Magyar MűhelyMagyarország, szerelemHűlt helySchubert Gusztáv
Egy fiatal filmesnek körül kellene már néznie végre Budapesten, megél-e még benne a szerelem.
Nincsenek már igazi nők ezen a világon, bukott dámák és demi-monde-ok lakják. Szindbád búsult el így a századelőn, mikor pedig még dús embertelevény tenyészett körülötte, mindenféle fura arcok kandikáltak ki az ős dudva, muhar közül, különös regények indáztak a magyar ugaron, és a modern nevelődés futószalagrendszere még meg sem nyikordult. Mit szóljunk mi, száz év dresszúra, gleichsaltolás, heroikusnak képzelt gyomirtás, bódultan korrekt kereszteshadjárat után.
Nemcsak a fákat lehet kiirtani, az emberi természet gazdagsága éppolyan veszélyben van tőlünk, mint az esőerdők, az ózonpajzs vagy a Darwin-pintyek. Sokféleképpen lehet tönkrejutni. Például úgy, ha két nemből csak egy marad. Hogy mi lett a férfiakkal, hagyjuk másik alkalomra. A férfi nem eszményi lény; evő, ivó, gyilkoló baromállat, egyszersmind ostorra, egzecíroztatásra szoktatott hunyászkodó cirkuszi fenevad, jól elvan a szadista történelemmel.
A nő kényesebb, a barbár korokban éppoly kevéssé hihető, mint a pisztráng a műtrágyalétől zavaros patakban.
Rezignáltan idejegyzem: A nő kihalóban.
Aki nem hiszi, járjon utána: a magyar moziból már kihalt. Ha felbukkan egyáltalán, már csak a partra vetett nőt látjuk: a Csajokban, a Presszóban egyedül a hisztéria maradt a tegnapi nőiségből, a vergődés kétségbeesett gyönyöre. A nő azért ennél egykor, nem is olyan régen, többet tudott. Nagyon megadtuk magunkat a realitásnak: minden a lehető legrosszabbul van a legrosszabb világon. Nem mintha volna kristályvíz, tiszta forrás. Az nincs sosem. Nem az elomló romantika hiányzik, az igazi romantika karcosabb. A képzelet dac: 99%-ban megadhatom magam a valóságnak, de az az egy homokszem csak azért is csikorogjon.. A nő: istenérv. A világ mégsem annyi, amennyinek látszik.
A mai magyar filmből nem hallom ezt az istenérvet.
A hitet, hogy egy postáskisasszonyban is asztrállény lakik. Ha hagyják.
A szerelem démodé lett, lesüllyedt kultúrjavak sorsára jutva a ponyvára került. A magasművészet kiszikkadt szkepszise – a kommersz halálos édessége. Nincs más választás. Nincs hova menni.
Hogy mennyire nincs, azt az a kevés kudarcba fulladt kísérlet mutatja, ahol a filmes megpróbálta saját képzeleténél fogva kiemelni magát a valóságból, mondván a szerelem bennünk van, elég elgondolni. Az író mindenható, a filmesnek azonban abban az egy százalékban kell gondolkodnia, s nekünk, szakmákba, hitekbe, eszmékbe gyömöszölt evilági lényeknek, szintén csak ennyi adatik meg. Az érzékek iskolája és az Anna filmje például attól omlik össze, hogy nem veszi komolyan azt az átjárhatatlan űrt, ami a szöveg szabadsága és a kép szomorú végessége között sötétlik. Esterházynak elhisszük, hogy Psyché akár ma is újjászülethet, hogy a sörgyári capriccio dallama változatlan derűvel szökellhet, a prózájából készült filmek viszont akaratlanul is az ellenkezőjéről szólnak: mennyire nem illik ebbe a világba a szerelem. Ami a mondatokban még otthon van, a mai tárgyakban, ruhákban, gesztusokban, élethelyzetekben már nem ismer magára.
A valóság mindig határt szab a képzeletnek. Jó lenne tudni, most éppen hol tart a küzdelem, mennyi oxigén maradt a mindennapokban. Elfér-e mondjuk egy tanárnő órarendjén a szerelem. Hogy mi van, ha nem, az Édes Emma, drága Böbében láttuk. De ha mégis, azt színről színre, képről képre nem filmgyári mondatokban, nem gyárilag beszkennelt képen látjuk-e még valaha magyar filmen? Anouk Grinberg például Az én pasimban káprázatos szerelmes kurvát játszik, nálunk nincs ilyen? De van, a Könnyű vérben látjuk is, és mégsincs, mások a mondatok: a párizsi szajha Stendhalt szív be, ha kinyitja manzárdszobája ablakát. Ami persze képzelgés, de próbálna Szomjas így képzelegni, szavát se hinnénk. De hogyan élte túl a huszadik századot a francia nő, és hová tűntek a mi asszonyaink, hol cseszte el Budapest a sorsát? Nincs kérdés, nincs válasz.
Ezért nem tölt el maradéktalan lelkesedéssel, hogy sorra születnek az érzéki, barokkosan gazdag szerelmes filmek, amelyek a szűkös létre vad álmodozással válaszolnak (Altamira, Az alkimista és a szűz) vagy a mikroreáliák, amelyek megelégszenek a kisvilág takarónyi melegével, mint a Rám csaj vagy a Cukorkékség, ami végül is éppoly távoli és szürreális, mint a féktelen ábrándozás a kalandos-szerelmes Tündérországról. „– Mi van? – Semmi. – Akkor jó.” A Rám csajban ez a villámcsapás-szerelem nagydialógja volna, két porszem, ha lángra lobban; talán mégsem ez az utolsó mondat a szerelem könyvében. Az álom a szürrealistáknál még lázadás volt, ma az álmodozó megadja magát a botránynak: a szerelem, amiből hiányzik a valóság, lepaktál a valósággal, amiből hiányzik a szerelem. A realista viszont a lehetetlent kísérti meg, mikor a nőt keresi a sivár díszletek között.
Aki filmre viszi újra a szerelmet, nagy tettet visz végbe. Mert ha lesz film a szerelemről, lesz szerelem is. Ha valaki mondjuk, megtalálná a pesti utcán is – 1999-ben, 2000-ben – A részleg hősnőjét. Egy makacsul szabad embert, egy álmodozó realistát.
„Io voglio una donna!” Nőt akarok. Nem is egyet. Másodpercenként 24-et. Legyen sötétség! Mozi, igazi nők a vásznon, bérelszámolók, tanárnők, postáskisasszonyok, sarki kurvák, projekt managerek, technikusok, pultoslányok; karcsú bokákon ringó világmindenségek.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1130 átlag: 5.5 |
 |
|
