Fesztivál

Velence

Szentek, szajhák, világvége

Schubert Gusztáv

Erosz, humor, pogány egyszerűség. A világvégének alig maradt helye a 999-es ezredzáró mostrán.

Minden fesztiválon akad, aki már az ünnepélyes megnyitó előtt tudja, miről szól majd a mustra: idén úgy hírlett, a pornográfia készül magáévá tenni a patyolattiszta művészetet. Jól sikerült rémhír, még a fesztiválzsurnaliszták is beijedtek tőle, sietve megkövették a kulturális ügyekben épp Velencében tárgyaló Poupard kardinálist, a válogatásban semmiféle provokatív szándék nem volt őeminenciája ellen. Nem tudom, ilyenformán lenne-e alkalmas pillanat valaha is egy nunciusi látogatásra a mozgóképi gyönyörök kertjében: a nagy művészet mindig erotikus, frigid zsenit nem ismerek. Botrány, ha volt, hát épp amiatt, hogy most is érthetetlenül sok filmes akadt, aki méla undorral, sans plaisir és sans désir döfölte csak a múzsát.

Velence – az utolsó Kubrick-opuszt vagy az odahaza betiltott dél-koreai botrányfilmet is beleértve – idén sem lett pornófilmfesztivál. Sőt, az elmúlt években talán sohasem volt ennyire emelkedett, a filmek egyre csak akörül köröztek: mi a bűn, mi az erény?

Világvége, magánterület

Elmaradt a világvége dömping is, az okkáziós apokaliptika, amitől egy 1999-es fesztiválon okkal lehetett tartani, mindössze két filmben omlott össze idén a szemünk láttára Velencében a világ – s azokban sem János apostol látványos forgatókönyve szerint, nem az emberiség közös bűnei miatt, hanem csak úgy privát alapon, a magánbűnök részeltettek aránytalan büntetésben. Alighanem ez a reálisabb végítélet-forgatókönyv. A világ mindig bennünk omlik össze. A Rossz – Alberto Seixas Santos filmje lassúdad elszörnyedéssel pásztázza végig Lisszabon jómódú és lemállott negyedeit, egy pillanata „nem nemes, sem kellemes”, undok bűnök, ragadós hazugságok mindenütt, a portugál film szokásos sűrűn párálló szomorúsága fojtogat. Ennyi szomorúság a világon nincs, a fele esztendőben sötétben kuksoló eszkimó nem lehet olyan depressziós, mint a napfényes Algarve lakója, ezt a bánatesszenciát már a cézárok óta gyűjtögetik a luzitánok (utánuk azt hiszem rögtön mi, magyarok, következünk a fatalizmus öröklistáján). A bánatgyűrte arcok szavak nélkül is mindent kibeszélnek (a búsképű portugál színész nagy hendikepje, hogy el is kell mondania, amit az arcáról már rég leolvastunk), a film utolsó fél perce már csak sietősen odatett, majdnem felesleges magyarázat. De csak majdnem: megremeg a föld, tetők omlanak, ágyukból kiugrasztott meztelen emberek szaladgálnak kétségbeesve – mintha a felvilágosodott filozófia szkepszisét megerősítő 1777-es lisszaboni földrengés utórengése lenne –, itt a világvége. Jelenkori film talán most mutatja először – ami a gót, reneszánsz, barokk festészet mindennapi horrora volt – a végítéletet. Dolby surround, szélesvásznú apokalipszist persze hetente látunk, de azért nem mi felelünk, hanem az „idegenek”, a természet vak erői, vagy ha mégis emberi mű a végítélet, hát a „gonoszok” (zsarnokok, terroristák, ámokfutók) műve. A Rosszban nincsenek nagy bűnösök, épp csak torkukra forr a sok kis hazugság. A magánélet és az univerzum, földi bűn és égi büntetés ilyesfajta összekapcsolása – velejéig keresztény eszme. Mint minden mély gondolat, ez is átok és áldás nyűgeit rakja ránk, nem kell feltétlenül lelkesedni érte, de azon vadul kellene gondolkodni, miért nincs katolikus filmművészet (ahogy nem is olyan rég még volt egyházi zene, vallásos festészet), és ha nincs, mit vesztünk amiatt, hogy a film csak világiasan hajlandó gondolkodni. Hívő – olykor a hitehagyásig kételkedő – rendezők persze vannak: Dreyertől Bergmanig, Bressontól Tarkovszkijig, de a hitéletbe nem épül be a film, magánügy marad, ha valaki a hitét, kételyeit a film által próbálja megérteni. A portugálokon kívül talán csak a lengyel rendezőket fűti a vágy, hogy a szekularizált mozgókép mellett a katolikus filmművészetet is kiműveljék. Kieślowski, Zanussi nyomdokába lépve ma Jerzy Stuhr filmjeiben folytatódik „az erkölcsi nyugtalanság” mozija. Akár mestereit, őt is a „tízparancsolat hétköznapjai” érdeklik, át lehet-e váltani az erkölcsi maximákat mindennapi valutára, s ha igen, milyen áron. A Hét nap egy férfi életéből főhőse látszatra kikezdhetetlen erkölcsi lény, büntetőbíró és hithű katolikus, a törvények kettős kőtáblája védi bűntől és kételyektől. Hiába, nem sokat ér a körkörös védelem, magasztos elveit már régesrég bedarálta a mindenható praxis, és mégcsak nem is fausti alkuban kelt el a lelke, hanem negyed- vagy nyolcadáron, apránként, szerény gyönyörökért, olcsó győzelmekért adta el magát. Hét napja valamiféle nagyhét lenne, megpróbál kigabalyodni a körülmények ragadós hálójából, de minden becsületes tette új bűnök forrása lesz: ha házasságát megújítandó szakít a szeretőjével, két nap múlva már új kalandon fog rajtaveszteni, ha egy adócsaláshoz segítő csekket reggel a szemeteskosárba dob, biztosak lehetünk, hogy este már lihegve fog kukázni utána. A nagyhét után nincs feltámadás, igaz nincs kárhozat sem, semminek nincsen súlya, a világvégével csak a rádiós emszík viccelődnek. Nincs bűn, csak tréfaság, nem lehet nagyot esni, de felegyenesedni sem, alighanem ez a bohózat a folyamatos végítélet, az elbocsátó vicces üzenet. Valaminek az árnya vagyunk csak: „Milyen remekmű az ember!” – gurgulázza esténként a férfikarban a pojáca. A templom is derűs slamperáj: miután a bíró meggyónta elmúlt hetének viszolyogtató vétkeit, a pap unottan ráró egy miatyánkot.

