Média

Truman Show

A képernyõ istene

Hirsch Tibor

Ki vagyok én? Létezem-e egyáltalán? Vagy csak egy szappanopera szereplője vagyok? A Truman Show hősének élete születése pillanatától egyenes adásba megy, de ő mit sem tud róla. A mozi után garantált a paranoia.

Kezdődik a film. Érdeklődésünk közepes: szokásos amerikai suburb-vígjáték, attól, hogy Jim Carrey vigyorog ránk, valamivel talán pörgősebb lesz az átlagosnál, bár az is lehet, hogy csak ízléstelenebb. Mindenesetre nyilván lesz benne szerelmi szál, lesz játékos társadalmi vonal, lesz néhány ősi, posztmodernesített burleszk-geg. Tessék, itt is van az első: hősünk munkába indul, és szerencsétlenkedik az irodaház forgóajtajánál. Ennek első változata 1902-ből való. Elnyomunk egy ásítást.

Aztán egyszer csak elmúlik az ásíthatnékunk, és előredőlünk a székben.

Akkor kezdünk gyanakodni, hogy ez a film nem az aminek látszik, amikor a hős is gyanakodni kezd. Az ellenkezőjére gyanakszik, mint mi. Mi arra gyanakszunk, hogy amit látunk, mégsem tucatmozi. Hősünk pedig arra gyanakszik, hogy az.

Mármint hogy tucat-mozi volna a világ. Vagy még annál is rosszabb. Folytatásos szappanopera, és dehogyis átvitt értelemben. Vagyis nem hasonlatként, hanem szó szerint. A világ átverés. A világ nem létezik.

Hősünk tehát kételkedik, és kétkedése tanulságos. Az ő története kiokosít, mikor és mire kell majd figyelnünk, ha majd eljön a pillanat. Ha egyszer nekünk jut eszünkbe ugyanez. Mert hogy eszünkbe juthat bármikor. Lássuk hát, mit tanultunk.

*

Az első kérdés: mikor kezdjünk el gyanakodni, hogy a világ nem létezik? Hogy a város amelyben élünk, valójában csak ügyes kulissza, hogy mi vagyunk „Seahaven” egyetlen valódi lakója, a többiek csak színészek? Hogy a rokonok tévésztárok, a szomszédok epizodisták, a járókelők pedig mind-mind statiszták?

Persze keményebben és kíméletlenebbül is magunknak szegezhetnénk a kérdést: mikor kezdjünk el gyanakodni a teljes virtualitásra? Hogy ketten volnánk: az Isten és Mi: az egyik képeket vetít, a másik képeket néz... Még emlékszünk, a magányos kisgyereket igenis ez az utóbbi szélsőséges eshetőség foglalkoztatja, amikor hirtelen hátrafordul, hátha meglát a színes vetített látvány mögött egy kis darab sötétséget.

Csakhogy ez már a filozófia és a pszichológia territóriuma, mi pedig itt és most mozgóképben utazunk. Térjünk hát vissza a kérdés eredeti, szelídített variánshoz: mikortól is gyanakodhatunk valódi világ helyett színészekre és kulisszákra? Mert ezzel a kérdéssel még tudunk mit kezdeni, egyszerű mozi-járó tapasztalataink, sok éves tévénézői rutinunk segít megfelelni rá, sem elboruló elme, sem agnosztikus megvilágosodás nem szükséges hozzá.

Peter Weir legújabb mozidarabja, a Truman Show pedig segít szépen, pontosan felidézni ezeket a sok éves nézői tapasztalatokat, hogy ne érezzük többé feleslegesnek életünk tévé előtt töltött, öt jegyű számmal leírható képernyő-óráit, ne érezzük feleslegesnek a magunkhoz vett tömérdek reklámot, kvízműsort, a híradókat, a dokumentumfilmeket, és végképpen ne érezzük annak a szappanoperákat, mert hogy általuk válunk dörzsöltté és átverhetetlenné, ha egyszer majd, nagyon helyesen, gyanakodni kezdenénk, hogy trükk az egész, hogy a valóság csak filmforgatás, se világ, se élet.

Peter Weir azt tanítja, kezdjük a tamáskodást a forgatókönyvnél.

