Tiszta Amerika

Oda azért még elmegyek

Ardai Zoltán

Edények vagy ruhadarabok emlegetésekor ma sem szokatlan a „tiszta” jelző használata, ám a szó átvitt jelentései halványulóban vannak a mai budapesti köznyelvben. Akárhogy is, a „tiszta Amerika” kifejezést mindannyian világosan értjük. Régebben inkább a „kész Amerika” szólás dívott; Amerikán persze csakis az Egyesült Államokat kellett és kell érteni, a „készen” és a „tisztán” pedig azt, hogy „teljesen olyan”. Teljesen persze semmi sem lehet olyan, mint másvalami. A Magyar Média szépségversenye vagy a Thermal Szálló-beli Csillagfény-show (megjelenés csak fürdőruhában; „Ön lesz a csillag, Ön lesz a fény!”) az itthoniak szemében ugyan „tiszta Amerikának” tetszhetett egy-egy pillanatra, valójában mégiscsak hasonlíthatatlanul magyar tüneményekről van szó. Természetesen maga Amerika sem „tiszta Amerika”, vagyis nem felel meg az Amerika-képzetek itteni szokvány-konvencióinak (hisz nem felel meg még az ottaniaknak sem). De éppen így felel meg igazán a „Tiszta Amerika” cím Gothár Péter és Esterházy Péter második közös filmjének, egy olyan magyar filmnek, amely nagyobbrészt New Yorkban játszódik, főhőse pedig egy botcsinálta disszidens. A címben rejlő nyelvi-logikai paradoxia (a hasonlítás és azonosítás kettőssége) ott villódzik az egész filmben, de már a bevezető inzert-jelenetekben is, például abban az álomszerű képsorban, amelyben a főszerepet játszó Lukáts Andor valóban a Brooklyn-hídon görkorcsolyázik. („Görkorizni a Brooklyn-hídon!” – az efféle álmok aligha az amerikaiakra vallanak elsősorban, bár hollywoodi sugallatokból is táplálkoznak.) A Tiszta Amerikában sajátságosan keverednek a hazai ábrándokat követő képi és verbális utalások a 20th Century Fox- vagy a Columbia Pictures-kalandfilmek számos stíluselemével, még bravúrosabb azonban, hogy az utóbbi motívumok a film dokumentarisztikus tónusaival is összhangban vannak. E tónusok ugyanakkor eleve nem idegenek a cselekménytől, minthogy ebben a filmben semmi hihetetlen nem történik, sőt, csaknem minden, ami furcsa itt, éppúgy jeges realitásként hat, mint amiben nem találunk meglepőt. Nem mintha Gothár és Esterházy a Florida, a paradicsomot, Jim Jarmusch dezilluzionáló művét utánozták volna, filmjükben a közép-európai fénytörések ugyanúgy stílusmeghatározók, mint a színtér valósága. Ily módon a Tiszta Amerikára még annál is kevésbé mondhatjuk, hogy „Amerikáról szól”, mint Jarmusch filmjére. De hát már a régi könyvek csillagmeséi sem a csillagvilágról szóltak; lássuk például a Büchner Woyzeckjében található nevezetes mesét: „…s mert a földön egy árva lelket sem talált többé, hát föl akart menni az égbe, s a hold olyan barátságosan pislogott le rá. És ahogy végre odaért a holdhoz, hát látja, tisztára reves fa az egész. S akkor továbbment a naphoz, s ahogy odaér, látja, hogy nem más, csak egy elhervadt napraforgóvirág. Aztán ahogy a csillagokhoz ért, csupa arany legyecske volt, oda voltak tűzdelve, mintha a tövisszúró gébics tűzdelte volna oda őket a kökénybokorra…” (Thurzó Gábor fordítása). Az égbe vágyni persze ma már nincs szokásban; jóideje a csillagos Amerika mindennek netovábbja. „Oda azért még elmegyek” – károgja savanyúan a filmben Bodnár Erika, aki Tölgyesi Frigyesnét, a főhős testi-lelki konyhaszagot árasztó frigytársát alakítja. A férj talán már ekkor sejti, hogy ő pedig nemcsak elmegy oda, hanem ott is marad, elhagyva a történettelen időnek azt a színterét, ahol a lakásmizéria vagy a „Tűz van, babám!”-szindróma örökösen aktuális mozitémák. Dönteni mégiscsak a tengerentúlon dönt, ahol már cselekednie is kell: az IBUSZ-csoporttól elszakadva megbújik egy vaslépcső magasában. Hamarosan megpróbálná visszavonni a döntést, a családi turistaútnak azonban akkor már vége, felesége és lánya hazautaztak. Elindul tehát, hogy végül eljusson a maga aranylegyecskéihez. Karácsony táján New Yorkban bóklászva Tölgyesi hirtelen néhány·fácskát pillant meg egy nyitott előkertben. Ágaikon égő villanykörték a levelek. Senkit, aki erre jár, nem vonz ez a látvány, csak Tölgyesit. Megigézve közeledik a fákhoz, majd nekiront az egyiknek. Dühödten rázza, most értve meg, hogy a város soha nem lesz hajlandó semmilyen távlatot kitárni előtte, csupán holmi világvégi udvarokat.

