Beszélgetés Dárday Istvánnal és Szalai GyörgyivelTalpalatnyi hitelZsugán István
Szalai Györgyi
Lassan négy éve (1984. október), hogy bemutatták a mozik a Dárday–Szalai alkotópáros legutóbbi nagyjátékfilmjét, az Átváltozást. A szerzőpár, hogy csak az emlékezetesebb filmcímeket idézzük, több mint másfél évtizede van jelen filmművészetünkben. Nyugodtan meghalni – 1970.; Miheztartás végett – 1971. – jó visszhangot keltett főiskolai vizsgafilmek, majd több dokumentumfilm után a nemzetközi díjakkal is elismert Jutalomutazás (1974), aztán az 1977-ben bemutatott – szenvedélyes rokon- és ellenszenveket kiváltó – Filmregény (Három nővér), az 1980-as Harcmodor jelzi pályájukat.
Időközben Dárday István sokféle (film)közéleti funkciót is vállalt: művészeti vezetője, majd egyszemélyi vezetője lett a – kérészéletűnek bizonyult, a legutóbbi filmgyári átszervezések során fölszámolt – Társulás Stúdiónak, amelynek romjain (?) létrejött a MAFILM égisze alatt működő Innovációs Mozgóképi Társulás.
Jelenleg a Dárday–Szalai-szerzőpáros – akár „hagyományosnak” is nevezhető – játékfilmet forgat A dokumentátor címmel, a Hunnia Filmvállalat produkciójában – ismét úgynevezett „civil” szereplők közreműködésével. (Operatőr: Tímár Péter.)
Az alkotókkal folytatott beszélgetésnek igencsak sokfelé ágazó témája adódik; de kezdjük talán a készülő film címénél:
– Kicsoda ez a dokumentátor?
Dárday: Ez egyelőre munkacím, amit persze, ha sikerül valami vonzóbb, frappánsabb címet találnunk, megtartanánk alcímnek. Bár az sincs kizárva, hogy így marad, noha tudjuk, hogy egy úgynevezett „normális” mozifilm címeként közönségriasztó.
Szalai: Borzasztóan szürke; noha a gondolati lényegre elég pontosan utal. De hát, mint tudjuk, a dokumentarizmus vonzereje az utóbbi években katasztrofálisan csökkent, és ezt, tetszik, nem tetszik, tudomásul kell venni.
– Annak a filmstílusnak a képviselői számára, amelynek markáns képviselői a Dárday–Szalai-filmek, ez nyilván kellemetlen, de…
Dárday: Nemcsak kellemetlen. Inkább: is-is. Szembe kellett néznünk – újra – egyebek között olyan alapkérdésekkel, hogy egyáltalán létezik-e színtiszta dokumentálás. A vegyészetből is, a magunk gyakorlatából is tudjuk – meg persze a szakma nálunk mérhetetlenül tapasztaltabb gyakorlóinak és teoretikusainak írásaiból –, hogy maga a katalizátor, a mérőeszköz (esetünkben a kamera) jelenléte döntő mértékben befolyásolhatja, megváltoztathatja a dokumentálandó események menetét. Mégis, ennek tudatában is mániákusan hisszük, hogy a napi történések folyamatos dokumentálása elementárisan fontos eszköz ahhoz, hogy a változtatások érdekében minél komplexebb, összefüggéseikben is helytálló következtetésekre juthassunk. A film címszereplője (akit egyébként Dés Mihály, az ismert műfordító és kritikus alakít) olyan figura, aki a képi dokumentálás, a videotechnika és a komputer kínálta lehetőségek korai felismerésével olyan „terra incognitát” fedez fel a vizuális kultúrában, amely a könyvnyomtatás föltalálásához hasonló forradalmat idézhet elő. A főhős életét, gondolkodás- és viselkedésmódját három fő tényező befolyásolta. Évekkel ezelőtt, fejlesztő-mérnökként is – meg amatőrfilmesként is – az értetlenség falába ütközött, s „átment” az úgynevezett második gazdaságba: HIFI-VIDEÓ magánüzletet nyitott. Ami anyagi lehetőséget teremtett számára alapvető – és nemes – rögeszméjének szolgálatára, egy video-enciklopédia összeállításának megkezdésére. Ez nem volna egyéb, mint amit már régen kellene csinálnia a fundamentális közkönyvtáraknak is: korunk vizuálisan rögzített s hozzáférhető dokumentumainak szisztematikus gyűjtése, konzerválása.
