Budapesti beszélgetés Juris PodnieksszelA vörös kakasok unokáiSzékely Gabriella
Juris Podnieks lett filmrendező Könnyű-e fiatalnak lenni? című filmje világsiker. Bemutatták Cannes-ban, megvásárolták Amerikától Nyugat-Európán át Japánig sok országban. Podnieks a Moszkvai Filmfőiskolán végzett operatőrként, 1977-től a rigai dokumentumfilm stúdió rendezője. Hét filmet készített, a legutóbbit, az említett világsikert január óta játsszák Moszkvában a moziban. A pénztárnál hosszú sorok kígyóznak. E zajos siker szerzője egyébként az előző hat filmjéért is szép elismeréseket szerzett, a nemzeti fesztiválok meg a kritikusok fődíjait sorban elnyerte. Harminchét éves.
– A szovjet dokumentarizmus alig hallatott magáról az elmúlt húsz évben. Mi, külföldiek voltunk tudatlanok, vagy valóban a műfaj újjászületésének vagyunk mostanság tanúi?
– Én a Baltikum filmjeinek ismeretében igazságtalannak érzem a rólunk kialakult képet. A hatvanas években, például, a rigai dokumentumiskola kitűnő műveket produkált, az észtek is. Csak hát ezek a filmek nem mindig kerültek oda, ahol látni lehetett volna őket. Mert egyáltalán nem hasonlítottak a leningrádi vagy moszkvai központi dokumentum stúdiók munkáira, a „beszámoló-filmekre”. Ha a dokumentumfilm feladata az, hogy illusztráljon egy-egy politikai-szociológiai referátumot, és ha a referátum is lakkozott, a film szükségképpen a lakkozott referátum lakkozott képes illusztrációja lesz. Kollégáink túlságosan sok festékanyaggal dolgoztak. A mi filmjeinknek ritkán sikerült keresztülverekedniük magukat a bemutatás útvesztőin.
– Azért, mert Rigában készültek, vagy azért, mert túlságosan éles kontúrokkal, festék nélkül rajzoltak képet a társadalomról?
– Mindenesetre más stílusban, más nyelven szóltak olyan dolgokról, melyekről nem szívesen beszél az ember.
– Az élet kényelmetlen, sötét oldaláról?
– Nézze, a hivatalos dokumentumfilmezésben egyetlen elv működött: az előre elkészült forgatókönyvekhez kellett megtalálni az életben a megfelelő hősöket, akiken demonstrálni lehetett az előre elhatározott mondandót. Ilyen hősök, persze, a valóságban nem léteztek, úgyhogy ezek az „emberközpontú” dokumentumfilmek a kiválasztott figurák egy-egy vonását ragadták meg, az ábrázolt ember egyáltalán nem volt érdekes. De nem hiszem, hogy ez a módszer szovjet specialitás volna. Az önök dokumentumfilmjeiben is láttam hasonlót, szép számmal.
– A szovjet közélet legújabb változásai nyilván jótékonyan hatottak a dokumentumfilmezés lehetőségeire is. A Könnyű-e fiatalnak lenni? fordulatot jelent a műfaj történetében?
– Milyen fordulatot?
– Arra gondolok, hogy telt házzal játssza a moszkvai mozi, bemutatják a világ számos országában…
– Népszerűség szempontjából valóban fordulatot jelent. De tartalmilag nincsen ebben semmi újszerű, eddig soha nem látott, ki nem mondott politikai pikantéria.
– Hogyhogy?