Werner Herzog Stroszek című filmjének főhőse juthat eszünkbe, ő szobácskákat bámul üveg mögül egy amerikai vurstliban, mielőtt szájba lőné magát (az egyik fülkében idomított kakas polkázik, a másikban egy öreg nyúl ütöget apró billentyűket). Csak hát a jó hülye Stroszekért (vagy Stroszek személyében magunkért) jobban fáj a szívünk, mint a jó hülye Frigyesért, akit egyébként gengszterek hullajtanak végül a Hudsonbe (vagy az East Riverbe? a Harlem Riverbe? – végzetesen mindegy), egy korábbi, hasonló gyilkosság szerencsétlen tanújaként. Tölgyesi halálát csupán viszolyogva nézzük: szomorúság nélküli rossz közérzettel. Ki tudja, az ő halála talán többet fed fel a világról, mint Stroszeké, ha azonban így van, ez a több kevésbé érdekes, mint az a kevesebb. Tölgyesi fakóbb és puhább egyéniségű figura Stroszeknél, s ráadásul ismerősen keskeny lelki utakon jár. Ezekről a magyar néző a legkitűnőbben tudhatja, miféle csapdák, így fölöttébb irritáló látnia, amint valaki ily jámbor módon él együtt a belételepült, nyűgösen aforisztikus szemlélettel. (Ha ettől próbálna menekülni Frigyes, bizony sirathatnánk, látva szörnyű kudarcát.) De nem egyszerűen Tölgyesiről van szó. A bonmot-k szövedéke ugyanis az egész film rosszul szervülő stílusrétegévé duzzad, különféle szellemességek halmaza marad anélkül, hogy bármi kirajzolódnék belőle. Ellenpéldaként éppen Esterházy prózáját hozhatjuk fel, amelynek aforisztikus vonásai és hulladék-szövegelemei a szöveg egészében személyessé válnak, így maguk is a trivialitáson való túlemelkedés eszközeivé lényegülnek. A filmben azonban „jó beköpések” módjára, darabosan csikorognak-súrlódnak az amúgy szép mondatok is, mint valami poén-kiárusításon; kapcsolódásuk azzal, amit látunk, sokszor lehangolóan mesterkélt. A mesterkéltség nem feltétlenül lehangoló, a művészetben pedig különös jogai vannak, ám a filmbeli kiszólások túlontúl gyakran emlékeztetnek a hazai mozi-rutin szellemére (vagyis: semmi különösre). Nem mindig látszik indokoltnak az sem, miért hangsúlyosak a filmben a „Magyarország? Hát az meg hol van?” – típusú társalgási minták és egyéb, nagyon kézenfekvő jelenetek. De főként nem válik a javára a filmnek az, amit a forgatókönyv stiklijének nevezhetünk. Nevezetesen: a Tiszta Amerika nem Amerikában kezdődik – ez kifogástalan volna –, hanem itthon, ahol viszont csak röpke perceket töltünk. Annyit így is felfoghatunk, hogy a főhős körül miféle gyűrű zárult be, de hogy miképpen történt ez, hogy ki ez a férfi egyáltalán, arról semmit sem tudunk meg. Vélhetjük szimpla forgatókönyv-teremtménynek is. Az itthoni életnek ez a jelzésszerű felvillantása az alkotók haveri gesztusa: mintha ezt a mondatot olvastatnák velünk: „itthon szar, tudjuk mind”.

