Magyar Műhely

Beszélgetés Xantus Jánossal

A korlátok felette szükséges voltáról

Sneé Péter

Ha visszagondolok öt évvel ezelőtti önmagámra, azt kell mondjam: megszerettem a rendet. Örömmel rakok rendet dolgaimban, mert látom bennük a rend lehetőségét.

Szoba kiáltással címmel elkészült Xantus János új filmje. Operatőr: Klöpfler Tibor. A főbb szerepekben: Für Anikó, Andrzej Ferenc, Zofia Rysiowna.

*

– Szakmai fenegyerekként, avantgárdé filmesként milyen érzés Svájcban banki referenciafilmet készíteni?

– Nagyon jó. Most kezdem érteni, hogy mi a dolgom, miből áll a munkám. Az említett mű egyébként presztízsfilm inkább, belső használatra való, csupán a bank alkalmazottjai és kliensei láthatják. Nem arról szól tehát, hogy érdemes a pénzintézethez fordulni. Feladatom nem a reklámozás vagy az informálás volt.

A forgatókönyvet készen kaptam, méghozzá kiválót. Ismerős csoport írta, a MacGouffin et Scenarii, melyben Jean-Daniel Magnien barátom is dolgozik. Az Artimage cég producerével már előkészítettünk egy másik rövidfilmet, melyet valószínűleg ősszel fogok leforgatni. Visszatérve az elkészült műre, ez Wim Wenders Az ég Berlin felettjének parafrázisa. A gondoskodó angyalok, kik hallják az emberek gondolatait, a bank alkalmazottjai. Tépelődésünk megszokott nekik: általában azon töprengünk, menynyi a kamat, hány százalék a hitel.

– Érdekes. Eddigi alkotásaidból nem úgy tűnt, mintha kizárólag financiális problémák foglalkoztatnának minket. Tévedek?

– Magyarországon egyre inkább ez tölti be mindennapjainkat. Svájcban is. Ami nem jelenti azt, hogy lehetetlen jó, teljes, gazdag életet élni. A kamat fontossága nem teszi üressé, érdektelenné a létet. Ezt láttam odakint is. Genf lakossága puritán szigorúságú és önfejű, de nem unalmas. Akikkel megismerkedtem, azok többsége színes, gazdag, érzelemteli.

Művészetet kértek tőlem, az volt a feladatom, hogy feszegessem a bankárok tűrőképességének határait. Nos, én feszegettem is rendesen! Bartók zenét tettem a film alá. Szélsőségesen művészinek találták, de elfogadták, s tetszett nekik, elégedettek vele.

Megdöbbentek azon, miként lehet egy kész forgatókönyvet centiről-centire úgy leforgatni, ahogy az írva van, s mégis művészfilmet készíteni belőle! Szeretem, ha minél jobban korlátok közé szorítanak. Amikor egy kész forgatókönyvet adnak a kezembe – melyet el tudok fogadni, mert van benne humor, mint ennél is, ahol az általam oly kedvelt

Wendersnek adhattam egy fricskát –, az jót tesz nekem.

Rendező létemre gyakran kényszerülök arra, hogy én írjam a forgatókönyvet, holott nehezemre esik, s nem éri meg a rá pazarolt erőt és figyelmet. Ötleteim, témáim persze akadnak, csak legyen, aki megírja nekem. Sajnos, kihaltak nálunk a jó forgatókönyvírók, nehéz találni alkalmas embert!

Munkám ott kezdődik, ahol a meglévő írásos anyagot pontról-pontra filmre kell vinni. A szereplők, a karakterek összeválogatásánál, a jelenetek felsnittelésénél. Ott érzem magam elememben, ott érzem magam jól.