– Ha látta volna az 1982-ben készült A Nyilas csillagképe című filmemet, értené, mire gondolok. A film a leningrádi Össz-szövetségi Filmfesztivál nagydíját nyerte el, és gyakorlatilag betiltották. Olyan kevés kópiaszámmal forgalmazták, hogy alig láthatta valaki. Tavaly Repinóban tartották a FIPRESCI ülését, ott bemutatták, és azóta árulják a nemzetközi filmpiacon. A Nyilas csillagképe azokról a veteránokról szól, kiknek emlékműve előtt díszőrséget állnak Riga főterén a Könnyű-e fiatalnak lenni? szereplői. A vörös lövészekről van szó, akik 1915-ben, az első világháborúban önkéntesként védték Rigát. Írók, festők, színészek, tanárok. Aztán 1917-ben lelkesen követték Lenin felhívását, aki arra buzdított minden progresszív gondolkodású embert az országban, hogy együttes erővel segítsék felszámolni a cári rendszert, aztán mindenki térjen vissza a saját hazájába, a lettek Lettországba, és formálják saját belátásuk szerint a saját társadalmukat. A rigai vörös lövészeknek fegyver volt a kezükben és Petrográdban, Lenin parancsára, felsorakoztak a Szmolnij előtt. Hatvanezren. Az alakuló Vörös Hadsereg első képzett katonái voltak, harcoltak az eszerek, a lengyelek, Vrangel és Gyenyikin csapatai ellen. 1920-ban, a polgárháború végeztével, vissza akartak térni Lettországba, de nem mindenkinek sikerült. A „vörös kakasokat” nem fogadta szívesen a lett állam. Azok, akik Oroszországban maradtak, magas katonai és politikai posztokat töltöttek be: egyikük a légierő parancsnoka lett, a másik a szakszervezet főtitkára, a harmadik ilyen tábornok, a negyedik olyan generális. Aztán 1937–38-ban, a sztálini perek idején sorra kivégezték őket. Aki még életben maradt közülük Lettországban – nagyapám például szintén vörös lövész volt és 1919-ben hazatért – egyszer csak Szibériában találta magát. Ma Riga főterén az emlékművüknél a komszomolisták állnak díszőrséget. Felkerestem a túlélőket Lettországban. Iszonyatos dolgokat tapasztaltam. A konyhaasztal tele van üdvözlő táviratokkal, melyeket november hetedikére meg május elsejére küldözgetnek nekik; de egy falat kenyér nincs a házban. Emlékművet emelünk, és közben nem kérdezzük meg, hogy a havi harminc-negyven rubeles nyugdíjukból tudnak-e húst meg tejet venni. Mert ennyi a pártonkívüliek nyugdíja. És többségüknek nem volt párttagsági könyve.
Amikor 1982-ben a Goszkinóban, Moszkvában megnézték A Nyilas csillagképét, a felét ki akarták vágatni. Miért kell bemutatni ezeket a csúnya, mocskos, szerencsétlen öregembereket? – kérdezték, és nem fogadták el a filmet. A tárgyalás nem a legbékésebb mederben folyt, mert erre én azt válaszoltam, ha önök kommunistának vallják magukat és mocskosnak találják ezeket az öregembereket, keressék fel őket és tisztítsák ki a cipőjüket vagy takarítsák ki a lakásukat. A film további sorsa ismeretes.
Következő filmem bemutatása is váratott magára, egészen a párt huszonhetedik kongresszusáig. Címe: Sziszifusz görgeti a követ. A tiszta és naiv hitű nagyapák fiairól szól, az apákról, az ötvenévesekről, akik egész életükben a félelem levegőjét szívták magukba. Az alkalmazkodás mindennapi kis trükkjeivel építgették jövőjüket, alakítgatták sorsukat. A túlélés gyakorlatából szőttek filozófiát. Három szobrász a film hőse, akik, mert érvényesülni akartak, megrendelésre faragták a városainkban ismerős szobraikat, és most csodálkoznak, amikor fiaik hit és cél nélkül tengenek-lengenek a világban.
– A filmtrilógia harmadik darabja tehát a Könnyű-e fiatalnak lenni?
– Igen, így utólag annak nevezhető, de amikor elkezdtem forgatni, nem gondoltam arra, hogy a filmtrilógiámat vagy az életművemet építem. Először úgy képzeltem, forgatok néhány interjút tizenhét éves gyerekekkel, aztán megkeresem őket néhány év múlva, hogy megtudjam, mi lett terveikből, vágyaikból, álmaikból. Videokamerával végigjártam néhány iskolát, aztán otthon esténként oda-vissza játszottam a kazettákat. Elsősorban arra figyeltem, hol követtem el én hibát, mikor kérdezek rosszul, mikor sugallom a választ, mikor fogalmazok úgy, hogy a gyerekek elzárkóznak a válasz elől. Majd újra megkerestem őket. Ebből az egész tizenhat órás nyersanyagból végül is csak két interjú maradt a filmben. Az egyik azzal a fiúval készült, aki orvos akart lenni, és közben meghalt. A másik annak a lánynak a portréja, aki először elmondja, hogy az életét csak a zenében tudja elképzelni, konzervatóriumban akart tanulni, aztán látjuk csecsemővel a karján, a muzsikát ez a kis élő szerszám szolgáltatja számára.