Ne dőljünk be: ha kertvárosi házunkban meglátogatna egy kicsi kedves űr-lény, akit, mint extraterresztriális jószágot, E.T-nek kellene hívni, az egyáltalán nem gyanús. Ha kertvárosi házunk kísértetekkel volna teli, ha koporsók robbannának elő a frissen nyírt pázsit alól, az sem. Járhatna még arra sok minden, látogató múltból és jövőből, sújthatna minket ilyen-olyan természeti katasztrófa, a harmadik világháborútól Godzilláig, gyerekeink összezsugorodhatnának vagy óriássá növekedhetnek, nyaralás közben fenyegethetné őket óriáscápa és borostyánból kiköltött tirannoszaurusz. Ez még mind belefér. Ha saját Freddy-nek nevezett rémálmunk gyilkolna minket ugyanebben a kertvárosban, akkor sem volna miért gyanakodnunk, sőt, mielőtt megkapjuk a végső kegyelemdöfést, még utoljára átérezhetnénk, hogy tényleg ezen a Földön éltünk. Szépen rendesen, ahogy kell, nyakig benne a valóságban, ami éppen olyan, amilyennek képzeltük, meg amilyennek a tévé mutatta. Vagyis: minden és mindennek ellenkezője megtörténhet benne, ép ésszel felfoghatatlan, és csak mellesleg életveszélyes. Életünk esélyei között tehát cápa, dinoszaurusz, megtestesült rémálom a papírforma. Hangulatcsináló érv az ismert valóság létezése mellett.

Ha más szappanopera-fogyasztóknál valamivel tovább jártunk iskolába, és ezért életünk bizonyos pillanatait magunkban önkéntelenül „kafkainak” minősítjük, gyanakodnunk még akkor sem szabad. Hiszen, mint az átlagosnál műveltebb képfogyasztók, láttuk, olvastuk, elhittük, hogy más is így érez. Hogy végtelenül egyedül van itt mindenki. Hogy miképpen mások ellenünk, mi másokkal szövetkezünk, gonosz öntudatlanságban, abból a célból, hogy bárki, ha saját magányára ráérez, a világot a többiek összeesküvésének láthassa. Mi, műveltek és félműveltek, ettől még elhihetjük a világot. Elég szépen, méltósággal viselnünk boldogtalanságunkat.

Mikor kapjuk hát fel a fejünket? Mikor váljék ideges grimasszá társasági vigyorunk, mikor nézzünk először gyanakvó tekintettel – miként Truman Burbank teszi – a borotválkozó tükör felületére, autónk szélvédő-üvegére, barátaink orra hegyére telepített mikroszkopikus kamerákba?

Egészen pontosan akkor, ha a kafkaian sötét égboltozatot kaliforniai napfény ragyogja be, és csak nem akar beborulni. Vagy visszatérve a forgatókönyv-szintre, ha mozizó tapasztalataink alapján megérezzük, hogy saját történetünkben, ha az valószerű volna, már meg kellett volna érkeznie a fantasztikus és képtelen világ első üzenetének. Hiszen már nem a cselekmény elején járunk, az előkészítő szakasz megvolt már, elmúlt az első harminc-negyven év, és még abból is hiányoztak az ismert jelek, egy-két megmagyarázhatatlan apróság, fenyegető és azonosítható zenei motívummal, ami megjósolja majd életünk Cápáját, Freddy-jét, közönséges világháborúját, vagy ellenkezőleg, boldog, „harmadik típusú találkozást” jövendöl, személyes megváltást, fantasztikus kiválasztatást.

Ez mind sehol, az ég pedig kék.

És itt már gyanakodnunk kell. Dokumentumfilmek, tudományos magazinok, bűnügyi- és politikai híradások, futorológus-jegyzetek, továbbá hollywoodi horror- és katasztrófa-mozidarabok tanítják meg valamennyiünknek, iskolázottnak és analfabétának, hogy mire számíthat a világban, ami létezik. Végeláthatatlan hosszúságú családi-szappanoperák tanítanak arra, mi az, ami nincs, de a létező világunkhoz leginkább hasonlítani próbál. Néhányunknak pedig Kafka tanította meg, mit kell éreznünk a világban, ami létezik.