Szalai: A főhős másik – nemes – rögeszméje: meg akarja valósítani azt a 60-as években megbuktatott találmányát, amelynek révén létre lehetne hozni a szinte mindenki számára hozzáférhető, olcsó, populáris videokamerát; amely tehát nemcsak a passzív videózást, hanem a mozgóképek rögzítésében való aktív részvételt – környezetük, koruk audiovizuális rögzítését – is lehetővé tenné százezrek számára.
Dárday: Igen, mert a jelenlegi piacorientált csúcstechnológia arisztokratikus, a passzív befogadóra épül; a képrögzítés pedig privilégium (intézmények vagy „csúcs-gazdagok” kiváltsága). A jelenlegi sajátos gazdasági szituációk, szabályozók dzsungelében ravaszul eligazodva ő azonban úgy véli, hogy meg tudja valósítani álmát; a GMK-k, VGMK-k, egyebek között lavírozva ő önálló vállalkozóként prosperál. S harmadik alapmániája: a jó élet. Nem kíván lemondani semmiről, ami a komfortérzést megteremti. Mindehhez pedig három dolog szükséges: pénz, pénz és pénz. S minthogy ez a férfi a többségnél jóval korábban fölismerte a kibontakozó társadalmi folyamatokat, másoknál korábban átevezett az úgynevezett „második gazdaságba”, az itteni üzletének profitjából igyekszik a maga nemes magán-hobbyját is megvalósítani. De mivel a profitszerzésnek megvannak a vámszedői, belekeveredik a – mondjuk így – „harmadik gazdaság” hínárjába: emberünk esetében a videó-feketepiac üzelmeibe. Kétarcú figura, akinek személyében összekeveredik az értékteremtés és -megőrzés vágya és reménye a horror- és pornó-feketepiacon vállalt „cápaság” szerepével. Olyan hús-vér alak, akiben – szándékunk szerint – modellálódik korunk egyik skizofréniája: a bal kezemmel okozott sebet a jobb kezemmel próbálom gyógyítani. Olyan felemás sors az övé, amit a pénzszerzés kényszere mozgat és visz a csődbe – tudata és szándékai mélyén értékes vágyaktól vezérelve.
Szalai: A főhősnek lényeges persze a magánélete: a film – kissé ironikusan kezelt – ősrégi szerelmi háromszög-történet, amely arról szól, hogy az őszülő halántékú, dúsgazdag „dokumentátortól” hogyan szereti el a sugárzóan erotikus fiatal szőke szerelmét a Yamaha-motoron száguldozó fiatal segédje…
– Ha közbevethetem: a témából adódóan is, a videó-feketepiac jelzéseként, a film sok jelenetének hátterében úgynevezett „kemény” pornó-kazetták képsorai peregnek. Tekintsük ezeket a gondolati igényű alaptörténet jobb „eladhatósága” érdekében alkalmazott afféle nézőcsalogatónak?
Dárday: Nem hiszem, hogy az ilyesmi ma már alkalmas és hatásos „néző-csali”. Kézenfekvőnek látszana ilyesmivel próbálkozni, de akit az efféle műfaj valóban vonz, annyit láthatott belőle bármelyik ismertebb fél-legális „videó-csehóban”, hogy emiatt nem fog bemenni a moziba. De az ilyen jellegű kazettáknak a háttérben történő pergetése a film egyik fontos komponense, mert éppen a mozgókép lehetséges funkcióinak rejtett analízise szeretne lenni, amely sorra veszi, hogy a mozgóképnek milyen társadalmi funkciói vannak vagy lehetnek, illetve melyek kapnak vagy nem kapnak társadalmi preferációt. A filmben felbukkannak a mozgóképnek (videónak) mindenfajta lehetséges alkalmazási módozatai – a pornótól a legbarbárabb kannibalizmuson át a legmodernistább formanyelvi kísérletig –, amelyek mai világunk vizuális környezetét (és környezetszennyezését) jellemzik; pontosabban: amelyeket ez a világ kitermelt magából – önmaga hasonlatosságára és torzképére.
Szalai: Rendkívül fontos mellékfigurája a filmnek az a Fecó becenévre hallgató ifjú kísérleti filmes (videós), aki a „dokumentátornak” az ellenképe, meg generációs megduplázása is – azzal a lényeges különbséggel, hogy ő nem hajlandó a profitszerzéshez szükséges ingoványos művészi-erkölcsi talajra lépni; vállalja, hogy egyetlen gyűrött ballonkabátjában, a kölcsönbe kunyerált kamerával puritán módon csak azt dokumentálja, amit valóban fontosnak tart az őt körülvevő mikrovilágból.