Van másfajta katolicizmus is (a baj csak az, hogy harmadik nincs, vagy ha van, csak roppant erőmutatvány árán), a léha korok gyönyörei után menetrendszerűen érkezik a spanyolcsizmás és lélekszorítós dogmatika. Ha a Hét nap... a dörzsölt pragmatizmustól veszi el a kedvünk, a Buddy Boy-t nézve a malaszttól fogunk émelyegni. Mark Hanlon filmjében a paranoiához vezető legrövidebb út a napi rendszerességgel gyakorolt bűnbánat, az alkoholista anyja zsarnoksága alatt senyvedő huszonéves fiatalember szép lassan beleőrül, hogy a pokol legalján fuldokolva egy jóságos istenben kellene hinnie. Jób dilemmájánál vagyunk, lucidus esszék titokzatos tárgya, épp csak a film nem tud vele mit kezdeni, megfoghatatlan, képtelen eset, a finomhangolás után hamarosan a Buddy Boy is átvált grand guignolba. Ha nem elég a halk, belső apokalipszis, ha Jób anyjáról még okvetlenül ki kell derülnie, hogy titkos gyilkos mama, aki műlábával veri agyon részeges élettársát, onnantól a rendezőnek egy szavát sem hiszem. Ugyanilyen hangzavarba fúl a csodagyerek (Kölykök, Gummo) Harmony Korine filmje, a Julien, csacsi fiú. A szellemileg visszamaradt bátyja emlékének szánt, a Dogma kánonja szerint kézikamerával felvett, szemcsés, karcos életképfüzér széteső szerkezete sajnos semmit sem ránt magával. Egyetlen említésre méltó tény, hogy a filmbeli család fittness-mániás zsarnokát a Dogmával szintén kacérkodó Werner Herzog játssza, fojtott őrülettel, üresen kongó hangon, olyan rosszul, hogy az már fáj, tehát mégiscsak ide illik ebbe az elkárhozott családba. A bombasztikus záróképet – „vérfertőző félkegyelmű halvaszületett gyermekét babusgatja a nászi ágyban” – inkább törölném velencei emlékeimből. Könnyen meglehet, hogy a Dogma több kárt fog okozni, mint amennyi előnnyel kecsegtet. A Technika meg a Módszer csak annak súg, aki nem alázkodik meg előtte, mert tudja, hogy a vers, a film „csak cifra szolga”.