Ha elfogadjuk ezt a gesztust, idővel természetesen megzavarodunk attól, ami következik, s amikor a főhős térdre esve veri a földet a tenger túlsó partján, talán meg is rendülünk. De miért ne tudhatnánk előzetesen is azt és annál még többet, amire a film drámai csúcspontja éles fényt vet? (Tölgyesi kétségbeesett vallomástétele zajlik itt apósának, aki őt hazahurcolni érkezett New Yorkba.) Ez a jelenet kirívó a filmben a maga szolid eszmeiségével, mondhatni derekasságával: bár főként a szeretetről folyik itt a szó, mégis azzal fenyegetnek ezek a percek, hogy a kolbászkerítésről szóló szentencia is elhangzik majd. Tölgyesi apósa (Szirtes Ádám játssza) a maga rendíthetetlenül pesti népiességével egyet-mást megtestesít abból, amitől veje ideszökött – lám, hiába –, ám mintha most némi gyógyerővel is hatna Tölgyesire. Ez nem is képtelenség. Atyaian oktató, ízes replikái azonban az adott percben oly szózatszerűen hatnak, hogy a jelenetet éppenséggel kamaszosnak érezzük: nem szabadulhatunk a benyomástól, hogy a szerzők itt bizonyos végső jelentőség súlyával tálalnak elénk valami olyasféle tudást, ami csak kiindulópontnak jó. A jelenetben semmi sem utal rá, nekünk mégis fel kell vetnünk: ha valaki nem hiszi azt, hogy Amerikában, mivel ott más az alkotmány, jobban szeretik egymást az emberek (mint kiderül, Tölgyesi valahogy így hitte), még vágyhat arra, hogy Amerikában éljen, s még az is lehet, hogy csakugyan jobban boldogulna ott. És ha valaki folyékonyan beszél angolul, s amúgy is „mindenre felkészült” (ellentétben Tölgyesivel), akkor is csalódhat, sőt, végezheti a New York-i öböl fenekén. De előfordulhat az is, hogy a különös honvágy, mely saját szülőföldjén gyötör valakit, soha nem válik az áttelepülés vágyává. Az idő túlpartjainak is megvan a maguk csábítása. Vannak, akik abba halnak bele, hogy éppen otthon akarnak hazatalálni, és vannak, akiket ez tart egyensúlyban. Az Úr tervét homály fedi – a Tiszta Amerika mottója szerint is. Nehéz tehát dicsérnünk egy disszidens-történet tanulságos nagyjelenetét, mely a főhős sors-egyénítésének hiányosságait ellensúlyozza.

A Tiszta Amerika esetében azonban ez az ellensúly más értelemben sem helyénvaló: inkább kárt tesz a filmben, mint pótolna benne valamit. A mutatványszerű kezdő jelenetsort ugyanis számos elmélyültebb képsor követte, mely utóbbiakhoz foghatót ritkán láthatunk az újabb idők mozijában. A színhelyek: zajos jégpálya-csarnok, kongó magasépület szobája szürkületkor, kivilágított autó-alagút a vízpartra, zegzugos raktárépületek a kikötőben. Ezekből a szcénákból hipnotikusan érinti meg a nézőt az idegenbe szakadt lét olykor felszabadító, olykor hideglelős varázsa, néha pedig halálos üressége. Gothár eléri, hogy mintegy a főhős tekintetén át lássunk (még ha Tölgyesi éppen nem látja is azt, amit mi: például önnön figuráját, vagy egyetlen New York-i barátjának tetemét a vízben.) Ez a tekintet, hajszolt elevenségével és időnkénti megdermedéseivel, gyakran oly közvetlen, mint egy állaté. Tudjuk, bármelyikünkkel megeshet olyasmi, ami után már mindig így nézünk a világba – éppen ez kényszerít arra, hogy Tölgyesiben sejteni kezdjünk valakit, mást, mint puszta papírlelket. Amikor nem szellemes, amikor csak hebegni-nyögni tud – mintha csakugyan volna. Hasonló hatású pillanatok azok is, amikor egyszer vadhajzatú néger barátjával társalog a vízparton – nemigen figyelnek a másik szavaira, mégis mindinkább értik egymást. Ami a néger lazzarone állítólagos húgát illeti, az ő sorsa érthetetlen marad Tölgyesi előtt (ily módon előttünk is), akárcsak a gengszterek ügyletei. De a lány, s még inkább a gyilkosok – ezek a viszolyogtatóan mókás, köznapi alakocskák a maguk ólálkodásaival és attakjaival – nagyon is valószerű megtestesülései Frigyes (egy kortársunk) végzetének. Idevaló szereplő még a filmbeli drugstore vaskos úrnője is: Tölgyesi utolsó menedéke Amerikában.

Van hát miért sajnálnunk, hogy mielőtt végzete beteljesülne, Tölgyesi gyónni kezd apósának, s közben egy egész csokor új aranymondással hozakodik elő. Egyfajta halál ez is. Játék-halál persze, nem minden szerzői tréfa nélkül, de egy igazi jó tréfa-halál nem ilyen értelmetlen. A Tiszta Amerika virtuóz film, a korábbi Gothár-művekhez képest azonban valami bizonytalan benne, s ez alighanem a játék komolysága.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1988/02 08-09. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5085

Cikk értékelése:

szavazat: 1082 átlag: 5.38