És ekkor közbejött az a bizonyos beat-koncert. A szerencsés véletlen. A leforgatott anyag alapján kifotóztattam néhány portrét, és elkezdtem keresni az alanyaimat. Klubról klubra jártam, először persze mindenhol civil ruhás rendőrnek néztek, hiszen közben a rendőrség is nyomozott a koncert utáni randalírozás ügyében. Egyszerűen meg akartam közelebbről ismerni ezeket a gyerekeket, mert tudtam, ha én is tizenhét-tizennyolc éves lennék, ott ugráltam volna közöttük. Annak idején nekem is volt saját zenekarom, mi Beatles-zenét játszottunk, nekem is levágta a rendőrség a hajamat, és érettségi előtt kicsaptak az iskolából. Húsz évvel ezelőtti ifjúságomat láttam viszont bennük. Kíváncsi voltam a különbségekre. Mert azért biztosan másképpen nézik a világot, mint én akkor, a hatvanas évek közepén. Nem voltak előre megfogalmazott kérdéseim, talán ezért sikerültek másmilyenre ezek a beszélgetések, mint amilyeneket a hivatalos interjúfilmekben megszoktunk. Sokszor az az ember érzése, mintha a riporter már mindent tudna, amikor megkérdezi valamiről az alanyát. Mintha csak a hülye és tudatlan nézőnek elismételnék még egyszer azt, amivel ők ketten már régen tisztában vannak.
– A nagyapák, a „vörös kakasok” után most az unokák életkörülményeit kutatta?
– A Könnyű-e fiatalnak lenni? szerkezete két alappilléren nyugszik. (A koncert csak ürügy, hogy hőseim közegét bemutassam.) Az egyik a vörös lövészek emlékműve, ami előtt díszlépésben menetelnek a gyerekek. Iskolájuk kitüntetettjei, derék komszomolisták, akiknek fogalmuk sincsen, kik voltak a vörös lövészek. Mert iszonyatosan tanítjuk a történelmet az iskolákban. Azt hisszük, ha a jelent kormányozzuk, jogunk van a múltat is hatalmunk alá vonni. Megpróbáltunk mindent kitörölni belőle, ami nem felel meg az újabban kialakított történelemképünknek. Mindent, ami nem egyértelmű, amit meg kell magyarázni, amivel nem lehet büszkélkedni. Ha egy mai diák kézbe veszi a történelemkönyvet, nem találja meg benne az elmúlt évszázadok, évtizedek életének dramaturgiáját, a sikerek, a bukások, a kételkedések, a győzelmek és a vereségek folyamának ritmusát, amely egyébként az ő mai életét is meghatározza. Lenin, ugye, nem Uljanovnak, hanem kis Iljicsnek született, és a bölcsőben is a forradalomról gőgicsélt.
Ezeket a gyerekeket elszakítottuk a múltjuktól. Úgy vágtuk el a köldökzsinórt, hogy megfosztottuk őket őseik éltető, tápláló tapasztalatától. Nem egy életfolyamat részesei, csak véletlenül kerültek erre a világra, semmiben sem gyökereznek, és az ő életüknek sincsen folytatása. Ne csodálkozzunk hát, ha a punkok vagy a Krishna követői lesznek vagy éppen a kábítószerben találnak menekülést. Különösen akkor, ha eleve bizalmatlanul viseltetünk irántuk. A felnőtt társadalomnak valóban nincs szüksége ezekre a tizenhét-tizennyolc évesekre, csak annyiban, amennyiben rászoktatja őket saját szabályaira, viselkedésnormáira, kettős moráljára, mely szerint itt ezt kell mondani, cselekedni, ott az ellenkezőjét. S ha az ifjúság sikerrel magára öltötte a megkívánt tisztes maszkot, akkor aztán joga van együtt építeni velünk a napsugaras messzi jövőt.