Gyakran kapok alkalmazott feladatokat: reklámfilmet, videoklipeket készítek, egyik sem derogál nekem. Ugyanúgy élvezem, mint akármi mást, hiszen ezekből is lehet jót alkotni. Azt szeretném, hogy minél többen nézzék meg, amit csinálok. S ennek megvan a maga szabályrendszere, kidolgozott ikonográfiája, melynek betartásával – mintegy kaptafához igazítva a történetet – a minimális nézőszám mindenképpen biztosított.

A szoba kiáltással forgatókönyvének utolsó változata is egy amerikai kézikönyv szerint készült. How to Make a Good Script Great a címe (Hogyan írjunk jó forgatókönyvből kiválót?). Ez pontosan megmutatja, mitől működnek az egyes elemek, mi kell a nézői érdeklődés felkeltéséhez és ébrentartásához, milyen dramaturgiai fogásokat célszerű alkalmazni.

Első olvasásra egy ilyen tanácsadó talán rettentő primitívnek hat, de hamar rájössz, hogy igaza van. Ez bizony ilyen egyszerű! A sémák mind egyszerűek.

Más kérdés persze, hogy miről szól a dolog. Én csöppet sem érzem megrövídítettnek magam, ha egy működő szisztéma szerint írott anyagból dolgozhatom! Ismétlem: szeretem a korlátokat. Lehetőleg, valami jó érdekében, mint – teszem azt – sokan nézzék meg a filmet. A legbanálisabb, ám hatékony forgatókönyvnek is örülök, mert várhatóan meglesz az érdeklődés iránta. A rendezés nem kevés, nekem legalábbis bőven elég!

– Korábbi műveiden nem érződik a kézikönyv „áldásos” hatása. Magad is más voltál, fényes aura díszített, erős személyiség benyomását keltetted. Most egy konszolidált úrral ülök szemben. Valami történhetett, gondolom, az Eszkimó asszony fázik elkészülte után.

– Akiről szóltál, az egy ifjú, aki meg itt ül, az felnőtt már. Főiskolás filmjeimet – hál’ Istennek – szabadon forgathattam. Képzeletemet realizáltam, ami óriási élmény volt. Régen azért dolgoztam, mert egy látomás foglalkoztatott. Ma feladatokat kapok és vállalok, eltérő tehát az attitűd. Nem hiszem, hogy bármelyik alávalóbb volna a másiknál.

– Talán mégsem magyarázható mindez az életkorral. Bölcsebbek lehetünk ugyan, ám a világhoz közelítésünk ennyit nem változik néhány év alatt.

– Amikor 16 évesen egyik napról a másikra elhatároztam, hogy filmrendező leszek, ennek oka az volt: úgy éreztem, választanom kell, s én mindenáron szerettem volna kibújni e kényszer alól. A rendezés ilyesmivel kecsegtetett. Biológusnak készültem előtte, s úgy véltem, a természettudományos oktatófilmtől kezdve, mindenre lehetőség nyílik e pályán. Végtelennek hittem a választékot, s arra gondoltam, ha egyszer más kezd érdekelni majd, akkor abból is filmet készíthetek. A pakliban a Werther éppúgy benne volt az első pillanattól, mint a Rocktérítő, vagy egy reklámfilm.

– Érzékletesen fejezted ki magad az imént: „a képzelet realizálása volt a feladat”. Ez ma már nem ösztönöz?

– Szeretek filmet csinálni, akármi legyen is az. Pontosan érzékelem, hogy a feladat megfelel-e, vagy sem. Mindegy, hogy megrendelés, vagy egy álom realizálása. Igyekszem jót csinálni, szeretem a munkám, s ugyanazon figyelemmel és intenzitással dolgozom bármin. A zseniális pillanatot lehetetlen kierőszakolni, az jön magától. Erőfeszítéssel nem hozható közelebb. A feladatom tehát csak annyi lehet, hogy – miközben várok a felvillanásra – minőséget próbálok teremteni.

– Polgári mesterségtudat és szeretet hajt?