– Ha jól sejtem, ez a Fecónak elkeresztelt ifjú „fellegjáró” dokumentarista bizonyos mértékig szerzői önarckép is: gondolva itt a puritán dokumentaristaként pályára lépett Dárday–Szalai-szerzőpáros eddigi pályafutására; beleértve a Társulás Stúdió megalakulásával majd föloszlatásával kapcsolatos bonyodalmakat is…
Dárday: Hadd feleljek erre a kérdésre szélsőségesen elfogultan, szubjektív módon. A magyar filmkultúrában – de nemcsak ott, hanem hasonlóan a szélesebb társadalmi kultúrában is – évtizedek óta esztelen pazarlás folyt és folyik a tehetségekkel; az alkotó emberi agy méltatlan kezelése réges-régi hagyomány. Soroljak, csak találomra, s csupán a mi szakmánkból neveket – Novák Márktól Huszárikon, Magyar Dezsőn át Bódy Gáborig –, akiknek sorsa igazolja ezt a benyomásomat? Az alkotó egyedekkel a mindenkori filmpolitika mindig pazarlóan bánt – s ez sokszor egész nemzedékekre érvényes. Noha évtizedek óta működött és hál’ Istennek még működik – hol jobban, hol kevésbé jól – a Balázs Béla Stúdió, mint menedékhely, amelynek létfeltételeit mindig a pillanatnyi megfontolások befolyásolták: egyszerre volt jelen a tehetségekkel való pazarlás és a tehetségek támogatásának gesztusrendszere. De félő, hogy ha objektív mérleget készítünk, az előbbi – a pazarlás – hatásmechanizmusa volt a meghatározó, amibe emberek haltak bele (nem feltétlenül „csak” fizikai értelemben). Bizonyos generációk sorsa szerencsésebben alakult, másoké kevésbé; de az a korosztály, amellyel a pályára kerültünk, többségében áldozatává vált egy sajátos kontraszelekciós folyamatnak. A személyes alkotói törekvéseknek idomulniok kellett a rég kialakult intézményrendszer avítt mechanizmusához – amit másfelől az előző generációk többé-kevésbé betokosodott képviselői is támogattak, mert már beleszoktak-beletörtek…
A Balázs Béla Stúdió volt az egyetlen intézmény, amely lehetőséget adott arra, hogy ki-ki a maga törekvéseinek megfelelő úttal próbálkozzék; ott a saját képére tudta alakítani a struktúrát (már akinek volt saját arca). Sokkhatást gyakorolt mindenkire, amikor – „kiöregedve” a BBS-ből – megpróbált beilleszkedni a „nagy”, a „profi” filmgyártás merev, rugalmatlan struktúrájába, amely szerkezeténél fogva eleve megakadályozta, hogy a különféle egyéniségek megvalósíthassák saját művészi elképzeléseiket. Jórészt ez az oka annak, hogy a magyar film uniformizálódott, és egyre szürkébbé vált. A legerősebb egyéniségek olykor-olykor áthágták ennek a merev és uniformizáló struktúrának a gátjait, de iszonyatos erőfeszítések árán, és egyre kisebb művészi eredményekkel. Az a társaság, amellyel annak idején mi a BBS-ben együtt dolgoztunk, nagyon sokszínű és erőszakos egyéniségekből verbuválódott. Mindenki sokmindenfélével próbálkozott – a filmszociográfiától a szemiotikáig –, és végül is három főbb irányzatban polarizálódott. Az egyik a Bódy, Dobai, Erdély Miklós törekvéseivel fémjelzett „szemantikai csoport” (amely nyelvészektől a képzőművészekig gyűjtött maga köré autentikus egyéniségeket); a másik az úgynevezett dokumentarizmus (amely legalább olyan sokrétű és ellentétes törekvéseket foglalt magában); végül a harmadik típus a hagyományos filmgyártási struktúrába igyekezett beilleszkedni.
Szalai: És hadd tegyem hozzá: itt most nincs szó művészi minősítésről vagy aláminősítésekről; elvégre mindenfajta törekvésből születhet – és született – minőség is, silányság is.
