünk viszont alapvetően különböző. Erdély Miklós a mesterem, nem csak mint filmkészítő, de képzőművészeti és irodalmi munkássága révén is. Remélem, hogy örülne ennek a filmnek, ha látná, mert minden tanítványát önállóságra és szuverenitásának megőrzésére nevelte. Sajnálom, hogy ő már nincs itt, hogy megvédjen ettől a vádtól. Az én alap-attitűdömet az jellemezheti, amit a vágómmal állandóan mondtunk egymásnak, hogy: „Nem csinálunk semmit, ami szellemes!” A film készítése során ugyanis eleve kerülni akartam mindent, ami szellemes, és egyáltalán mindent, ami intellektuális megközelítés lehet.
– Miből adódik ez a viszolygás az intellektuális közelítéstől?
– Mint közgazdász-hallgatónak a társadalomtudományoktól a matematika felé fordult az érdeklődésem, majd ezen keresztül a modern fizika gondolkodásmódja felé. Nem tartom véletlennek, hogy a század nagy fizikusai szinte kivétel nélkül istenhivők, hisz erre éppen az a világ vezette rá őket, amelyet kutatásaik során megismertek. Én túl sok időt töltöttem a logika és a filozófia bűvöletében, s ezt egyre természetellenesebbnek éreztem. Egy idő óta tudatosan igyekszem visszaszorítani bal agyféltekém analitikus hajlamainak cezaromániáját.
– Ez mindenesetre megmagyaráz valamit abból a distanciából, ami filmje, és annak címe között van. Amikor én beültem a moziba – megvallom – arra számítottam, hogy történelmi események megidézését fogom látni, s ehelyett... nos, ehelyett valami egészen mást láttam. Egyáltalán most, hogy a film elkészült, jónak találja a címet?
– Igen. Bár mindvégig éreztem, hogy van benne valami gőgös felhang, ami azért nem kis problémát okozott nekem, de egyszerűen nem találtam jobbat. Ez az én huszadik századomról szól.
– De hisz – mint az a film első feliratából kiderül – a történet Edison 1880-as Menlo Park-i gyönyörű, villanykörtés demonstrációjával kezdődik, mellyel Amerikát elkápráztatta, s ha jól figyeltem, éppen 1900 körül ér véget, amikor a két főhősnő körülbelül húsz éves!
– Én nem azt akartam megmutatni különböző történelmi események felsorolásával, hogy mi történt a huszadik században, hanem azt, hogy milyen lehetett volna az utóbbi kilencven év. így kell érteni azt, hogy ez az én huszadik századom. A századfordulót megelőző évtizedeket ugyanis nem csupán a technikai felfedezések időszakának tartom, hanem egy olyan kivételes lehetőségekkel teli kornak, amilyenhez hasonló igen ritkán adódik az emberiség történetében. Ekkor lett barátságosan kicsi a földgolyó. Ősi, elemi, gyermeki vágyak realizálódtak ekkor különböző találmányok formájában. A mesterséges fény, a repülés, a távbeszélés, a kinematograf jelent meg ekkor az emberek életében. És mindez még őrzött valamit eredendően transzcendentális jellegéből; a csodából. Ma már hétköznapivá vált mindez, s lélektelen használatuk eltörölte belőlük a csoda iránti odaadó tiszteletet. Ez a film a tizenkilencedik század végének gyönyörű ígéreteit és lehetőségeit próbálja éreztetni, hogy a huszadik századot ezek megvalósulásának hiánya rajzolja ki képzeletünkben.
– Így tehát maga is egyetért annak a történésznek a megfogalmazásával, aki azt mondta, hogy a századforduló valóbanfordulópont volt kultúránk történetében, csak ez a kultúra elfelejtett befordulni?
– Pontosan. Lélektelenné vált, technicizált korunk elvesztette kapcsolatát a transzcendenssel, s ezzel együtt a tudomány is elvesztette morális alapjait. Korunk felfedezései ma már inkább veszélyt jelentenek az emberre, mintsem hogy segítenének neki legemberibb álmai megvalósításában.