– Pontosan. Úgy érzem, ismét fordulat előtt állunk. A lineáris történetmondás kimerítette lehetőségeit, s az új technikák: a számítógép és a videó összekapcsolása valami új előtt nyitja meg az utat. Jól-rosszul végigvitt történeteinket fölváltja a történetek csokra, melyből a néző kedvére válogathat. Beavatkozhat az események menetébe, s az egymás mellett futó variációkból összeállítja a saját, személyes verzióját.

A CD-ROM olyan memória, melyben mozgókép is tárolható, de nem lineárisan. Választhatok tehát, merre indulok tovább a történetben. És közbeszólhat az igazi véletlen is. Az eddigi alkotások vagy banális történetmesélésbe fogtak, vagy szellemesen megkerülték a kérdést, mint Joszeliani utolsó alkotása is, az És legyen világosság, melyben valamelyik afrikai törzs nyelvjárásán szólnak a dialógusok.

– Küszöbön áll tehát az a megújulás, amit évtizedek óta ígérnek, de soha nem következett be. Legföljebb megelőlegzésével próbálkoztak. Készen találtak egy bizonyos történetfelbontást, melyet aztán a nézőnek ugyanúgy követnie kellett, akár a lineáris történetmondást. Ha jól értem, remény van arra, hogy valamiféle alkotótárssá lépjünk elő.

– Hiába asszociál szabadon a film, hiába mesél parttalanul és csapongón, valamilyen, nem kézenfekvő rendszer szerint építve a történetet, ha tudom, hogy az, ami a szemem előtt pereg, tegnap is ilyen volt, és holnap is ilyen lesz. Az otthoni videózás, e kiállhatatlan, magányos filmnézési forma akkor nyerheti el egyedüli értelmét, amikor beleszólhatok a történetbe, s magam dönthetek arról: mi következzék. Belemegyek-e a sztoriba, vagy jobban érdekel egy másik karakter, s a vele összefüggő esemény.

– Isteni szerepkörbe helyeződünk így, sorsokkal, szituációkkal bánhatunk a tetszésünk szerint, holott napközben rabszolgának érezzük magunkat.

– Az élet ilyen, ezzel csak közelebb kerülünk hozzá.

– Inkább távolodunk a külvilág megszokott viszonyaitól, hiszen kötöttségekkel vagyunk tele, viszonylag kevés a függetlenségünk, fogyatékos, gyenge a szabadságunk. A képernyő előtt ülve viszont egyszeriben válogathatok 20–30– 100 élet között önkényesen. Omnipotenciám teljes, alávetett voltam az imént, most korlátlan úr lehetek.

– De beleláthatok az életekbe, s amit tapasztaltam, megélhetem újra: a párhuzamokat és a véletleneket. Ezek hiányoztak az eddigi alkotásokból – még akkor is, ha az utóbbi időben gyakran próbálkoztak megjelenítésükkel.

– Valóban az emberekbe látunk? A viszonyaikba, talán. A filmek is csak ezt mutatják, de hogy milyen entitások vagyunk, arról csak feltételezéseink lehetnek.

– Létezik azonosulás is, belehelyezkedem a szerepekbe, elfogadom a hősök feltételezett személyiségét. Mintha belelátnék valakibe! A kétdimenziós vetített árnyékok kiválóan alkalmasak arra, hogy képzeletemmel három dimenzióssá egészítsem ki őket.

Korábbi filmjeimben nyugtalanító látomásaimat igyekeztem rögzíteni. Az utolsó, a Szoba kiáltással, magját is egy ilyen vízió adta. De úgy vélem, a moziba betérőket nem feltétlenül érdekli az, hogy milyen képzetek gyötörnek engem. Nem az a dolgom, hogy vízióimat objektiváljam – a feladatomról alkotott véleményem persze változik még az idővel...

– Kevéssé érzékeltem a Szoba kiáltással víziós voltát. Történelmi parabolát láttam belé. Helytelenül?