Dárday: Szóval akkoriban, mikor kiöregedtünk a BBS-ből, sokféle koncepció, ötlet, remény élt bennünk, amelyek mindegyike az úgynevezett „profi” szakma szinte totális ellenállásába ütközött. Elindultak – és gyakran eltorzultak – a személyes pályák; megalázó iszapbirkózások folytak, mindenféle sportszerű szabályrendszer nélkül. Ezért gondoltuk úgy, hogy létre kellene hozni végre egy alulról, valóban demokratikusan építkező műhelyt, amely maga teremti meg a saját struktúráját. Így jött létre a Társulás Stúdió, amelyben olyannyira eltérő személyiségek szövetkeztek, mint – a teljes névsorolvasás igénye nélkül – Bódy és a Gulyás-fivérek, Jeles, Zolnay, Tarr és szinte mindenki, aki nem fért bele (illetve nem akart belekucorodni) a kialakult ketrecekbe. De sajnos már a Társulás megalakulásakor többféle intézményes nyomás nehezedett ránk. Legelőször az a „kívánság”, hogy ez a stúdió is ugyanolyan legyen, mint a már meglévők. Másrészt az a kényszer, hogy a Társulás egymagában szembesült a szakma monolit ellenállásával; legalább még két másik, hasonlóan alulról szerveződött műhelynek kellett volna létrejönnie ahhoz, hogy bármelyik bizonyíthassa életképességét vagy -képtelenségét. A szakma idősebb és közép-generációinak többsége azonban minden erejével védelmezte addig kivívott pozícióit. Ennek esett áldozatul a Társulás és minden más olyan törekvés, amely nem esett egybe egy rövid távú gondolkodás szellemével. A gyakorlatban, persze, a konzervatív struktúra volt olyan agyafúrt, hogy a fiatalok közül is integráljon olyan törekvéseket, amelyekkel kifelé „bizonyíthatja” megújulási készségét… Így lettem például jómagam is mint „a fiatal Dárday”, egy ideig stúdiótanács-tag: demonstrálandó, hogy az újabb generációk képviselői is szóhoz jutnak; a gyakorlatban azonban a véleményem érdemben semmit sem befolyásolt: báb gyanánt játszattak a paraván előtt, hogy jelenlétemmel is hitelesítsék az elavult mechanizmust…
– Szavaiból az tűnik ki, hogy rendkívül sötéten látja a közelmúltat, s keserűen a jelent is, holott éppen új játékfilmet forgat.
Dárday: Persze, bárki mondhatja: rendkívül jó helyzetben vagyok: az állam pénzén forgatok egy új játékfilmet, és létrejöhetett a MAFILM keretén belül az Innovációs Mozgókép Társulás is, ahol akár fölvillanhat a lehetősége egy másféle filmkultúra kialakításának. De engem a szakma egészének állapota idegesít: az, hogy nyomokban sem látszik annak a végiggondolása, ami a vizuális kultúra ügyének – mondjuk – a századvégig követendő stratégiájára vonatkozna.
Szalai: Beszéljünk egyszerűbben. Mindabból, amit a Társulás Stúdió képviselt – és ha az ott létrejött filmek címlistáját végignézi valaki, nem volt éppen a legeredménytelenebb műhelye a magyar filmgyártásnak –, mára megmaradt az a talpalatnyi hitel, amit Dárday neve képvisel; maradt egy féltenyérnyi lehetőség arra, hogy végképp el ne sorvadjon mindaz a törekvés, ami kicsit is a jövőre orientált, s amit a Társulás nagyobb léptékben, nagyobb lélegzettel igyekezett támogatni.
Dárday: Ismétlem, pillanatnyilag s személy szerint mi jó helyzetben vagyunk, hiszen saját elképzelésünk szerinti filmet forgathatunk; de összehasonlítva akár az egy évtizeddel ezelőtti helyzettel is, amikor úgy látszott, hogy mégiscsak nyitva maradnak bizonyos lehetőségek, ez már-már szánalmas erőfeszítés.
– De hát a legutóbbi filmgyári átszervezések éppen azzal a szándékkal indultak, hogy a mai kor követelményeihez igazítják a gyártási, szervezeti felépítményt…
Dárday: Mondjam azt – sommásan, de meggyőződésem szerint hitelesen –, hogy az egész átszervezési cécó eredménye nem lett más, mint az, hogy a volt öt stúdióból lett négy vállalat; hogy az egész egy több évtizedes status quo fenntartása az új gazdasági kényszerpályán?
Szalai: Akár az átszervezés jelképes „eredményének” is tekinthetjük, hogy míg régebben volt egy főpénztár – vasráccsal ellátva – a filmgyárban, most lett öt, szintén vasráccsal védett főpénztár, a hozzátartozó adminisztratív személyzettel együtt…
A filmszakmát alapvetően az határozza meg, hogy a filmkészítés rendkívül drága. A keretösszeg adott, s az inflációval gyakorlatilag egyre zsugorodik. Olyasféle a helyzet, mint ha egy kétkilós kenyeret kellene igazságosan elosztani kétszáz éhes ember között… Tulajdonképpen nagyon nehéz morális ítéletet mondani akár személyek, akár csoportok fölött amiatt, hogy igyekeznek minél nagyobb szeletet lehasítani a szikkadó vekniből. De ez hosszabb távon pazarlás az agyakkal, a tehetségekkel, mert kontraszelekcióhoz vezet. Ahol sok a sorban álló egy tányér levesért, az jut hozzá előbb, aki jobban gazsulál vagy körmönfontabban ügyeskedik a kondér körül.