Például az egyetlen magyar versenyfilm, a tizennégy perces Zárás rendezőjének. (Könnyű nekünk, költőink jobbak a dánokénál.) Kenyeres Bálint még csak másodéves filmfőiskolás, nyugodt lélekkel dolgozhat minta után. Egyetlen körsvenkkel beóvakodni egy kültelki kutyakaparóba, körülvizitálni a málladozó kocsmatöltelékek közt, majd kihátrálni a „tarr” éjszakába, ez bizony fölöttébb ismerős, a Kárhozat, a Sátántangó, a Szürkület világában járunk. A kötelező kűr azonban, akár a Szél esetében, magával ragadja a tanítványt, a sima tanpályáról a rögreál kellős közepébe, a kényelmes másolatból egyszercsak önálló gondolat lesz. A szépen megtanult és fölmondott hasonlat – a világ, akár egy redves kocsma fél perccel zárás előtt – váratlanul drámai fordulatot vesz, és az eleve elrendelt apokalipszis helyén emberformálta pokol támad, a kocsma mozdulatlanul üldögélő népe az utolsó előtti pillanatban ráveti magát a záráshoz készülő, szöszmötölő korcsmárosra, és – minden indulat nélkül, inkább amolyan lételméleti indíttatásból – halálra rugdossa a kövér percmutatót. Eddig csak állni látszék az idő, de most aztán már tényleg se előre, se hátra, a záróra örökre elmarad. Mert ezt szeretjük, ezt az utolsó előtti savanykás percet, ezt a világfájdalmas emberbűzös döglést.

Egy dán még belehal, ha valami bűzlik. Nicolas Winding Refn hőse, Leo, a koppenhágai drogdíler, a Pusherben épp hogy megúszta, most, hogy becsületes lett, már nincs menekvés. Munkája nincs, naphosszat a haverjaival lóg, esténként videóznak, sörözgetnek, arabokkal kötözködnek, míg otthon a boldog kismama csinosítgatja a szurtos bérleményt, várja a trónörököst. Gyerek? Hová, minek? Szaporítani a szenvedést? Félóra tömény reménytelenség, és a címhez illően (Bleeder) vértől tocsog minden. Leo robban. Láttunk már ilyet, hanem itt most nemcsak stukker van hozzá, hanem arc is, egyszerre stricipofa és biciklitolvaj-arc (Kim Bodnia két élete vitte sikerre a Pushert is), elhiszem neki, hogy belehal a nyomor szégyenébe, de azt is, hogy előbb hasba rugdossa várandós feleségét... Leónak vége, a történetnek nincs. Lenny és Lea ott kezdi, ahol Leo és Louise befejezte. Egy félszeg videóőrült és a snackbár robotosa állnak a sötét üzletben, neonfény-glóriában, így megy ez, az ember néha elfelejt félni.

