KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/november
KRÓNIKA
• Bodor Pál: Bencze Ferenc (1924–1990)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Párhuzamos életrajzok Némafilm
• Sneé Péter: A korlátok felette szükséges voltáról Beszélgetés Xantus Jánossal

• Kozma György: Valahol Warhol
• S. Nagy Katalin: Orosz Madonna Piero della Francesca és a Nosztalgia
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Ami biztos Karlovy Vary
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: A vereség füstje Szürkület
• Koltai Ágnes: Vágóhidak Szent Györgye Jó estét, Wallenberg úr!
• Zalán Vince: A naivitás botránya Bagdad Café
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Bárcsak itt lennél
• Hegyi Gyula: Védtelenek
• Harmat György: Pilátus és a többiek
• Bikácsy Gergely: Az élet egy hosszú, nyugodt folyó
• Hegyi Gyula: És ülünk a fa tetején
• Fáber András: A fekete Tanner
• Szemadám György: Családi ügy
• Tamás Amaryllis: Vakjáték
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Látom, mert mutatják, és nem lehet nem odanézni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Némafilm

Párhuzamos életrajzok

Jeles András

Részletek egy filmnovellából.

 

Kis aranylakattal lezárt napló az asztalon. Finom gyerekkéz nyitja, fellapozza az üres oldalig – merített papír arany szegéllyel –, s a mártogatós tollal írni kezd.

Ma lettem tizenhárom éves...

Hallatszik a gyerekhang is, amint dünnyögve követi az írás folyamatát.

Módos parasztház melléképületekkel, gyümölcs- és díszfákkal, kőkerítéssel egy dimbes-dombos táj közepén.

Mindent vastag hó borít.

A különálló konyhaépület előtt hevenyészett, ácsolt asztalon fél-disznók, belsőségek, darált húsok gőzölögnek, odébb, a havon feketére pörkölt disznó füstölög.

Halvány téli nap látszik a nyírfákon át.

... tizenharmadikán születtem, de nem vagyok babonás.

Csak az a rossz, hogy Nagyi nem engedett zsúrt a születésnapomon. Még az kéne, hogy azt mondják, a zsidógyerekek láncolnak és a haza vérzik.

Különben nem nagyon örülök mostanában a születésnapomnak, mert tavaly a születésnapomról vitték el a Münzer Mártát, az unokanővéremet a németek, illetve hát a csendőrök, pont uzsonnáztunk, előtte meg egy jót bicikliztünk.

Feltűnik a két bicikliző gyerek, énekelnek valamit, de nem hallani a hangjukat, csak a pedálok csattogását:... „igaz, hogy hideg volt, de sütött a nap, a szép piros biciklije azóta is itt van nálunk az előszobában...” Jómódú polgári otthon ebédlője.

A nagyasztal s a háttérben álló pohárszék teli apró ajándéktárgyakkal.

Éles napsütés törik meg az ajtó s a tükrök, poharak metszett üvegein; mindenen: falakon, arcokon, a fehér ünnepi térítőn, élesen kirajzolódó szín-spektrum, szivárványtöredékek.

„Még leírom, mit kaptam szülinapomra: Ágitól (Éva anyja A szerk.) arany karcsatot, kék díszítéssel, amit ő a Bíró Gyurkától kapott, szegény Gyurka meghalt Ukrajnába, flekktífuszba, még a neve is borzasztó, apukától egy fekete félcipőt gavallérsarokkal, két pár sima harisnyát, mert eddig csak patentet hordtam, Lujza mamától három pizsamát, Rác nagyitól egy drapp tavaszi kabátot, pedig utálom, hogyha valami drapp...”

Éva a fotelban alszik: feje a karfán nyugszik, ölében a Dickens regény, lecsúszva. A beszélgetésben – tekintve, hogy félig-meddig az álom közegében játszódik – fantasztikus, vagy legalábbis elrajzolt mozzanatok tűnnek fel, például véget nem érő mozdulatok, váratlan tempóváltások és elakadások, érthetetlen gesztusok, túlzott vagy éppen eltüntetett indulatok.

 

*

 

Az ismerős tengerparton most egy viharvert bárka látható, de nem a vízen, hanem kinn a szárazföldön; egy kályhacső áll ki belőle kémény gyanánt.

Kis ablakai vannak, ajtót vágtak az oldalán – minden jel szerint lakhelyül szolgál.

Copperfield Dávid és Peggoty kéz a kézben közeledik a bárkához.