– Gondolom, ezt fogalmazza meg a film elején, a feliratok mellett megjelenő, mottószerű filmecske is, melyen az látható, hogy egy ember a fejét egy ágyú csövébe dugja, míg kezében lobogó fáklyát tartva próbálja megkeresni annak elsütő-szerkezetét.
– Ez a kis filmrészlet egy Buster Keaton-filmből való, s pontosan azt jelzi, hogy a buzgalom, mely egy dolog nyitjának felfedezésére irányul, adott körülmények közt önveszélyes lehet. A mai társadalomban a szakszerűség megfellebbezhetetlen érték. Az átfogó és nagyvonalú gondolkodás gyanús.
– Ez egyúttal egy Buster Keatonnak szóló tiszteletadás is? Hisz ebben a filmben máshol is szerepel tőle filmrészlet.
– Szeretem ugyan az ő munkáit, de azért én elsősorban Chaplint nevezném meg, mint akit legtöbbre becsülök. Lenyűgöz engem az a semmilyen akadályt nem ismerő műgond, melyet képes egyetlen cél szolgálatába állítani. Ez a cél pedig az, hogy filmjeiből a szeretet minél tisztábban szóljon. Mert nem nevettetni akart ő mindenáron, hanem azt, hogy szíven találja a nézőt.
– Amit eddig elmondott, abból egy elég szokatlan álláspont derül ki. Mintha a tudomány és a technika, meg a transzcendens világ közötti szoros összeköttetésrőlszólna a film is, hisz a technikai felfedezések megjelenítései mellett állandóan ott szerepelnek az érzékfeletti – ha úgy tetszik: isteni – szféra állandó beavatkozásai. Erre jó példa a film elejéről az a jelenet, amikor a „földre hozott” fény atyja, Edison, meghallja az égi fények, a csillagok hozzá intézett szavait. Végül is ez a film a Fényről szól! Nem? Az isteni Fényről, a szellem és a szeretet fényéről, mely képessé tette az embert arra, hogy modern Prométheuszként villanykörték fényével sugározza be az éjszakát. Ez a gondolat annál is szebb, hisz a vetítővászonra ugyanez a fény sugározza.
– Ehhez még csak annyit, hogy az sem véletlen: egy kivételével az összes jelenet mesterséges világításnál készült. Minden, ami ebben a filmben csodálatos, annak az ötlete Edisontól ered, s ami hétköznapi, azt én találtam ki. Őtőle van a villanykörte-füzérekkel feldíszített, s egyszerre fénybe boruló fák látványa, a felvonuló zenészek sisakján kigyulladó villanykörték ötlete, képzőművészeti látványosságként, happeningként is fel lehet fogni, mert gyönyörűen „megcsinált” csodák ezek. Nem egyszerűen csak feltalálók voltak ezek az emberek, hanem sámánok, vagy varázslók is. És szinte szívfájdító, hogy mennyire bíztak önmagukban. Például bármennyire is fizikai képtelenségnek tudták akkor a repülést, mindig akadtak olyan emberek, akik azt mondták: „Én meg tudom csinálni!” Aztán lezuhantak, összetörték magukat, majd újra összeeszkábáltak egy repülő szerkezetet és újra megpróbálták. Ezek az emberek az életüket is feltették arra, hogy megvalósítsák a lehetetlent. És meg is valósították. Nem kormányokban, nem politikai ideológiákban, és nem politikusokban hittek, hanem még képesek voltak önnön magukban hinni. Mert személyiségek voltak. Ezért is nincsenek a filmben történelminek nevezett politikai események, mert ez a kor az egyes emberekről, az emberi személyiségről szólt. Máig ebből élünk. Az emberi személyiség méltóságából és szuverenitásából. A huszadik század alapvető bűne, hogy ettől igyekezett megfosztani az embert. Képtelenné tette arra, hogy felelősséget vállaljon magáért, s aki nem bízik magában, az mindig külső fogódzókat keres, hogy megtudhassa: mi a jó és mi a rossz. Az ilyen ember aztán már bármire felhasználható. Az olyan, mint a filmemben is szereplő Pavlov-féle kutya, amelyiknek a fejéből elektródák állnak ki, beszíjazva ül egy laboratóriumban, és mit sem tud a világról. Ezért kellett ezt a kutyát a csillagangyalkáknak kiszabadítaniuk. Tudták, hogy genetikus determináltsága révén egyetlen dologra még képes reagálni: ha macskák képét vetítik elé. Ez teszi képessé ezt a hülye kutyát arra, hogy kitépje magát a szíjakból, s belerohanjon a világba.