Az erotika angyalai

Az új Jane Campion film, a Szent füst hőseinek viszont egy percig sem hiszem el, hogy szerelmesek. A felállás – elvarázsolt fiatal nő és mord, megaszúsodott férfiember párosa –, emlékeztet ugyan A zongoralecke extrém, de lélektanilag hiteles találkozására, de a különös képlet levezetése ezúttal elmarad. Ruth (Kate Winslet), az ausztrál egyetemistalány indiai utazása során egy guru delejes befolyása alá kerül, és arra készül, hogy Chidaatma Baba százvalahányadik feleségeként a szekta tagja lehessen. A döbbent család amerikai szakértőt fogad, hogy űzze ki a lányból a kegyes gondolatokat. PJ Waters (Harvey Keitel) a tízezer dolláron kívül csak annyit kér, három napra hagyják magára a lánnyal, minden rendben lesz. Elvonulnak a sivatagba, s kezdetét veszi hit és hitetlenség párbaja. Azaz csak venné, mert a szereplők nincsenek egy súlycsoportban, a lány „modern Jeanne d’Arc” (legalábbis Campion szerint), a szelleműző viszont igazi paprikajancsi, fekete farmer, fekete stetson, cowboycsizma, konyhai bölcselem és a rodeóból ellesett „módszer” (fáraszd ki és törd meg!), mintha egy texasi tehénfarmon végezte volna a pszichiáteri gyorstalpalót. Bármilyen meglepő, az első menet a kóchuszáré, a lány némi dühöngés, kényszervideózás (tárgy: az öngyilkos szekták rémségei) és mérsékelt szellemi izgalmakkal járó hitelméleti pengeváltás után a szó szoros értelmében beadja a derekát. Hogy mitől, azt a cowboy se nagyon érti, némi szabadkozás után (nem szokott ő ilyet a kuncsaftokkal), bevezeti a lányt az érett férfiak szerelmi művészetébe. Vesztére, mert a hitéből kivetkeztett lány az első adandó alkalommal bosszút áll, kisminkeli a férfit, ő pedig nekiindul a sivatagnak. A kirúzsozott, női ruhába öltöztetett Keitel utána ered, de már jön a pereputty, és a selyemszoknyát nehéz megmagyarázni. A lány megenyhül ennyi szenvedés láttán, magához öleli a megvert, megalázott férfit, akinek lelki szemei előtt a délibábos pusztaságban megjelenik a nyolckarú Síva, persze Kate Winslet képében. Mint a filmhez mellékelt kis piros könyvecske írja, ez nem a nagy forróság miatt van, hanem azért, mert elvesztve hitüket, Ruth és PJ „egymásban találták meg az istent”.

Alighanem ez történhetett a dél-koreai botrány- és kultuszfilm hőseivel is, legfeljebb annyi különbséggel, hogy ők a szigorú, nádpálcás Urat kutatták egymásban, nem a megbocsátást. Egy tizennyolc éves gimnazista lány idősebb partnert keres szüzessége elvesztéséhez. Szerencséjére – vesztére? – igazi ínyesmesterre akad egy húsz évvel idősebb szobrász személyében, aki miután bekalandozta az összes parlagon heverő erogén zónát, testi fenyítésben részelteti a tudásvágytól égő diáklányt. Egyre jobban belelendülnek, egy idő után már a lány veri a férfit, aki csak most érti meg, hogy a szadomazónál jobb a mazoszado. Hazugságok, ígéri a film címe, pedig mindkét fél roppant korrekt és őszinte benne, csak a másik örömével törődik. A dologban csak annyi a csalás, hogy ez nem pornófilm, sem hard, sem soft. Szerelmesfilmnek sem nevezném, mert J és Y nem egymástól jönnek lázba, hanem a suhogós mogyorófavesszők és kemény partvisnyelek láttán. A film legmegrendítőbb pillanata, amint vágyakozva pillantgatnak a csatornaépítő munkások mellett heverő szívlapátra. Szerencsére nem soká késik a boldog végkifejlet, J és Y útjai ugyan elválnak, de még egyszer, utolszor, a lány Brazíliába menet megadja a maximumot, amit egy férfi az élettől remélhet, ott áll J előtt a párizsi szállodaszobában iskolai matrózblúzban, kezében ásónyéllel. Angyal – gondolja a férfi. A teremben néma csend, csak az pornográf, amit mi gondolunk, pornóról és prüdériáról. A bizarr szövetségről, ami miatt képtelenség értelmesen beszélni az erotikáról. A szexuális forradalom harmincvalahányadik esztendejében csak kicsit rosszabb a helyzet, mint amikor mindent tudni akartunk a szexről, csak sohasem mertük megkérdezni.

