Szõts és a történelemVér nem mossa le a vért!Pintér Judit
Fazekas Eszter
Szőts István történelmi tematikájú filmtervei közül egyetlen egy sem valósulhatott meg.
„A história csak akkor teljesíti feladatát, csak akkor lesz az élet tanítómestere, ha nemcsak véres csaták és királyok koronázási évszámait lajstromozza, hanem felerősítve tovább hirdeti, nem hagyja felejteni morális tettek, eszméjüket bátran megvalló igaz emberek, elnémított mártírok üzenetét.” A Batthyány Lajos perét és vértanúságát feldolgozó irodalmi forgatókönyv előszavából idézett gondolat lényegre törően foglalja össze Szőts István történelemszemléletét: a múlt a jelenben folytatódik, s nemcsak érdekünk, hanem kötelességünk is belőle erőt meríteni. Ennek az igazságnak az érvényességét talán soha senki sem kérdőjelezte meg - a valódi kérdés az, miféle morális üzenetté próbáljuk összerendezni a történelem eseményeit, milyen történetet formálunk a történelemből, kik lesznek a főszereplők, kik a negatív és kik a pozitív hősök. A történelem értelmezésével kapcsolatos ezredvégi szkepszisünk még távol áll Szőts Istvántól; ő „egyszerűen” csak az igazságot és a példát keresi a történelmi múltban. Nem lépve ki a filmrendező-művész szerepköréből a lehető legalaposabb kutatások nyomán írja meg történelmi filmterveinek forgatókönyveit, s amit elkészült két játékfilmjének történelemképe is bizonyít: nem hajlandó „kegyes csalásra” semmiféle politikai rendszer kedvéért. A Szőts pályafutását kísérő politikai események nem hagynak kétséget afelől, hogy a történelem napi aktualizálását elutasító, alapvetően morális történelemszemléletű filmek – mint oly sok más terv a rendező pályafutásán – csak töredékes, félkész formában valósulhattak meg.
Erdélyi származása, a család történelmi emlékezete, legendái következtében a történelem már a gyermek Szőts számára sem pusztán olvasmány, hanem az állandó veszélyeztetettség szorongató élménye. Az illyési gondolat – „Minden nép a múltban gyökerezik” – a sejtjeiben él. Meg van győződve róla, hogy a történelem azért ismétli lidércesen önmagát – 1526, 1849, 1914, 1919, 1939, 1948, 1956, 1968... –, mert a nemzet az eseményekből nem vonta le a szükséges tanulságot, az értékek nem kerültek a helyükre, hanem mindig a napi politika érdekeinek rendelődtek alá. Szőts elvei miatt került összeütközésbe mind a második világháború alatti, mind az azt követő rezsimmel; 1957-ben pedig el kellett hagynia hazáját.
1941-ben hiába szerette volna a kultúrpolitika Szőts első filmjét, az Emberek a havasont rezsimfilmmé alakítani, a merész szociális témát irredenta és antiszemita ideológiával átszőni. Szőts nem volt hajlandó a csendőrt románnak, a fakitermelőt zsidónak ábrázolni. Ennek ellenére a havasok poézisét az 1945 utáni rendszer fasiszta filmnek bélyegezve majdnem megsemmisítette, a románok pedig erdélyi tematikája miatt nem engedték bemutatni. Szőtsnek hónapokig kellett várni az igazolására.
Az Ének a búzamezőkről forgatókönyvéből a két ellentétes rezsim kultúrpolitikája 1943-ban és 1947-ben egyaránt kioperáltatta a Móra-regény rokonszenves orosz hadifogoly-figuráját. Az 1947-ben, végül is az „orosz sztyeppe és a magyar alföld kézfogása nélkül” elkészült filmet 1948-ban maga Rákosi tiltatta be. Pedig „az eke erősebb a kardnál” jelképe soha nem volt olyan aktuális, a háború okozta veszteségek, lelki traumák nem voltak olyan drámaiak, mint akkor. A film „erényei” szinte napok alatt bűnné váltak. Földszeretetét narodnyiknak, a búzaszentelési jelenetet klerikálisnak, Szőtsöt az emberek tudatlanságát aprópénzre váltó szektás javasasszony figurájának megformálása miatt mindszentystának bélyegezték. Pedig a kiátkozott jelenetekben Szőts szegénysorsokat jelenít meg: szenvedéstől barázdált arcú, a helyzetüket némán tűrő embereket. A népi demokráciát azonban nem az emberek tényleges sorsa, hanem a „világnézete” érdekelte. (Ugyanúgy, mint a két világháború közötti hatalmakat Szabó Dezső A kötél legendája című elbeszélésében, amelynek megfilmesítése szintén Szőts tervei között szerepelt.) Ahogy nem bizonyult kevésbé közömbösnek a nyugati demokrácia sem az állandó háborúkat, társadalmi egyenlőtlenségeket megszenvedő éhezők milliói iránt. A Föld szegényeivel való mély együttérzés inspirálja Szőtsnek a hatvanas évek elején, már Ausztriában született monumentális, vizionárius filmtervét, az Éhséget. A rendező tragikus gondolkodásmódját átható heroikus idealizmusra vall, hogy a film bemutatóját az orosz és az amerikai elnök, valamint a pápa jelenlétében képzelte el Rómában, a FAO székhelyén, ezzel is dokumentálva: „az éhség elleni összefogás az egész emberiség közös ügye, faji, vallási, ideológiai különbség nélkül.” A forgatókönyv elkészült, de e világjobbító eszmék csak elvi támogatásra találtak...
