KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/november
KRÓNIKA
• Bodor Pál: Bencze Ferenc (1924–1990)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Párhuzamos életrajzok Némafilm
• Sneé Péter: A korlátok felette szükséges voltáról Beszélgetés Xantus Jánossal

• Kozma György: Valahol Warhol
• S. Nagy Katalin: Orosz Madonna Piero della Francesca és a Nosztalgia
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Ami biztos Karlovy Vary
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: A vereség füstje Szürkület
• Koltai Ágnes: Vágóhidak Szent Györgye Jó estét, Wallenberg úr!
• Zalán Vince: A naivitás botránya Bagdad Café
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Bárcsak itt lennél
• Hegyi Gyula: Védtelenek
• Harmat György: Pilátus és a többiek
• Bikácsy Gergely: Az élet egy hosszú, nyugodt folyó
• Hegyi Gyula: És ülünk a fa tetején
• Fáber András: A fekete Tanner
• Szemadám György: Családi ügy
• Tamás Amaryllis: Vakjáték
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Látom, mert mutatják, és nem lehet nem odanézni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Családi ügy

Szemadám György

 

Sidney Lumet Családi ügy című alkotása afféle férfiasán fanyar érzelmességgel – helyenként érzelgősséggel – filmre vitt történet egy amerikai zsidó család három férfitagjáról; a kiöregedett bűnöző nagyapáról, a tolvajnak nevelt, ám jó útra tért fiúról, és az egyetemista unokáról, akiben „a vér nem vált vízzé”. „Egy jó rabláson kívül semmi nem tudja igazán összehozni a családot.” – mondja a filmben a sokat megélt nagyapa, s a dramaturgia is beéri körülbelül ennyi önigazolással, hogy beindulhasson a történet, melynek végső tanulságaként el kell fogadnunk a mélyértelműen amerikai „mondanivalót”, mely meg-világosodásszerűen fénylik fel a film vége felé apa és fiú dialógusában: „Legyél az, aki! Ha bűnöző, hát az!”

Nos, mindezt profi technikával, hosszú snittekkel és sok párbeszéddel állítja elénk a rendező, ám mégse higgye senki azt, hogy filmje unalmas lenne, hisz léét olyan színész játszik benne, mint Sean Connery és Dustin Hoffman. A jócskán megöregedett James Bond – Sean Connery filmbéli szerepe szerint is, és mint filmszínész is, „nehéz korba” jutott, ami azonban új szerep-lehetőségeket is kínál, s ez az öreg bűnözőnek éppúgy, mint az öreg(edő) filmszínésznek hallatlanul jót tesz. Minden egyes gesztusát élmény nézni a filmbéli nagyapának, ennek a még mindig kemény fickónak, akinek kopaszodó fejebúbjáról zsíros, ősz hajcsomók göndörödnek a bőrkabátjára, s aki még mindig hisz abban, hogy a „férfi” kifejezés nem csupán az egyik nemre utal, hanem önmagában is pozitív jelző. A fiú szemében a piti bűnöző nagyapa a Nagy Amerikai Álom, a szabadság szimbólumává válik. A rablás egyfajta beavatási szertartás, s a börtön a férfiasság erőpróbája. A könnyed komédia ott fordul át melodrámába, amikor kiderül: a játszma a nagyapa életébe kerül. A film végén persze a Régi Jó Amerikát szimbolizáló nagyapa porai fölött mindenki kibékül; rendőrök és bűnözők, bóherek és gójok, jók és rosszak, fiatalok és öregek együtt énekelnek meghatottan. Mindennek ellenére nem is olyan élvezhetetlen mindez, amikor maga a filmművészet is „nehéz korban” van.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/11 60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4740