Kubrick filmje után érkeztem a fesztiválra, nem tudom, helyre rakta-e a kificamodott gondolatokat, félresöpörte-e a közhelyeket, ahogy azt minden filmjében tette, vagy ezzel a butaságözönnel még ő sem boldogult. Akárhogyan is történt, mindenesetre akadt Velencében egy szerény küllemű varázserejű film, a belga Frédéric Fonteyne első munkája, amelynek sikerült a nagy mutatvány. Une liaison pornographique – egyszerű és sokat sejtető cím, pedig becsapós ez is, nemhogy pornót nem látunk benne, meztelen jeleneteket sem, talán ha egyszer-egyszer megvillan egy fedetlen domborulat, de az a legkevésbe izgalmas benne, mert ez a film nem vész el a részletekben: velejéig erotikus. Egy férfi és egy nő szexhirdetést ad föl a Minitelben, van egy különös erotikus vágyálmuk, ahhoz keresnek partnert. Nem a magány, nem a szexuális nyomor, nem a perverzió, nem az unalom hajtja őket, csakis a kíváncsiság, szeretnének valamit kipróbálni az ágyban. Hogy mit, azt soha meg nem tudjuk, ahogy A nap szépében is viszkető titok marad, mit rejt a kínai ládikája. Ha forró olajban sütögetnének, akkor sem árulnám el, mondja mosolyogva a férfi a rendezőnek, akinek külön-külön elmesélik a kalandjukat. A kettős visszaemlékezéssel lábjegyzetelt erotikus történetnek azonban nem ez a nagy rejtélye, hanem az „egészen könnyed, futó viszony” titokzatos alkímiai átalakulása szerelemmé. Nem az erotikát hagyják maguk mögött, ez a film tudja, hogy a test nem terhe, éppenséggel tanítómestere a léleknek, a szerelem erotikus: a lelkek kívánják meg egymást. Beteljesedik a novalisi kozmogónia: „ha emberi testet érint az ujj, az éghez magához simul”. A mindennapi világ nem erre a törvényre jár, a gyávaság, az álszentség, a rideg etikett a másik embert a „szerelemben” is rendre a tömegvonzás határán túlra rekeszti. A pornográfia bátorsága is csak féligazság: csupán a testeket engedi egymás közelébe. Fonteyne szerelmesfilmje egy percre sem téved romantikába, sem idill, sem balvégzet nem koronázza a történetet, szerelmük csúcspontján a két sokat próbált negyvenes (Nathalie Baye és Sergi Lopez taktusra pontos és mégis oldott játékkal teremtik meg a figurákat) kölcsönös megegyezéssel véget vet a kapcsolatnak. Hónapokig jártak együtt, a másik nevét még most sem tudják. A foglalkozását, családi állapotát sem. Hogy mennyi van a bankszámláján, még kevésbé. Csak a sok semmiséget, a rezdüléseit, hogy nem veti meg a konyakot, hogy jó szíve van, hogy furcsa fintorokat vág az öröm pillanatában. Hogy nincs belőle több. És most már akár abba is lehet hagyni, el is lehet menni, mert megcsinálták: van isten.

Aprószentek lázadása

A jó hír ilyen egyszerű, sallangmentes, de a mai dogmák felől nézve nagyon is pogány vagy eretnek történetekben adatott hírül ezen a fesztiválon. A Kusturica vezette zsűri hét díja közül hat kisrealista filmnek jutott. Az Arany Oroszlánt elnyerő Mindenki megvan, Zhang Yimou munkája, és a nagydíjat kiérdemlő Abbas Kiarostami-film (Elszállunk a széllel) is leheletfinom történet, szinte nem is látszik, ahogy lassan arrább mozdul, csak épp érezzük, hogy valami láthatatlan nagy erő sodor magával. Az Elszállunk a széllel főhőse Behzad, az izgő-mozgó tévés szerkesztő, akit főnökei egy eldugott kurd faluba küldenek. A dörzsölt városlakó idegenül botladozik a kis faluban, a helyi dialektust sem nagyon érti, egy nagykomoly kisfiú segítségével próbál eligazodni a falusi szokások és rokonsági viszonyok között. Időnként megszólal a mobiltelefonja, olyankor felrohan a legközelebbi hegyre, hogy meglegyen a térerő, s hallgathassa a teheráni főnöknő korholását, amiért még mindig nem járt végére a feladatának. Telnek-múlnak a hetek, a tévés már nem olyan elveszett, a kisfiún kívül új barátai akadnak, a kútásó, a tanító, az öreg falusi körorvos, aki aranyló rozsföldek között döcög vele a rozzant robogóján, és közben boldog szomorúsággal dícséri a teremtést: csak az a baj, hogy ezt a sok gyönyörűséget egyszer mind itt kell majd hagyni. Egyre sűrűbben cseng a telefon, s Behzad mintha már nem futna olyan serényen, lassan-lassan belelassul a helyi időbe. Ki tudja, hol érne véget az időutazás, ha meg nem halna a matróna, akinek – a film végére áll össze a kép – a halálára várt stáb egész idáig. Ebben a faluban ugyanis különös, ősi szertartással búcsúztatják a halottakat, azt kellett volna a kíváncsi városi népnek filmre venni. Jön a temetési menet, de Behzad nem várja meg, dolga végezetlen indul vissza Teheránba. Félig már idetartozik ő is, nem fecsegheti ki a titkokat.