– Nem gondoltam arra, de már a forgatókönyv első olvasói figyelmeztettek az ilyen értelmezés lehetőségére, ami szemlátomást nem riasztott el a forgatástól. Itt élek én is, s természetes, hogy lázálmaimban megjelenjen e történelmi szituáció és pillanat. Jogos tehát a föltételezésed, lehetséges e nézet is.

– Ami viszont szokatlan nálad, közvetlen politikai utalásoktól eddig tartózkodtál. Ha allegóriának tekintjük filmedet, akkor az egy tavalyi állapot rögzítése. Időközben ugyanis a szegény, elnyűhetetlen öreg hölgyet kissé agyoncsapták.

– Agyoncsapták, de föltámadt és kompromisszumot kötöttünk vele. Most nem tudjuk, hogy ez ugyanaz az öregasszony-e, vagy sem, s más lesz-e életünk, mert vele éltünk, mert vele élünk, s nem az „elődjével”. A változás és az azonosság kérdése volt a Rocktérítő középpontjában is. Ott egy ember életében következett be fordulat – ha egyáltalán bekövetkezett. Mert csakugyan megváltozott-e? Sokunk élménye ma a hatalmas változás, s vele egyidejűleg a változatlanság.

– A Rocktérítő mintha nemcsak Pajor megvilágosodásáról szólna, hanem a tiédről is. Rendpárti lettél?

– Igen, megszerettem a rendet. Ha visszagondolok öt évvel ezelőtti önmagámra, azt kell mondjam: megszerettem. Örömmel rakok rendet dolgaimban, mert látom bennük a rend lehetőségét.

– A lélekben is rend van?

– Igen, elsősorban ott.

– Lehet? Tapasztalom és olvasom, hogy mindig fölbomlik. Bármennyire szeretnénk is, valami örökké közbeszól. Elképzelhető-e szerinted az összkomfortos, svájci rend, ahol minden a helyén van és működik?

– Annak, amire én törekszem, nem érzem kényszeredett jellegét. Amit svájcinak neveznek, az sem bántott. A szó szoros értelmében sem. Genfről is azt mesélték, túl tiszta, túl pedáns. Egyáltalában nincs így. Ellenkezőleg, az egy jó rend! S valószínűleg azért olyan, mert hatszáz éve működik és bevált.

Ami pedig a lelket illeti, tudom: lehetséges és fontos rendet tartani, s ebben a környezet, a külvilág nem akadályozhat meg. Belső feladat ez, aminek az a következménye, hogy köröttünk is rend lesz. Tapasztalom. De ezt akarni kell!

– Akkor mi lesz avval, ami túlnő az ember hatókörén, a szenvedéllyel? Nélküle mihez kezdhetnénk, vele meg mire jutunk?

– Szegény az az élet, melyben nincsenek szenvedélyek. Mégsem hiszem, hogy ki lennénk szolgáltatva nekik. Erővel lehetetlen félresöpörni, vagy visszatartani őket, ám szabadon ereszteni sem szerencsés. Gondozni kell a bennünk lakó szörnyet, – mondta Weöres – óvatosan táplálni, törődni és foglalkozni vele, s akkor megférünk valahogy, nem fog eluralkodni felettünk. Az nem jó, hogy ha teljesen elborít. Igába fogható; úgy szép igazán.

– És a közösségi passziókkal mi lesz, a társadalmi indulatokkal? Melyik kerekasztalhoz ülnél például, az öregekéhez vagy a fiatalokéhoz?

– Utóbbiakéhoz, elvégre én is fiatal vagyok. Azokkal ülök egy asztalhoz, akikkel együtt jártam iskolába, jobban érzem magam közöttük. Függetlenül attól, hogy egyetértek-e velük mindenben. Talán másként gondolkodom a filmszakma jövőjéről, mint a kis kerekasztal mellett összegyűlt kezdő, illetve perifériára szorult pályatársaim, de ott a helyem.

