Két filmszociográfiárólLábbal szavazniBruszt László
Hogyan állunk politikai kultúránkkal, kulturálatlanságunkkal? Milyen ma a hatalom és az állampolgár viszonya? Felülről szervezett társadalmunkban mennyire jár még kéz a kézben paternalizmus és állampolgári infantilizmus? Mit jelent ma aktív állampolgárnak lenni?
Erdélyi János és Zsigmond Dezső az elmúlt játékfilmszemlén nyilvánosan vetített két filmszociográfiát készített e témakörben. Az Ez zárkózott ügy eddig elkészült első része egy tanácselnökétől önkényesen megfosztott, felbolydult falut vizsgál meg. A forgatás nagyrészt távol a falutól, a megyehatáron kívül, „szabad földön” zajlik, ahova a filmesek kimenekítik egy beszélgetés idejére a leváltott elnökért még harcoló legaktívabb szereplőket. Filmszociográfia a felvilágosulatlan abszolutizmusról. Az egyik oldalon a vesztesek: az „ügy” miatt a faluból kizárt kisiparos, a pártból kizárt öreg kommunista, a lakással és iparengedéllyel megvesztegetett, majd „ejtett” szószóló. Elnémított állampolgárok és még méltatlankodó aktívak. A másik fél nem jelenik meg a filmen.
A második film, a Jelölöm magam a legutóbbi tanácstagi jelölőgyűlések epizódjait tanulmányozza egy másik faluban. A szereplők ülnek csendben egy tanteremben s várják, hogy vége legyen a lehadart beszédeknek, s végre feltehessék a kezüket. Bonyodalmat csak az önjelölt felszólalása kelt: zavaros beszéd, gyors, ingerült párbeszédek („Jánoskám, te valami mámorban élsz!”), aztán ennek is vége. Nem történt semmi érdemleges, lehet hazamenni. Az „ügy” lezárult, az ülés befejeződött. Hatalom és állampolgár találkozott, aztán útjuk megint szétvált. Mindenki teszi a maga dolgát. Az egyik boldogít, a másik boldogul.
S most akkor hol tartunk? A paternalizmus mely szakaszán vagyunk már túl, s mi áll még előttünk? A politológus gondolatban már éles korszakhatárokat húz, kategorizál, fokozatokat különít el. A filmes meg tudósít: a valóság szétmázoltabb. Itt vannak még a rég eltűntnek hitt kor elemei is, s jóformán alig-alig az elképzelt újé.
A paternalizmus stációi
Az első – az eltűntnek hitt – rideg paternalizmus korszaka az ötvenes évek. Sem az állampolgárok, sem az állampolgári érdekek nem játszanak szerepet a politikában. Részben, mert – mint az ideológia mondja – az egyes csoportok képtelenek saját valós érdekeik felismerésére, s a párté a közjómegismerés kizárólagos illetékessége, részben pedig azért, mert a hatalomgyakorlás célja nem is a jelenbeli érdekek kiszolgálása, hanem az elképzelt jövő társadalmának építése. Ennek felel meg a társadalom politikai szervezettségének felszámolása s a felülről lefelé építkező politikai rendszer. A faluban például intézményesítik a járási igazgatást, amely elég távol van a lakosságtól ahhoz, hogy a tényleges érdekek ne befolyásolhassák, de még elég közel ahhoz, hogy közvetítse lefelé az állam akaratait.
