KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/július
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Dirk Bogarde (1921–1999)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Madár a tükörben
• Janisch Attila: Szavak, képek, terek Film és irodalom
• Bori Erzsébet: Jadviga választása Beszélgetés Deák Krisztinával és Závada Pállal
• Mihancsik Zsófia: A láthatatlan nem Magyar nők filmen
• Schubert Gusztáv: Hűlt hely Magyarország, szerelem
FESZTIVÁL
• Galambos Attila: Női vonalak Nemek és szerepek Kelet-Európában

• Hirsch Tibor: Pőrén, buján, pajkosan Erotika és öncenzúra az ezredfordulón
• Nánay Bence: Hímnem, nőnem Feminista filmelmélet
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: A gépaszony csókja Cyberdámák, robotlányok, virtuálkirálynők

• Gelencsér Gábor: Kortársunk, Eustache Jean Eustache retrospektív
MEDIAWAVE
• Bakács Tibor Settenkedő: Feléből többet Mediawave
• N. N.: Mediawave ’99 díjlista

• Halász Tamás: Test-Tér és Test-Tár Pillanat/Kép
KRITIKA
• Varga Balázs: Fekete mese Pattogatott kukorica
• Vasák Benedek Balázs: Csigidicsá! A Morel fiú

• Békés Pál: Még egy nap a Paradicsomban
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: 10 dolog, amit utálok benned
• Galambos Attila: Slam
• Tamás Amaryllis: Oscar Wilde szerelmei
• Ádám Péter: Kegyetlen játékok
• Köves Gábor: Pókerarcok
• Mátyás Péter: A légiós
• Korcsog Balázs: Briliáns csapda
• Kömlődi Ferenc: A múmia
• Varró Attila: Mimic – A júdás faj
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Requiem a krimiért

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Slam

Galambos Attila

 

A költészet romantikája és a versfaragás gyötrelmes nagyszerűsége adja a Slam című film alapját. A címbeli kifejezés az észak-amerikai nagyvárosi folklór terméke. A rap versszövegek előadásáról volna szó. Filmbéli hősünk költő és alkalmi drogdíler. A két foglalatosság sajátosan kapcsolódik össze a washingtoni utcán: a felettes drogbáró anyagot oszt és verset rendel. Hősünk így kettős értelemben is négerré válik. Keményen megdolgozik az elismerésért. Szívszorongató képek peregnek az elmélyülten sétáló poétáról, közben a nagy veres napkorong száll alá. A mű kész, de a szájhagyományozás pillanatában golyó találja a megrendelőt, a poétát pedig fülön csípik a szintén fekete rendfenntartók. Börtöndráma következik, fájó kérdésekkel: valóban rácsok közt a helye némi fű miatt a srácnak, feltétlenül be kell állnia a huszonéves feketék szabványtáborába, ahol a börtönviseltség gyakoribb, mint az érettségi, és ha már bekasznizták, miért kell választania a rácson belüli klánok közül? A költészet sajátos, jól ismert romantikus felfogása segíti ki barátunkat az utóbbi dilemmából: a börtönudvaron előadott költemény érinthetetlenné teszi, sőt a tehetség jutalma az egyik klánvezér által letett óvadék és a börtön-tanítónő feltűnő szimpátiája. Az ideiglenesen visszanyert szabadság az erőszakmentesség hirdetésével és bimbózó szerelemmel kezdődik, költői elismeréssel és drámai felismeréssel végződik: sorsunkat vállalni kell, közösségi béklyóinktól nem szabadít egyéni tehetség és szókimondó ritmusos verselőadás.

A Slam esszéfilm, annak minden erényével és hibájával együtt. A dialógusok, a színészi játék, a képi megoldások mind a mondanivaló szolgálatában állnak. Egyedül az elhangzó versek ritmusa töri meg az alkalmazott művészet érzetét. A gondolat persze súlyos és komoly: élhetjük-e a magunk életét, kiszakadhatunk-e a közegből, melyből vétettünk, hol az egyéni érvényesülés és a felvállalandó csoportérdek határpontja? A Slam hálistennek nem válaszol egyértelműen a kérdésekre, mint Spike Lee nyomasztóan ideologikus, ám hasonló szellemű művei, és ez cannes-i Arany Kamerát és Sundance Nagydíjat ért.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/07 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4521