Íme tehát az a három tüneti-zóna, három biztos jellel, melyre a bomló elméjű homo agnosticusnak élete dramaturgiáját figyelve fel kell kapnia a fejét.

Első tünet: a szappanopera-helyzetek felszaporodnak. Gyanús.

Második tünet: a katasztrófafilm-fordulat évtizedeket késik. Még gyanúsabb.

Harmadik tünet (a tanult keveseknek): Kafka megszokott ege kék színben tündököl. A legesleggyanúsabb.

És akkor ez még csak a forgatókönyv.

Szerencsére a Truman Show kitér a részletekre is. Truman apránként észreveszi, hogy a járókelők egész nap körbe-körbe járnak, hogy a felesége kibeszél a „jelenetből”, (a szövegébe beleszőve a szponzorok árureklámjait) az életükből, hogy a barátja „véletlenül” mindig a drámai pillanatokban érkezik – kitér a részletekre is.

Mikor gyanakodjunk például napi konfliktusainkra?

Ha nincsenek, nem gyanús. Ha belehalunk – mint tudjuk –, az sem. Gyanús viszont, ha arányosan eloszlanak. Gyanús, ha kezelhetőek. Gyanús, ha szépen, lépcsőzetesen épülnek egymásra, tanulság nélküli ívet írva le, a kezdettől a remélt befejezésig. Mondjuk egy szelíd főnöki fenyegetéstől a játékos családi vitáig, és az új típusú fűnyíró megvásárlásáig, melytől az idill rögtön helyre is áll.

És nem csak látszólag, mint bizonyos művészfilmekben! Mert ha azt éreznénk, hogy kisvilágunk egyszer még robbanhat, és mi Fassbinder mozijában volnánk R. úr, az ámokfutó, akkor legalábbis a valóságért nem kell aggódnunk. Akkor legalább az megvan. Gyilkosok leszünk, ahogy régóta sejtettük, de nem szappanopera-hősök.

Gyanús, ha egészen jól érezzük magunkat a bőrünkben.

Ha csupa olyan helyzetbe hoz minket a Rendező, ahol nem szükséges a Carrey-énél szélesebb színészi regiszteren játszanunk. Azon belül pedig jók vagyunk. Van kényszeredett vigyorunk kevésbé kellemes ismerősök számára. Van általános derűt sugárzó arckifejezésünk a jó és tűrhető hangulat jelzésére az utca emberének, van valamivel bensőségesebb mosolyunk szeretteinknek, van hangunk és tekintetünk a csendes melankóliára legközelebbi barátunknak.

Ennél több viszont nincs. És mert nincs, a Rendező – joggal gyanakszunk – úgy intézi, ne is legyen szükségünk többre. Vagyis nem tudjuk, hogyan üvöltenénk teli torokból, milyen lenne az arcunk kínzás, kivégzés vagy közönséges utcai verekedés közben, vagy amikor megtudnánk, hogy a lottón ötösünk van. És mert az új és ismeretlen dramaturgiai helyzet egyre csak késik, mi egyre jobban gyanakszunk.

Ha gyanús saját színészi teljesítményünk, még gyanúsabb lehet a látvány és a díszlet. Kinézünk az utcára: ha gyanúsan néptelen, nem gyanús. Ha gyanúsan zsúfolt, az sem. A Truman Show-ban volt alkalmunk megtanulni: a Rendező csak akkor nyúl efféle kétségbeesett megoldásokhoz, akkor ad utasítást teljességgel valószínűtlen forgalmi dugóra, amikor már neki késő, amikor mi már úgyis tudjuk, amit tudnunk nem volna szabad.

Ami viszont arányos, és egy szappanoperában takarékos megoldás, az máris gyanús.

Előtérben figyelemfelkeltő főalak: csinos nő, rossz külsejű csavargó, integető ismerős. A középtér a hangkulisszát hitelesíti: csivitelő iskoláscsapat, begördülő busz, munkások légkalapáccsal. Háttérben autók: nem túl sok, nem túl kevés, néha egy-egy márkás darab, annyi a költségvetésbe belefér.

A napnál világosabb, hogy ez meg van rendezve.