Az Elszállunk a széllel az élet értelmét firtató, elégikus A cseresznye íze epikureus párdarabja. A másik, a hétköznapi élet szomorúan mulatságos kis sorsdrámái (kisgyerekek nagy-nagy gondban) iránt érdeklődő Kiarostami sem hiányzott a fesztiválról, mintha Zhang Yimou filmjét a Hol van a barátom háza? és a Fehér léggömb ihlette volna. Egy párszáz lelkes kínai falu tanítójának egy hónapra el kell utaznia. Nincs, aki helyettesítse, ezért egy tizenhárom éves kislányra bízza az iskolát. Wei, a pirospozsgás, kerekképű parasztlányka nehezen birkózik a feladattal, fegyelmezni nem tud, a matematikához nem ért, egyetlen éneket ismer, abba is belesül. A huszonegy különböző korú nebuló ki-be rohangál, zsibong és civakodik, eszük ágában sincs respektálni az egyre tanácstalanabb „tanítónénit”. És akkor eltűnik a legkomiszabb rosszcsont, a kilencéves Zhang Huike, beteg anyja a városba küldte dolgozni. Wei utána eredne – a tanító bácsi a lelkére madzagolta, hogy az osztálylétszámnak nem lehet híja – , de nincs elég pénze útiköltségre. Talán, ha téglát hordana az osztály. De mennyit is? Weinek gondot okoz a fejszámolás, de hát szerencsére ott ülnek a tanítványok: „ha egy buszjegy huszonöt jüan, és ezer elhordott tégla másfél jüan, mennyi téglát kell elhordani ahhoz, hogy a városba mehessek?” Pisszenés sem hallatszik, a sok cserfes fejecske boldogan hajol a füzet fölé, hogy elsőként felelhessen a tanítónéninek. És innentől kezdve az élet diktálja a házi feladatot. Wei eljut a városba, de akkor ijed csak meg igazán, a kisfiúnak se híre, se hamva. Embersűrűs, lapályos kínai város, egy felnőtt is elveszne benne. Wei előbb a vasútállomás hangosbeszélőjén keresteti a kisfiút, aztán maradék pénzén tust és papírt vásárol, hogy falragaszt készíthessen. Míg alszik, az utcaseprő szemétbe dobja a rajzlapokat. Talán a tévé tehet valamit, de a rosszindulatú portásnő nem engedi be, hiszen még igazolványa sincs: várjon odakint az igazgatóra, ő talán segíthet. És hogy néz ki az igazgató? Szemüveges. A kislány szófogadóan várakozik és minden szemüvegest megszólít, este lesz, és éjszaka, és reggel, és délelőtt, és nincs, aki segítene. Mígnem az igazgató az irodájából észreveszi a kislányt, és lemegy hozzá. Innentől már a heppiend következik, legfőbb ideje, ennyi gyerekkín után már nagyon hálásak vagyunk érte, meglesz az elkallódott kisfiú, az iskolának a jó emberek adományokat hoznak, és a kis hősök a tévések játékokkal, krétával, füzettel, könyvvel megrakott autóján térnek meg az iskolába. Mint a mesében, húzhatnánk a szánkat, de jobb ha nem tesszük, a gyerekek figyelnek bennünket.