„Ott volt a fogadásunkra egy gyönyörűszép kislány, kék gyöngysorral a nyakán, aki nem hagyta magát megcsókolni, amikor ezzel a szándékkal feléje léptem.”

„A gyönyörűszép kislány” természetesen Éva, hiszen éppen ez az értelme a Copperfield-olvasgatásnak: hogy ott legyen és ne itt.

Dávid a bárka szűk, de varázslatosán otthonias kabinjában alváshoz készült.

A hullámok játékát figyeli a tenyérnyi mennyezeten, aztán szemei lecsukódnak.

„... lassacskán elszenderedtem, hallgatva a szél bömbölését, félálmomban, szinte attól kezdtem félni, hogy a nagy víz kiszáll a mélységeiből és elárasztja az éjszakát.”

 

*

 

A rádió folyamatosan indulókat közvetít, a kiszabadult madár – mert az előző események fölé ezt a kétségbeesetten csapkodó lényt is oda kell számítani, – az érzékien lüktető varázsszemet csipkedi.

„Mire felébredtem, szépen megvirradt.” Látjuk a tiszta fényt a horizont fölött s a meleg ragyogást a hajókabin tárgyain.

„Már kint is voltam az ágyból.”

Copperfield Dávid öltözik, megmossa arcát, a hófehér fajansztálban.

Egykettőre kint jártunk a parton a kis Emmyvel és szedegettük a kavicsokat.”

Valóban ez történik, a hajnali tengerparton a két gyerek örökkévaló egyetértésben válogat a kavicsok között.

„És egy közeli hajó vitorlája szépen visszatükröződött a kislány csillogó szemében.”

És így, szemében a vitorlával a kis Emmy néhány mondatot mond:

– Félek a tengertől. Olyan kegyetlen! Láttam, hogy irgalmatlanul elbánt némelyik közülünk való emberrel.

Most éjszaka van, nem nagyon tudok aludni és hallom, hogy Ágiék odaát beszélgetnek, de nem értem.”

Tiszta holdfényben, kéz a kézben sétál a tengerparton a két gyerek: Dávid és a kis Emmy.

A hullámok halkan, – mint amikor éjszaka suttogva beszél a közelben valaki, – jólesően kísérik a kislány elbeszélését. (Ne felejtsük el, hogy Éva az Emmyt játszó személy!)

Emmy: „Szép időnk volt, de be kellett csukni az ablakot, mert Nagyi hirtelen ebéd közben ordítani kezdett, beledobta az eszcájgot a levesestálba, minden szétfröccsent, kicsurgott a szájából a tészta, úgy felizgatta magát, hogy az Ágira ne hallgasson senki, Ági mindenkire bajt hoz, mert az Ági Béla bácsival szépen megfog szökni és akkor a németek meg a csendőrök majd minket vesznek elő, de a nagyi azt mondta, hogy nem engedi magát kínoztatni az Ági miatt. „ Úgy megijedt mindenki a nagyitól. Aztán kapott valami jó erős port és csend lett.”

Elbeszélése végéhez érve Emmyke szaladni kezd a holdfényes víz felé.

Dávid lép a képbe, a holdfény mögüle érkezik, ezüstös kontúrral vonja be arcának sziluettjét.

Dávid: „Eliramodott mellőlem és végigszaladt egy rücskös gerendán, ami benyúlt a mély víz fölé és korlát, minden nélkül szabadon lebegett a víz fölött. Letudnám rajzolni azt a képet, a vesztébe rohanó kis Emmyvel, amint pillantásával a távolba mered.”

Copperfield és a kis Emmy a tengerparton, szemben a vízzel. Még mindig hajnal van.

A sziklák fölött sirályok csapkodnak. A mankón bicegő katona és az őt támogató asszony halad át a horizonton. Emmyke egy rácsostészta-darabot nyújt Copperfieldnek, elgondolkozva mesél. Dávid komor arccal hallgatja, s olykor megfogja a kislány kezét. Eszegetnek.

Tudod, Copperfield, Ági szörnyen kivan, mert beszélt Pesttel telefonon és azt mondták neki, hogy az ismerősöket már elvitték, állítólag mindenkit elvisznek a németek és megölnek. De a gyerekeket szerintem nem ölik meg.” A két gyerek egymásra néz. Erősen fogják egymás kezét.

„Az nem valószínű, hogy a katonák gyerekekre lőjenek, el se lehet képzelni olyat.”

A tengerparton a hullámok együttérző hangjai kíséretében, Dávid is mond egy történetet; az ő szavai „megelevenednek”.