Aztán 1956 után, a hatvanas években a korábbi teljes függőséget egy lassú, felemás szétválási folyamat váltja fel. A politikai intézményrendszer szerkezete változatlan marad, de másképpen működik. Nem alakulnak alulról szerveződő érdekképviseleti szervezetek, együttműködést lehetővé tevő fórumok, de létrejön egy sajátos, „felülről felfelé” irányuló érdekbeszámítási szisztéma. A munkahelyen, lakóhelyen és országos szinten formálódó, felszólalást, meghallgatást lehetővé tevő mechanizmusok – egy új típusú viszonylat csíraformái. Az érdekek közötti válogatás, a „közérdek” meghatározásának joga ugyanakkor változatlanul fent marad. A „gondoskodó”, „odafigyelő” állam kibontakozása az egyik oldalon, látványoktól mentes függetlenedés, történelmi méretekben is páratlan gyarapodás a másik oldalon. Az egyéni, atomizált önérvényesítő stratégiák csendes forradalma ez az időszak. A háttérben húzódó jelenség csak a hetvenes években kap nevet, akkor rögtön többfélét: második gazdaság, töredék idők hasznosítása, önkizsákmányolás, visszaparasztosodás, felemás vagy szabadidős polgárosodás. Ez utóbbi utalás arra, hogy igazából nem a gazdaság, hanem inkább csak a szabadidő piacosodik. „Aki dolgozik, boldogul” – ez lesz a korszak jelszava a hetvenes évek végére. Ebből a szempontból ítélődnek meg a nyolcvanas évek elején a lengyelországi események – a kollektív, szolidarisztikus stratégiák, s ebből a szempontból ítélődnek távolinak a hivatalos szféra történései: reformok és ellenreformok hullámzása, a gazdaság bemerevedése, az egyoldalú gazdaságpolitika, az egyoldalú településfejlesztési politika, a szociálpolitika kiépítetlensége, a társadalmi erőforrások felélése. A korszak aktív állampolgára lábbal szavaz: elköltözik a közigazgatástól, infrastruktúrától megfosztott, lepusztuló falvakból vagy kivonul a második gazdaságba.
A hetvenes évek végén újra változik a képlet: a gondoskodó állam egyre inkább gondokkal küszködő állammá válik. A késő paternalizmus korszaka kezdődik ekkor – az állam egyre inkább „megosztja” gondjait. A változás – legalábbis napjainkig – egyoldalú: az állam egyelőre csak a terheket osztja meg. Csökkenő reálbérek, csökkenő értékű nyugdíjak, csökkenő szerepvállalás a szociális lakáspiacon. A hetvenes évek jelszava disszonáns felhangot kap: az állampolgár maga felelős a boldogulásáért. A szétválás tovább folytatódik, az új típusú összekapcsolódás – részvétel a közös ügyek intézésében – még várat magára.
Paternalizmus – alulról
Ki korunk hőse? A hatalommal szemben alulmaradt, de ennek ellenére továbbra is felszólaló állampolgár? A „mámorban úszó” önjelölt? Vagy a magánéletében boldoguló, állampolgári minőségében néma szabadidős polgár? A Jelölöm magamban őt is látjuk néhány percig. Szótlanul áll „önjelölt” fia mögött, aki helyette beszél s mutatja az összeszorgoskodott kertet, az ócskavasból összeeszkábált fantasztikus gépeket, a kertvégi maszek halastavat…
A dolgok a valóságban is és a fejekben is keveregnek. A „késő paternalizmus” éveiben készült két film jól érzékelteti: a viselkedésekben, a magatartásmintákban korábbi korszakok reflexei is működnek még. Korábbi beidegződések mozgatják a falu sorsa fölött döntőket, az elnököt elmozdítókat is. Az elmúlt tíz évben szociográfiai, szociológiai tudósítások sora mutatta be, mennyire rögződtek az Ez zárkózott ügyben jelzett minták, az elnémítás mintái. És a másik oldal: a filmből megtudjuk azt, hogy a falu kétszer is megmozdult az elnökéért. Amikor először akarták leváltani, kétszáz aláírás gyűlt össze, és az elnök végleges eltávolításakor több százan vonultak ki a falugyűlésre. A civil kurázsi ragályos, de az immunrendszer még működik, s feltehető, hogy a hivatalos szférán kívüli boldogulási lehetőségek is jelentős szerepet játszanak a visszafogottságban. A film bevezető képsorai alatt egy rádióriportból hallunk részletet. A riporter az ügyről kérdezi a lakosokat. A válaszok: én nem tudom, nem tudok semmit, engem nem érdekel, biztosan jól csinálták, én ugye nem tudok semmit sem csinálni. A filmbeli riporter megkérdezi a falu szószólóját, miért vállalta a fellépést. A válasz: nekem nem volt mit vesztenem.