A másik kínai versenyfilm, a Tizenhét év története sem bonyolultabb. Egy gyilkosság miatt súlyos börtönbüntetésre ítélt lányt (a mostohanővérét ütötte agyon hirtelen felindulásában, amiért az rákente, hogy pénzt lopott) tizenhét évi raboskodás után hazaengedik újévi szabadságra, a pályaudvaron összetalálkozik egy ismerős fegyőrlánnyal, aki látva, mennyire elszokott a külvilágtól, hazakíséri távoli szülővárosába. Haza a tizenhét éve jéggé dermedt családba. Egy börtönőr, aki belül is szabad. Szép ez is, akár „a pornográf szerelmesek”, vagy a voyeurködést elszabotáló tévés története: egy rács mozog a cellaablakon.

Szent Humor

Ilyen varázspillanat az is, amikor egy mozi dől a röhögéstől. Tavaly Kusturica sodort el egy fergeteges balkánburleszkkel, nem blaszfémia volt, hanem szabadító röhej, talán nem csak a gyilkolászás az egyetlen életesély arrafelé, megterem ott olyasmi is, amit csúfságával együtt is élvezünk. Idén egy meghatározhatatlan nacionáléjú (üzbég-orosz-tadzsik-német-osztrák) film, Bakhtiar Hudojnazarov Luna papája röpített varázsszőnyegével a mesevilágba. (És akkor még nem beszéltünk olyan örömzenékről, mint Woody Allen vígjátéka egy sosemvolt bohém és zseniális dzsesszgitárosról (Édesen, lassan), vagy Spike Jonze bölcs komédiája egy bábjátékosról, aki egyszer csak John Malkovich egójában landol, majd némi készpénz ellenében másoknak is lehetővé teszi ugyanezt. Egy idő után Malkovichnak gyanús lesz a nagy jövés-menés a fejében, nyomoz, talál, majd maga is beáll a sorba...) Egy nagy tó partján vagyunk, valahol Szamarkandtól délre, a sivatagban. A kis falut, mintha egy bevodkázott Escher építette volna, és az ezeregyéjszaka holdja bolondítaná. Itt él a Bekmuradov család. Az apa csempész és nyúltenyésztő, a fiú mellett akna robbant az afgán háborúban, azóta repülőgépnek képzeli magát, szemrevaló húga, Mamlakat egyszerűen csak együgyű. Ami még nem lenne baj, de ebben a mesében rajtuk kívül mindenféle rosszéletűek is megfordulnak, útonállással foglalkozó harckocsizók, harácsoló kereskedelmi pilóták, hamiskártyások, maffiózók, és – mind közt a legveszedelmesebbek – vándorszínészek. Mamlakat egy balzsamos nyári estén azon veszi észre magát, hogy a háta mögül a sötétből egy vándorszínész teszi neki a szépet, bár Shakespeare-rajongása marasztalná, az illendőség miatt pár lépéssel odébb lépdel, s már csúszik is lefelé a meredek dűnén, alul a vándorszínész, felül a mohó férfikezek, ó és jaj, mire leérnek a fövenyre, már meg is fogant a Hold gyermeke. (Szegény pornográfusok, ez az ártatlan volt a legszebb aktus széles e fesztiválon.) Az aktyor persze sehol. És mivel az egyetlen nőgyógyász fagylaltozás közben hősi halált hal (maffiózók évődtek a közelben), egyre jobban előgömbölyödik a szégyen. Kis falu a nagy sivatagban, ha kissé szétmállottak is a erények, a gyereknek apa kell, ez az egy parancsolat múlhatatlan. Atyuska és bátyuska elindul hát, hogy a megye minden vándor- és kőszínházát átkutassa a gaz csábító után, de több romba döntött Othello után sem lesz neve a gyereknek. Szükségben a menekvés: Mamlakat megmenti egy álvöröskeresztes és hamiskártyás szeladon életét, aki hálából megkéri a kezét. Megy a násznép a kompon. Csakhát vesztükre arra repül Bulocskin pilóta az AN-kettesével, kipottyan a lopott borjú, egyenesen a vőlegényre és az örömapára. Gyászol a menyasszony, és bosszút esküszik. Eljött az igazság pillanata, gondolja Bulocskin, a boldogság bumfordi madara, és Mamlakat elé toppan: én vagyok a gyerek apja. Az nem lehet. Hát nem emlékszik: „Aktyor.”

Nevet az osztály, dől a terem a röhögéstől, a világvége érdeklődés hiányában akár el is maradhat.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1999/11 10-15. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4620

Cikk értékelése:

szavazat: 1000 átlag: 5.46