– Ez talán olyasmi, mint az ember életében a szerelem. Nem? De ha már itt tartunk: nem gondolja, hogy a két női főhős – Dóra és Lili, az ikertestvérek – ugyanilyen öntudatlansággal rohan, illetve sodródik ebben a filmbéli világban? Egyikük könnyüvérű szélhámosnőként, akit alig érintenek meg a világ dolgai, a másikuk pedig nevetséges, bombát hajító amatőr terroristaként, aki igazából egy ijedt szűzlány. Mondjuk úgy: Dóra kívül lágy, belül kemény, Lili pedig kívül kemény, belül lágy.
– Mindenesetre egyikük sem boldog, mert egyikük sem teljes személyiség. Az ő sorsuk azt példázza, hogy a társadalom által kiosztott szerep-lehetőségek közül a gyenge embernek ki kell választania egyet-egyet, s a „beilleszkedés” reményében le kell mondania önmaga nagyobb részéről. Kíméletlen műtéteket hajt végre magán az ember. Az utóbbi kétezer évben az európai ember csak az agya egyik felét – az analitikus képességeket hordozó bal agyféltekét – használja. Az, amire a lelki adottságainkat hordozó másik agyféltekénk képes, az nem érték a szemünkben. Pedig ha megsérül a bal agyfélteke – ahol a beszédközpont van – akkor az ember beszélni ugyan nem tud, de énekelni igen. Mindannyian le vagyunk felezve.
– Már a filmből is megéreztem valamit ebből, de most, hogy beszélgetünk, egyre erősebben érzem, hogy magában igen erős a dichotómiákban való gondolkodásra való hajlam. Erre utal a filmben a fény és a sötétség kettőse, a két egymástól elszakadó, majd a film végén egy tükörlabirintusban találkozó – ikerlány kétfé-lesége, s végül, amit én igen hangsúlyosnak érzek: a nő és a férfi kettősségéé, amely sokszor az ellenségességbe csúszik át. Gondolok itt a fiatal, nőgyűlölőprofesszor nevetségesen szomorú, és demagóg módon igaz kirohanására, melyet maga, azt hiszem, nem kevés malíciával rendezett, s a professzort alakító színész pedig elképesztő hitelességgel jelenített meg.
– Otto Weininger, a századelő briliáns szellemű, ellentmondásos és tragikus sorsú alakját egy osztrák színész alakítja – valóban kitűnően. Nem és jellem című főművéből vettem ki jellemző mondatokat. Ezek az idézetek hangzanak el a filmben egy előadás keretében. A szélsőségesen dogmatikus, analitikus férfi-felfogásra fogékony Lili ott ül ezen az előadáson, s a nő-ellenes kirohanások logikailag igaznak tűnő állításaitól megsérül. Ha a terrorista Lili nem erőszakolna magára férfiszerepet, vagy csak egy kicsit is tapasztaltabb lenne, erezné: az előadó bármily logikus okfejtésekkel is igazolja a nők alacsonyabbrendű voltát, ahogy mondja, az nem más, mint egy segélykiáltás a nőkhöz – szeretetért. Az, hogy Lili valami őrült eszményhez kötődik, s bombát akar egy politikusra hajítani, az éppen bizonytalanságát, megcsonkított személyiségét jelzi.
– A filmben van egy kulcs-jelenet, mely a nő és férfi viszonyát is szimbolizálhatná. Itt fordul elő egyetlenegyszer egy szerelmi vallomás a férfi-főhős szájából, ám itt is egy fal tornyosul a férfi és a nő közé, s mire a mondatok elhangzanak, a filmbéli Lili már régen nincs a fal mögött, mert ismét ki tudja milyen illegális megbízatást kell teljesítenie.