– Gondolja, hogy ez csak a mai fiatalság sanyarú sorsa? Az apák mindig is a maguk képére próbálták formálni fiaikat, akik pedig a dolgok rendje szerint szembefordultak velük…
– Persze, az apák és fiuk harca ősi mozgatóerő a történelemben. Csakhogy ez a küzdelem régebben bizonyos eszmék elfogadtatásáért folyt a nemzedékek között. Mára kikoptak az eszmék és erkölcsök. Megszűnt az a természetes kapcsolat az apák és fiúk világa között, aminek alapján legalább vitatkozhatnának. Elsorvasztottuk azt az együvé tartozásból, múltból táplálkozó megtartó erőt, ami ellen legalább lázadni lehet. De hiszen lázadni sem hagyjuk a gyerekeinket! Hibázni sem! Még a tévedéseikben sem bízunk. És akkor egyszer csak bevonultatjuk őket Afganisztánba. Tizennyolc évesen. A játékpuska helyett igazi gépfegyvert adunk a kezükbe. Az eddig megszokott bizalmatlanság légköre után teljes bizalmunkat élvezik. Mindenre jogot kapnak. Ölni is szabad. Dönteniük kell, hogy lőjenek vagy sem, és közben sohasem tanítottuk meg őket dönteni. Mi választottunk helyettük életideált, iskolát, munkahelyet. Hogy nem mindig akkor lőttek, amikor arra szükség volt? Hol tanultak volna morált, felelősségteljes gondolkodást, viselni tetteik következményeit? Hiszen gondosan megóvtuk őket a gondolkodástól, a döntéstől, csak egyet követeltünk meg tőlük: hogy ránk hasonlítsanak. Miért szörnyülködünk hát háborús rémtörténetek hallatán? Az egyik fiú elmesélte, hogy az őrségből visszajövet, reggel, ott találta iskolatársát fej, láb és kéz nélkül, kibelezve, hasában kövekkel. Mit tett? Eszeveszetten véres bosszút állt a padszomszédjáért, akivel pár hónapja még együtt röhögte ki a biológiatanárt. Nagyon nehezen tudom elítélni ezeket a fiúkat.
Ez az afganisztáni trauma a Könnyű-e fiatalnak lenni? másik tartópillére. Mi történik a bizalmatlanság légkörében fogant és felnevelt nemzedékkel, ha egyszer csak ilyen tragikusan bizalmi feladatot kap? Ezek a gyerekek nemcsak ölni tanultak meg a háborúban. Megérezték a nemzedéki összetartozás erejét is. Bebizonyították, hogy képesek teljesíteni a rájuk bízott feladatot, ha nem is értették, mi a dolguk Afganisztánban. Aztán visszatértek hozzánk, felnőttekhez, és ismét senki nem hitt el nekik semmit. Nem kaptak elismerést, érdemrendeket, egyáltalán, a társadalom szégyenlősen igyekezett nem beszélni az Afganisztánban történtekről. Legalábbis nem arról, amit ők átéltek, ők tapasztaltak. Ezek a fiúk aztán csak tudták, hogy nem utat építettek a hegyek között! Nemhogy nem hősökként fogadtuk őket, mint a filmbéli katonavonatok utasait, de még vodkát sem vehettek a boltban, mert még nem töltötték be a huszonegyedik életévüket.
Ezért volt fontos számomra, hogy a filmben beszéljenek hőseim Afganisztánról. Nem politikai pikantériát akartam becsempészni a mozivászonra.
– Sok nézője, persze, mégiscsak ezért a „politikai pikantériáért” állt sorba a mozipénztár előtt. Beszélgetésünk elején azt mondta, a Könnyű-e fiatalnak lenni? nem jelent fordulatot a szovjet dokumentarizmus történetében. Ez a film azért mégsem sorolódott be a polcokon várakozó társai közé, elkészülte után azonnal bemutatták, külföldön is népszerű lehetett. Miért nem bizakodóbb a műfaj jövőjében?
