Amerika-amnéziaEpres Viktor
A hatvannyolc-traumából mifelénk tragikus film lesz. Amerikában komédia.
Amerika fiatal, Amerikának nincs történelme, nincs mire visszaemlékeznie, tartja a köztudat. Alig kétszáz év valóban nem nagy idő, a többezer éves história-televényben gyökerező európai kultúrához képest az Újvilág még mindig csak gyermekkorát éli. Arra azonban bőven elég, hogy egy nemzetet megtanítson a história diszkrét bájára, véres praxisára és kifinomult hazugságaira. Amerika azonban nem tanul. Amerika felejt. Nem mintha buta volna. Amerikának nem azért nincs történelme, mert a krónikaírói mércével mérve épp csak tegnap startolt, az igazi magyarázat, hogy nem akarja a történelmet (legfeljebb mint szabadidőparkot, látványos emlékhelyet). Jelek szerint a mindennapos, praktikus amerikai történelemszemléletnek szerves része az amnézia. Ha mi itt Európában úgy hisszük kétezer éve, hogy a történelem az élet tanítómestere, akkor az amerikaiak ennek épp az ellenkezőjét tartják, a felejteni tudás az igazi magiszter. A történelmi amnézia nemcsak veszteség, nyereség is, nem tanulni semmiből, azt is jelenti, nem félni semmitől. Aki képes gyermekien naivul bízni a jövőben, aki nem tudja, hogy minden elromolhat, az a korlátlan cselekvési szabadság ajándékát kapja a múlt, a bölcsesség elvesztéséért cserébe.
Nekünk 68, 56, 48 egy-egy gyógyíthatatlan trauma évszámai. Amerikának nem. Pedig, hogy ne menjünk messzire a filmtől, Amerikának is megvan a maga forradalom-traumája. Csak épp nem sorscsapásként élte meg, hanem tévedések, szerepcserék, átöltözések mulatságos (igaz fanyarul mulatságos, de azért mégsem keserves) vígjátékaként. Hatvannyolcat, pontosabban a virággyermekek hatvanas éveit felidéző legjobb kilencvenes évekbeli amerikai filmek korántsem sötéttónusú tragédiák, hanem röhögtető komédiák. Itt van mindjárt egy elkallódott alapfilm 1990-ből, a Szolid motorosok, azzal a Dennis Hopperrel a főszerepben, aki annak idején az egyik „szelíd motorost” hozta. Mi lesz vele húsz év múltán? Első blikkre, maradt, ki volt, a szabad szerelem, az anarchikus függetlenség bajnoka, aki ma is ugyanúgy első számú közellensége a bigott bürokrata-puritán Amerikának, mint volt annak idején. De ez csak a látszat: Franco Amurri filmjének Amerikájában éppen hogy nem áll meg az idő, mindenki igazodik a forradalom utáni kor szelleméhez, a szökésben lévő anarchistáról hamar kiderül, hogy csak azért adta fel magát húsz évnyi rejtőzködés után, majd azért szökött meg, hogy reklámot csináljon megjelenésre váró memoárjainak. A húzás zseniálisnak bizonyul, a film végén Dennis Hopper hófehér zakóban, kaján elégedettséggel feszít luxuslimuzinja mellett, és bámulja a könyvével kidekorált kirakatot. Ez eddig egyszerű, habár szellemes erkölcs- és korkritika volna, de sokszoros csavarás után érkezünk el ide, mindenki átöltözött addigra már legalább kétszer-háromszor, mindenkiről megtudtuk már, hogy zseni is, meg hülye is, dörzsölt és balek egyszemélyben. A Hoppert őrző karót nyelt FBI-tanoncról (Kiefer Sutherland) például azt, hogy felmenői nem „az elnök emberei” voltak, hanem igazi virággyermekek, és hogy nem múlt el fölötte nyomtalanul a kommuna szellemisége. Miközben a hajdani hippivezérből bestseller-író lesz, a fiatal FBI-ügynök ősei motorjára pattanva tűnik ki a képből.
A filmben két mellékfigura is feltűnik, két hatvannyolcas, akik úgy maradtak. Két gügye, két sör mellett álmodozó mélák, akik egyszercsak (húsz év tespedés után) gondolnak egy nagyot, és „a hippi felszabadítási front nevében” elrabolják az FBI-ügynök ruháiban menekülő Hoppert, akiben aztán elképedve ismerik föl legendás példaképüket a „nagy Huey Wilsont”. A nagy Lebowskinak ők, a múltnak élők, az Amerika-amnézia ellen öntudatlanul lázadó ködlovagok a hősei. A Coen testvérek filmje ugyan egyetlen közvetlen utalást sem tesz a virággyermekek szelíd forradalmára, mégis akörül forog, mivé lettek a hatvanas évek eszméi. Paródiává. Aki nem volt képes szerepcserére, az menthetetlenül a peremre került. Dilinós lett belőle, alsóhollywoodi Don Quijote.
Az amerikai tragédia amerikai komédia. Ez egyelőre így pontos: mögöttük hatvannyolc, előttük a történelem.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1955 átlag: 5.44 |
 |
|