A magyar játékfilmkészítés szisztémája rossz. De hogy mit kellene tenni a megjavításáért, azt nem tudom megmondani. Számos – akár egymásnak élesen ellentmondó – elképzelést hallottam már, némelyik közülük tetszik is, ám sejtelmem sincs arról, hogyan és miként tudnék hasznosan közreműködni megvalósításukban. Eléggé kaotikus ma a helyzet, ha itt hozzányúlunk, ott valami váratlan történik, s nem látom pontosan az ok-okozati összefüggéseket. Gondolataim hasznosságában és helyénvalóságában sem lehetek biztos. Drukkolok persze: jó legyen a vége ezen átalakulásnak.

Azonos is, meg nem is önmagával: átalakulás, ami igyekszik nem-átalakulás lenni. És sajnos, ez a legelkeserítőbb! Csupán azzal vigasztalhatjuk magunkat, vannak dolgok, melyek csak jobbak lehetnek attól, hogy mássá válnak.

Kitaposott cipőben járunk már régóta, s ez rosszat tesz az alkotóknak. A lötyögésig bejáratódott szisztéma elapasztja a kreativitást. Most szünet nélkül szól a vészcsengő, érződik is valamiféle mozgás, bár ez úgy látszik: nem több fejetlen rohangálásnál. Mégis pezsgés, rengeteg energia felszabadul.

Az eddig túlzott kényelemben terpeszkedők bizonytalanok, noha nekik sem haszontalan ez, mert időnként kell egy kis hidegzuhany az egészséges alkotókedv megőrzéséhez. Tapasztalható volt némi ellustulás, szerencsére ennek már vége. Ami önmagában is örvendetes tény.

– Mire készülsz éppen?

– Sejtettem, hogy fölmerül a kérdés, s ahogy sorba vettem, amikkel foglalkozom, mindegyiknél úgy gondoltam: erről nem beszélek, mert esetleg ellopják. Nem egyszer megtörtént ez! Legutóbb például kitaláltam egy történetet, melynek hőse már a film elején halott, s barátai mégegyszer körbeviszik az éjszakában, mert tudják; mennyire kedvelte azt. Szépen felöltöztetik, a hónuk alá csapják és úgy mennek vele, mintha kissé kapatos volna. Egyik nap kinyitom a televíziót és meglátom az én kis hullámat. Mellette a két pasassal, akik lábukhoz kötötték a lábát, úgy hogy a megboldogult még lépegetni is tudott velük. Ha elmeséltem volna a történetet valamelyik újságban pár nappal korábban, akkor most a hajamat tépném. Jobb, ha nem szólok tehát, noha számos különféle tervem van. Televíziós sorozat, játékfilm, reklám.

– Ha terveidről hallgatnod kell, mesélj arról, mit vársz új filmedtől? Milyen fogadtatásra számítasz?

– Nem tudom. Elképzelésem sincs róla. Nehéz jóslásokba bocsátkozni. Nem számítok arra, hogy 400–500 ezer néző tolong majd érte. Erről ma már álmodni sem lehet.

– Nyilatkozataid szerint eleget köszönhetsz az előző generációnak, tanáraidnak. Nem késztet-e fölfogásod arra, hogy te magad is nevelőjévé, formálójává legyél az utánad következőknek?

– Kellő exhibicionizmus van bennem ehhez. Tanítottam is már az Iparművészeti Főiskolán videós mesterképzősöknek, és nagyon élveztem. Apám, anyám is pedagógusok, szinte elkerülhetetlenül kiütközik belőlem a tanítás vágya. Igyekszem visszafogni magam, mert azt súgja az eszem: jobban megfelel ama rendnek, melyet próbálok szem előtt tartani, ha egy életkoron túl kezdek csak tapasztalataim átadásához. De félő, engedek a kísértésnek már előbb is, ha komoly ajánlatot kapok, s oktatni kezdek.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1990/11 10-13. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4743

Cikk értékelése:

szavazat: 3106 átlag: 5.46