Copperfieldék otthona.

Dávid egy könyvvel a kezében félve lép a helyiségbe. „Egy reggel, ahogy beléptem a fogadószobába, azt látom, hogy anyám arca csupa nyugtalanság, Murdston úr pedig javában kötözget valamit egy rugalmas nádpálcára. Amint beléptem, próbaképpen néhányszor megsuhogtatta a nádpálcát a levegőben.”

Murdston úr és a suhogó nádpálca. Copperfieldné kétségbeesett arca. Murdston úr:

– Higgye el, szívem, hogy én magam is sokszor kaptam verést gyerekkoromban.

Emmy: (a tengerparton)

– Mondtam is Áginak, hogy miattam ne izguljon, hisz a katonák el se képzelhető, hogy bántanák a gyerekeket. Murdston úr:

– Nos, Dávid, ma sokkal jobban kell ügyelned, mint ahogy szoktál.

Dávid: „Megint suhintott a nádpálcával és sokatmondó pillantással letette maga mellé. Ez a kezdet nagyszerű hatással volt lelki nyugalmamra és szellemi frissességemre. Éreztem, hogy a bemagolt lecke sebesen áramlik kifelé a fejemből. Rosszul kezdtem és még rosszabbul folytattam a felelést.” Murdston úr vérfagyasztóan nyugodt arca, Copperfieldné kétségbeesett, Dávid pedig a halálraítéltek sápadt nyugalmával néz maga elé, még dadog, de hamarosan elhallgat. Copperfieldné hirtelen sírva fakad.

 

*

 

„Ma kijött, hogy a zsidók ezentúl sárga csillagot fognak viselni. Minden ruhára és kabátra fel kell varrni. Jöttek a hitközségtől, ágyneműt vittek, mert a németek mindig követelnek valamit. Nagyi ki se akarta válogatni, odaadta a vadidegeneknek a fehérneműs szekrény kulcsát, majdnem mindent elvittek.”

Nagyi a nyitott szekrények közelében egy sámlin ül és Éva drapp kabátjára varrja a csillagot...

„Nagyapi nem dolgozhat már a patikában, mert kijárási tilalom van a zsidóknak, csak délelőtt 9-től 11 -ig lehet kimenni, de kinek van kedve járkálni.

Nagyapi folyton az Ágit simogatja, de az Ági ezt nem bírja, ma már egyszer felugrott, hogy ne búcsúzzon tőlem, mert megőrülök, azt mondta, de a Nagyapi nem haragszik és csak simogatja, mint most is.

Reggel pedig berontott Mariska, a Lujza cselédje...”

Látszik a jelenet – pedig hát időben nem stimmel a dolog, hiszen éjszaka van –, valóban beront a Mariska a nagyszobába és kioldott kendőjét kezében lobogtatva nagy izgalommal magyaráz valamit.

„... tetszettek látni, mi van a hirdetésen, dehogy láttuk, mi csak 9 után mehetünk az utcára, az a lényeg, hogy minket a gettóba visznek. Régen Nagyi ettől félt legjobban, azt hittem kitér a hitéből, de egyáltalán nem szólt semmit, csak tovább vasalt a teraszon, pedig csak egy váltás fehérneműt vihetünk állítólag és azt a ruhát, ami rajtunk van, a Nagyi meg vasalta tovább a pizsamákat és énekelt.”

Mindezt természetesen továbbra is látjuk, a jelenetből magából csak a Nagyi éneke szűrődik ki, azt énekli, hogy „kis kacsa fürdik fekete tóba...”

„Mindenki csomagol, Nagyi konyakot iszik. Nem is beszélgetünk. Ügyfélék.”

A helyzetnek megfelelően a „némafilm” eseményei felgyorsulnak, mintha egy korabeli híradó képeit látnánk, – az életnek olyan színtereiről, ahonnan rendszerint nem érkezik híradás. (Az alábbiakban az egyes események leírásainak külön sorokba szedésével az egyes felvétel-darabokat érzékeltetem.)

„Már a gettóban vagyunk.

Jött két rendőr teherautóval csak oda kellett adni Áginak

meg Nagyiéknak a jegygyűrűjüket.”