Peter Weir filmjében hősünkben gyanút kelt, ha a kutyát sétáltató nőt túl sokszor követ horpadt sárga Volkswagen az adott utcaképben. A tanulság: jobb, ha mi már ennél is hamarabb éberen figyelünk. Hiszen gyanús a szokványos, és még gyanúsabb a félig-eredeti. Gyanús minden, amiről az átlag-sorozat átlagrendezője azt hiszi, attól filmszerű, hogy életszerű, és attól életszerű, hogy filmszerű.

Gyanús, ha Mr. Trumanhoz hasonlóan a Fidzsi-szigetekre vágyunk.

Gyanús, ha van bizonyos kontrollálható szexuális tévelygésünk, ha van fiókban őrzött titkunk, gyermekkori bűnünk, felnőttkori lelkiismeret furdalásunk. Pontosabban gyanús, ha mindezeket egyszerű jelenetekben, könnyen érthető flash-backekkel meg lehet mutatni. Még gyanúsabb, ha ezek közül a jelenetek közül egyik sem korhatáros.

*

Egy dolog még hátra van. Ha meg is győződtünk róla, hogy születésünk óta napi huszonnégy órában közvetítik életünket milliárdnyi tévénézőnek, hogy anyánk, apánk, feleségünk jól kereső színészek, attól még ugyanúgy megkérdezhetjük magunktól: mi végre is vagyunk a világon? Mit keresünk idebent, és mit odakint, abban a világban, ami a belülről égkék-színűre festett óriás-burán kívül van, és amit nem ismerünk.

Azt mindenesetre nem árt tudnunk, hogy odakint szeretnek bennünket. Mi tényleg magunkat adtuk, amennyire tudtuk. Odakint – a nézők – ezt méltányolják. Minket titokban is figyelt a kamera, és aki kilesett minket, az szánva és átérezve ártatlanságunkat, igazán belénk tudott szeretni.

Mr. Truman ezt nem tudja. Ő nem látja a képernyő előtt szipogó büfés lányokat, öreg hölgyeket, magányosan tévéző éjjeliőrt. Ha látná, talán maradna. Ennyi emberrel egyszerre aligha tehet jót majd odakint, a burán kívül.

Ha eljön a pillanat, mi legyünk majd eszmeileg is felkészültek a szabadulásra.

Lehetőség szerint felkészültebbek, mint Truman úr.

Vagy mégis arról van szó, hogy a szabadság szent dolog? Hogy nem kedvencük sikerének, hanem a szabaduló ember sikerének fognak majd örülni, ha a búra szűk tapéta-ajtaján kisétálunk? Hogy a szabadság tisztelete feledteti velük, hogy most veszítenek el minket örökre?

Egyáltalán kik a nézők? Kik néznek minket kívülről, kik azok akik nem tudnak betelni azzal az élettel, ami nem az övék, és közben lelkesen várják, hogy búra alatti kedvencük veszítse el biztonságát, langyos kis kertvárosi boldogságát, és egyesüljön velük odakint, a közelebbről meg nem határozott szabadságban?

Félelmetes gondolat: ha a búra alatt van az élet, odakint kísértetek vannak. A „Truman Show” az ő show-juk. Ahogy igazi kísértetektől megszoktuk, sóváran figyelik az élők dolgait, néha egy-egy forgatási gikszer alkalmával meg is jelennek a díszletben, Truman világába mértékkel és óvatosan becsempészik a transzcendenciát, azután eltűnnek. De amikor a hős elindul a szabadság felé, már előre örülnek jöttének. Hívogatják, a képernyőn túlról, mint kárhozott lelkek az öngyilkos-jelöltet.

Erre mindenesetre, ha majd egyszer tényleg gyanút fogunk, gondolnunk kell. Arra, hogy ha életünk képeit szappanoperaként rendezi is körénk valaki, abból még nem következik, hogy a szappanoperán kívül az igazi élet van. Lehet, hogy az maga a halál.

És ha így van, akkor az ébredő gyanú haldoklásunk kezdete. Másképpen, optimistán fogalmazva, lelkünk szabadulásáé. De hogy akarunk-e szabadok lenni, azt azért gondoljuk meg. Talán valamivel alaposabban, mint Mr. Truman.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1998/10 22-24. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3809

Cikk értékelése:

szavazat: 1691 átlag: 5.4