Mi a demokrácia? – többek között ezt kérdeztük egy, a filmekkel nagyjából egy időben, a Társadalomtudományi Intézet megbízásából készült országos felmérés során. A válaszok meglepőek: egy kisebbség szerint az, hogy az állampolgárok beleszólhassanak a politikába. Egy másik kisebbség úgy véli: az, hogy a politika nem szól bele az emberek életébe (s hagyja őket boldogulni). A többség: az, hogy az emberek érdekei szerepet játszanak a politikában.
Saját állampolgári szerepét az állampolgárok többsége passzívnak ítélte meg, de egyben távolinak gondolta a politikát köznapi életétől. Nem képes befolyásolni a politikai intézmények működését, de azok tevékenysége sem befolyásolja jelentősebb mértékben életét. A hetvenes évek érett paternalizmusának logikája érhető itt tetten. A politika általában fontos, konkrétan nem: egyike a boldogulási esélyeket befolyásoló számtalan tényezőnek. Távoli, s amúgy is befolyásolhatatlan. A Jelölöm magam bemutatja az első, még nem megszervezett jelölőgyűlést is: a teremben összesen nyolc ember ül, az egyik hivatalos jelölt el sem jön (fájt a fogam), a tévé éppen meccset közvetített.
S egy adalék az Ez zárkózott ügyhöz: a kérdezettek 75 százaléka úgy gondolta, semmit sem tudna tenni, ha a helyi tanács az ő érdekeit sértő döntést hozna. Csak összehasonlításul: egy hetvenes években készült nemzetközi felmérés során a török parasztok hatvan százaléka, a mexikói munkások 52 százaléka, s a venezuelai földművesek 30 százaléka gondolta azt, hogy tehetne valamit.
Relatív függetlenedés és a paternalizmus korábbi korszakainak hatása keveredik az állampolgárok gondolkodásában. „Aki dolgozik, boldogul” – az egyik oldalon. „Nélkülünk, de érettünk” – a másikon. A kérdezettek többsége nem saját állampolgári helyzete, hanem annak alapján ítélkezik politikáról, hogy érdekei milyen szerepet játszanak a döntésekben. A többség elenyészőnek ítélte saját „súlyát” a politikai intézményekéhez képest, s saját szerepénél sokkal nagyobbnak érdekei szerepét a döntésekben. Amikor a felmérés készült – 1985 végén –, a kérdezettek kétharmada vélte úgy, hogy érdekei szerepet játszanak az országos politikai döntésekben. A jóval közelebbi s inkább átlátható lakóhelyeken egészen más képet kaptunk. Itt a legmagasabb azok aránya, akik úgy vélik: az irányítás nem ismeri az emberek véleményét, nem képviseli érdekeit, ahol leginkább alulmaradnak más szempontokkal szemben az érintettek érdekei, ahol leginkább a „külső-felső” érdekek játszanak elsődleges szerepet. A helyzet leginkább itt érett meg változtatásokra, nyitásra.
És országosan? Miközben a kérdezettek alapvetően rossznak ítélik meg a helyzetet (lakáshelyzet, öregek helyzete, társadalmi egyenlőtlenségek növekedése, környezetvédelem – ezek a leginkább neuralgikus pontok), általános kérdésekre adott válaszaikban nem mondják el rossz véleményüket. A felmérés készítésekor a többség jobbnak ítélte meg az itthoni helyzetet a környező országokhoz viszonyítva, s a válaszolók nagyobb része úgy gondolta: a nehézségeket elsősorban az országon kívüli tényezők magyarázzák.
A távolság állam és polgára között nem nő, hanem csökken: a megosztott terhek növekedése kikezdi a befelé forduló, atomizált stratégiákat. A paternalizmus – legalábbis az egyik oldalán – már eltűnőben van. Az egyensúly megbillent: az egyén helyzete egyre kevésbé közügy. Az új egyensúly lassan formálódik, a másik oldal nehézkesebben változik: a köz ügye még magánügy – vagy másként, „zárkózott ügy”.
A két film azt sugallja: a zárkózottság oldódása még előttünk áll, az út pedig, melyen el kell indulnunk, kiépítetlen s buktatókkal terhes.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1213 átlag: 5.47 |
 |
|