Dárday: Mégis végig kell gondolni morálisan is a dolgot, hiszen egy olyan értelmiséginek, akinek tízmilliókkal kell gazdálkodnia, tudatában kell lennie a közönséggel szembeni erkölcsi felelősségének.
– Minél tovább beszélgetünk, annál több keserűség, hogy ne mondjam, pesszimizmus hallik ki szavaikból…
Szalai: Mitől legyünk derűsek? Például attól, hogy itt játszódik le körülöttünk a videó-forradalom, amit viszont a magyar filmszakma egésze sajátos farkasvaksággal kezel?… Egyik ismert politológusunk írta nemrég, hogy a csúcstechnológia eléréséhez csúcsfeltételekre van szükség.
Dárday: Ma már széles körben fölismert és hangoztatott tétel, hogy létkérdés: Magyarország a csúcstechnológiákat tekintve végleg leszakad-e a világ élvonalától, vagy sikerül megkapaszkodnunk valahol a középmezőnyben. Sajnos egyre inkább úgy látszik, hogy a világos koncepciók hiánya és a tőkeszegénység együtthatásából olyan zűrzavar keletkezik, ami a csődhöz vezet – ha csak valami radikális reform be nem következik, egyebek között a mozgóképi kultúra ügyében is.
– S véleményük szerint mik volnának ennek a reformnak a főbb mozzanatai?
Dárday: Először is elemezni, hogy melyek a technikai fejlődés várható fő irányai; ezek közül melyek azok, amelyek a magyar mozgóképi kultúra stratégiai céljai érdekében elengedhetetlenek, s mindebből mit tesznek lehetővé gazdasági lehetőségeink.
És itt eljutottam régi vesszőparipámhoz: meg kellene végre teremteni a gyártás, forgalmazás, befogadás egységes rendszerét, ennek emberi, szervezeti, intézményi feltételeit. Ehhez pedig radikális változtatásra, cselekvésre van szükség; különben egyre lejjebb csúszunk a gödörbe. A filmforgalmazás reformja legalább egy évtizede szerepel a napirenden – s az eredmény a nullához közelít…
De a filmgyártás helyzete kicsiben modellálja a társadalmi szituációt is. Sokáig az volt az ellenérv mindenféle változtatási törekvéssel szemben, hogy a cselekvés gátja bizonyos nemzetközi meghatározottság. Ez már akkor is demagógia volt – noha tartalmazott némi rész-igazságot –, most azonban a külső feltételek is gyökeresen megváltoztak, s egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a gátak elsősorban bennünk vannak: a különféle pitiáner presztízsharcok által összekuszált értelmiségi közegben fulladnak meg a progresszív törekvések.
Szalai: Óriási vívmány a nyilvánosság; de veszélyes a kompromittálódása. Mert mi volt például a 60-as években a magyar film egyik fő vonzereje? Az, hogy kimondott bizonyos dolgokat, amikről addig nem „illett” beszélni. Most meg? Nézzük például az adóreform ügyét. Olvashattunk éles és meggyőző bírálatokat róla az ÉS-től a Kritikán át a Valóságig, a Heti Világgazdaságig, hallhattunk ellenvéleményeket a rádióban és a tévében – aztán olybá tűnt az egész, mint a Hyde-parki hordószónokok hangáradatának gyakorlati „eredménye”.
Dárday: És mégis – ami nemcsak a mozgóképi kultúra ügye, bár a társadalmi nyilvánosság szerkezetében meghatározó szerepet játszik –: a demokratizáláson kívül nincs alternatívája a csődből való kilábolásnak. Ez a felismerés világszerte terjed és tettekben is realizálódik; úgy vélem, hogy minden felelősen gondolkodó ember, aki ezt a kort elemzi, csakis erre a következtetésre juthat. Éppen ezért minden pillanatnyi rosszkedvünk ellenére mi optimisták vagyunk: az oly sokáig elodázott változtatásoknak törvényszerűen be kell következniök – ahogy a társadalom egészében, ugyanúgy a filmszakma mikrovilágában is.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1133 átlag: 5.28 |
 |
|