– Akkor lennék optimista, ha most, a peresztrojka és a glasznoszty szellemétől vezérelt könyvkiadók íróasztalait elborítanák az eddig fiókokban őrzött kéziratok, vagy előkerülnének videokazettára forgatott, elutasított dokumentumtervek, összegyűjtött anyagok. Külföldön bizonyára azt gondolják, hogy most aztán a megváltozott politikai, kultúrpolitikai körülmények között egy csapásra kinyílnak a leragasztott dossziék, a lepecsételt filmdobozok, és ellepik a könyvesboltokat meg mozivásznakat. Sajnos nem ez történik. Sajnos nagyon kicsi a szellemi tartalékunk. Mert egyetlen elutasított regénnyel kilincseltünk kiadóról kiadóra éveken át; panaszkodtunk, megsértődtünk, lubickoltunk a mártíromság langy vizében ahelyett, hogy otthon, csendben megírtunk volna még négyet.
– A filmrendező hogyan forgasson otthon, csendben négy filmet magának?
– A dokumentarista igenis megteheti! A videokamera nálunk is megszerezhető munkaeszköz. De mi a mozi szélesvásznán szeretjük látni filmjeinket, és a nemzetközi fesztiválok díjaira vágyunk. Persze én is. Sokszor nem is a fájdalmainkat akarjuk világgá kürtölni, az a fontos, hogy a kiáltásunk jó messzire hallatszódjék.
Ezért is nézem kétkedve ezeket a most készülő, új dokumentumfilmeket a prostitúcióról, a homoszexualitásról, a kábítószerekről, a korrupcióról, a tabukról. Attól félek, hogy megint csak közhelyekben gondolkodunk. Csak éppen másféle közhelyekben. Élvezettel kóstolgatjuk az eddig tiltott gyümölcsöt. Teljesült a vágyunk, botrányfilmeket rendezhetünk, az élet sötét oldalait tárhatjuk a néző elé. A prostitúcióról, erről az évezredes foglalkozásról szerintem csak akkor érdemes beszélni, ha azt is meg tudjuk mutatni például, hogy az utcán sétáló lányokon kívül ki mindenki adta el magát ebben a társadalomban. Nem a testét, sokkal fontosabbat, az eszét, a hitét, a lelkét. A rossz lányok erkölcse talán tisztességesebb, mint az a társadalmi morál, melynek alapján elítéljük vagy megértjük, sajnáljuk őket.
– Ön például miről készíti következő filmjét?
– Az angol televízió számára forgatok filmet, azokról a tiszta és naiv hitekről, amelyek még megmaradtak az emberekben ebben az országban. Hallottam, hogy Minszkben, például, néhány fiatal Plehanov, Trockij és Lenin könyvekkel a kezében követeli a lenini életnormák visszaállítását. Arra vagyok kíváncsi, honnan ez a lobogó hit bennük, vajon mi táplálja manapság szigorú lelkesültségüket. Emlékszem, még a hruscsovi időkben, iskolába menet, minden nap elsétáltam egy kifüggesztett transzparens előtt, amire hatalmas betűkkel azt írták: „A ma ifjúsága már a kommunizmusban válik felnőtté” 1963. Aztán új felirat került a helyére: „A párt a mi becsületünk és okos lelkiismeretünk”. És közben tudtam, hogy télen a tehenek a mezőn belefagynak a sárba, fel kell törni körülöttük a jeget, hogy mozdulni tudjanak. Tizenhárom évesen is megértettem, hogy nagyon messze lehet még az a kommunizmus. Persze nem a szerencsétlen tehenek, hanem azok miatt, akik kinn teleltetik őket a fagyban, jégben.
Nem lesz könnyű visszaszerezni elveszett hiteinket. Ha az embert évtizedeken át tartósan becsapják, minden új szólamot bizalmatlanul fogad. Újra kell tanulnunk, mi az, hogy becsület, erkölcs, lelkiismeret.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1309 átlag: 5.42 |
 |
|