A gyűrű-lehúzás szinte álomszerű-abszurd, szexuális karakterű jelenetté kerekedik:

„ Csak Ági nem bírta lehúzni az

ujjáról, be kellett szappanozni

és a Béla bácsi húzta le az ujjáról

és a Nagyi ujjáról is

és a szegény Nagyi sikongott, mintha fájna

lehet, hogy fájt is neki pedig a Béla bácsi az övét is bekente szappannal

mégis a szegény Nagyi annyira sírt utána

a rendőrök meg jót röhögtek

illetve csendőr volt az egyik

aztán csomag-ellenőrzés volt

a Nagyapi kofferjét nem engedték, mert

az bőr és nem engednek semmi bőrt

elvinni, mert az kell a harcoló honvédeknek

nekem se engedték a piros ridikülömet

az egyik rendőr észrevette a láncomat

mondta, hogy nem szabad aranytárgyat

magunknál tartani

Ági elkezdett neki könyörögni, hogy

csak a gyereknek hagyják meg

amit a születésnapjára kapott, nincs értéke

de a rendőr mondta

kérem, magukat a gettóban úgyis átvizsgálják

nekem Isten uccse nem kell ez a lánc

de a feleségem most vár gyereket

nem hiányzik nekem, hogy bajom legyen

maguk miatt

én megsajnáltam

és levettem szó nélkül

és feltettem egy bársonyszalagot

mert a naplóm kulcsa azon a láncon volt

megkérdeztem a rendőrt

hogy bársonyszalagot vihetek-e a gettóba

és azt megengedte

az utcán néztek minket az idegenek

és azt mondta az egyik Nagyapi batyujára,

hogy elől megy a Nátán, batyu van a hátán

én nem néztem vissza,

nehogy engem is megrúgjon a rendőr

amikor megérkeztünk már sok ember volt ott

régen ez volt a főrabbi háza

de meghalt már

a bútorok kinn a kertbe

mi szalmazsákokra helyezkedtünk benn a házban

mindenki szalmazsákra feküdt

a rendőrök engedték, hogy hozzunk be ételt

és a bizottság mondta, hogy majd az asszonyok

főznek és mosnak és takarítanak

más dolog úgyse lesz.

A mi szobánkban lakik:

Én, Ági, Béla bácsi, nagyiék, Meer Samu bácsi

(ez egy orvos) Márton Pista (újságíró) Lustig bácsi

és a felesége (öregek), Anikó és a mamája

örültünk, hogy együtt van a család

apukám kicsit hiányzott

összebújtunk Anikóval, fáztunk

Anikó mamája a sötétben mondta

hogy vigyázni fogunk a tisztaságra

és ismerősök és jó barátok

tartsanak össze

aztán aludtam

azt álmodtam

hogy Vadas Pista volt a teherautón a sofőr

nem értettem mért lett német katona

pedig zsidó

már kész a kerítés

nem lehet kimenni

az árják elköltöztek, akik itt laktak régen

minden házon van plakát

hogy mit nem szabad

aláírás Péterffy cs. ezredes

semmit se szabad, úgy néz ki

és minden büntetés halál

nincs sarokbaállítás vagy körmös vagy

leírod százszor

bejöttek a csendőrök kutatni

és elvitték az élelmet

nem szabad ezentúl főzni

majd kapunk a csendőröktől

a fát is elvitték szekérrel

a kapura felírták a neveket krétával

hét szoba van, 84-en vagyunk

Béla bácsi cigarettáját elvitték

a csendőrök

Ági a matracon sírt

a csendőrök lökdösték

volt egy kancsal csendőr

ránézett az Ági

mintha ő volna az Isten

no csak megdöglesz a bagóért ringyó

azt mondta a csendőr

de csodák csodájára visszajött később

és egy pakli cigarettát dobott az Áginak

tetszettem neki mondta az Ági

bele is csípett az arcába

nesze, ne búsulj, mondta a kancsal

nem bánja ha lezsidózza meg csipkedi

csak legyen cigaretta

azt mondta nem tartja embernek

csak fél tőle

ebben igaza is van

ezentúl reggel 5-kor mindenkinek

kötelező felkelni

csak utána nem nagyon van mit csinálni

de azért elmegy az idő

éjjel bejöttek a csendőrök

mindenki haptákba állt hálóingben

sötét volt

kihirdették, hogy a férfiakat munkára viszik

Béla bácsit Ági elvitte a kórházba

mert Ági gyógyszerész, elintézte, hogy bevigyék

a frigyszekrénybe vannak az ágytálak

mert a kórház tulajdonképpen templom

a pokol nem lehet rosszabb

büdösség van

a tórák helyén lavórok

éjjelik

egyben van a járványkórház meg a bolondokháza
A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/11 03-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4742