– Igen, ez fontos momentum. De végigvonul a filmen egy sértés-láncolat is, mely az összes félreértésekkel együtt összeköti a férfit és a nőt. Azt hiszem, jogos itt egyesszámot használni, hisz a férfi félreértéseinek lényege abban áll, hogy összekeveri az ikertestvéreket. Amikor annál a bizonyos falnál a férfi nyitott szívvel közeledik, Lili a legbornírtabb szüfrazsett-szöveget nyomja. Mellesleg: ezek is hiteles szövegek. Korabeli kiadványokból ollóztuk össze, s rengeteget nevettünk közben. Aztán a férfi még egyet kap az orrára a hideg, számító Dórától, aki szeretkezik vele, de meglopja. Ezután következik az a megaláztatás, amely a bűnbánó Lilit éri, hisz a férfi Dórának hiszi őt.
– És a játszma véget ér egyszer?
– Nem akartam lekerekíteni a film történetét. A film azzal ér véget, hogy a férfi egy tükörlabirintusban találkozik Lilivel és Dórával is. A megoldást nyitva hagytuk.
– Mintha ugyanígy nyitva hagyta volna magát a férfi-szerepet is. Hajói végiggondolom: bizonyos férfi-szerepek hiányoznak a filmből, vagy legalábbis távoliak, rejtélyesek. Miért nem jelenik meg a két kislány apja? Ki az? Aztán ki az a két rejtélyes szivaros férfi, aki a gyufát áruló (íme ismét a fény!) kislányokat elviszi két másféle világba, ám egyszer sem jelenik meg a továbbiakban? És voltaképp kicsoda ebben a filmben Edison? Meg a férfi főhős, akit azt hiszem, jogos lenne nagy F-fel, a Férfiként emlegetni?
– Igen. Edisonról ennél többet nem kell tudni, mert több van rábízva. A férfifőhős bizonyos értelemben az ő megfelelője. Egy harmonikus, teljes személyiség, aki sugárzik, kihív, sőt irritál. Nehéz is volt olyan férfi-szereplőt találnom, akinek súlya van csupán azáltal, hogy létezik. Ennek a férfinek ugyanis nem kell akcióban lennie, hogy sugározzék. Azt sem tudhatjuk róla, hogy kicsoda, mi a foglalkozása, szegény-e vagy gazdag, sikeres-e, vagy nem.
– Ez a férfi-ideál korunkban meglehetősen szokatlan, hisz azt szoktuk meg, hogy egy férfit a siker tesz férfivá.
– Ezt a csodálatos európai kultúrát, melynek mindannyian gyermekei vagyunk, az analitikus agyfélteke hozta létre, de a huszadik század elejére ennek a gondolkodásnak az erőforrásai kimerültek. Erre éppen a fizikusok jöttek rá először, akik kétségbeesetten kezdték az emberi szellem más – eddig igénybe nem vett – területei felé kinyújtani a kezüket. A nőmozgalmak hibája, hogy rávetették magukat egy lefutott és már kimerült gondolkodásmódra. A mai nő eredeti nő-szerepével ellentétben nem ad, hanem elvesz. Sokszor megértem intoleráns nő-társaimat, hisz engem is ért már sértés nő-voltomban, de látnunk kell, hogy a férfiak kétségbeesetten nyúlnának a nemünk-képviselte erők után, s mint ahogy az analitikus agyfélteke kimerülését jelzi ez a század, úgy van szükség ránk is, mint agyunk másik felének használatára. Hiábavaló külső formák változtatásában keresni a kiutat a civilizáció mai, kilátástalan helyzetében. A föld energiaforrásait felfedeztük már. Most belső energiaforrásainkhoz kell hozzáférni! Ebben pedig nem segíthet nekünk semmiféle ideológia vagy párt. Csak így lehetnek a férfiak – férfiak, a nők – nők, s csak ezen az úton válhatunk olyan teljes személyiségekké, akik joggal tarthatnak igényt a XXI. századra is.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1630 átlag: 5.43 |
 |
|