Noha Szőts historikus látásmódja minden filmjében érvényesül, történelmi tematikájú tervei közül egyetlen egy sem valósulhatott meg, talán mert a magyar történelem két legfájóbb, legtraumatikusabb, máig is amnéziásan kezelt csomópontja: Erdély és 1848-49 köré csoportosultak.
A második világháború után egy táborba került román és magyar nép történelmi megbékélése érdekében született Raffy Ádám Erdélyi Szent Johanna című regényéből A havasok asszonya első változata 1949-ben. Szőts elhallgattatásával együtt ez a terv is a fiókba került, 1956-ban azonban újra elővette. A történet az Érchegység vidékén játszódik 1842 és 1849 között, ahol a falvak román lakossága egyidejűleg foglalkozott bányászattal és földműveléssel. Földművesekként robotot róttak rájuk, amit mint bányászok nem akartak viselni. A bányászok érdekében a bécsi udvarba is bejáratos Varga Katalin lépett fel. A különös magyar nemesasszony - akinek a nagyapját Horia mészárolta le, anyját viszont román dajkája és Manovits pópa mentette meg - tragédiáját az okozta, hogy igazságot próbált szolgáltatni a móc bányászoknak. Ezért az 1848-ban Bécs által egymásnak ugrasztott magyarok és románok egyöntetűen bűnbaknak kiáltották ki. Katalin az esztelen gyilkolás közepette hiába hangoztatta kétségbeesetten: „Vér nem mossa le a vért”, senki nem hallgatott rá.
A Dramaturgiai Tanács 1956. augusztus 10-én tartott ülésének legfőbb kifogása a film ellen éppen ennek a motívumnak a problematikussága volt. Azt tanácsolták Szőtsnek, ne érintse az évszázados román-magyar vendettát, a konfliktust kizárólag a két népet egyaránt elnyomó osztrák kormányra hegyezze ki. Raffy és Szőts megpróbálta bizonyítani, hogy a film utolsó mondata igazi humanizmust sugall: a románok és a magyarok egyaránt vétkesek, de a marakodásnak nincs értelme, „vér nem mossa le a vért”. Az 1957. februárjában Bukarestben folytatott tárgyalás dokumentumai szerint a tervet a románok is nagy tetszéssel fogadták. Végül Bán Frigyes romantikus Jókai-adaptációja, a Szegény gazdagok készült el, mert ahogy a román-magyar konfliktust 1945 előtt uszításra használták föl, 1945 után egyszerűen besöpörték a szőnyeg alá. „Kölcsönösen revízió alá kellene venni és objektíven korrigálni egymás elfogult történelemszemléletét... A Hunyadi-dinasztia román származásáról és tündöklő magyarságáról románoknak és magyaroknak egyaránt többet kellene tudniok. Eltussolás és szégyenkezés helyett büszkén kellene vállalni azt, s arra emlékezni, hogy a déli harangszó nemcsak Hunyadi János és magyar vitézeinek emlékére zeng, hanem számos román, német, horvát ősi halottra is emlékeztet...” A kultúrák összetartó erejének szimbóluma lehetett volna például a román-magyar népzene rokonságát hangsúlyozó 1947-es Bartók-film vagy a „magyarok bölcsőjét” kereső Kőrösi Csoma Sándor életét bemutató filmterv is.
1848-49 témája az egész életművet végigkíséri. A forradalom és szabadságharc alakjaiban és helyzeteiben szinte a magyar történelem minden pozitív és negatív sajátossága koncentrálódik. Ezért törekszik Szőts az események, az ellentmondások komplex elemzésére. A mindenkori hatalomnak azonban nem ez az érdeke.
Mint ígéretes tehetséget, először 1943-ban kérik föl Szőtsöt egy nagyszabású, tendenciózusan oroszellenes Kossuth-film megrendezésére. Mivel elképzeléseivel összeegyeztethetetlennek tartja a könyvet, baloldalisággal vádolják. 1948-ban centenáriumi dokumentumfilm rendezésével akarják megbízni, ami azért nem készül el, mert a politikusok el kívánják tussolni a Duna-menti népek konfliktusait. 1949-ben Szőts még egy felkérést kap: készítsen forgatókönyvet Illyés Gyula Két férfi című drámájából. Együttes munkájuk során Szőtsöt lenyűgözi az író felkészültsége, ugyanakkor meglepetten tapasztalja, hogy Illyés a nemzeti traumák sorozatára hivatkozva mennyire végletesen ábrázolja „az örökösen lángoló néptribunt” és a „sötét árulót”. Szőts szinopszisában Kossuth és Görgey utolsó találkozásakor egymás nyakába akarja varrni a felelősséget a szabadságharc most már vesztésre álló helyzetéért... Görgey megadni akarja magát, Kossuth pedig főbe lőni. Ehelyett azonban leborotválja a híres szakállt, s csupasz arccal menekül árkon-bokron át...
1953-ban természetesen nem ebből a forgatókönyvből készül a „világszabadság” eszméjétől áthatott Föltámadott a tenger; a film annak a Vszevolod Pudovkinnak az utasításai szerint valósult meg, akit írásai alapján Szőts az Emberek a havason születésekor még egyik példaképének tekintett.
Szőts István 1957-ben elhagyta az országot. Ausztriában a Monarchia végnapjairól, a régiót eluraló értékvákuum nagy szecessziós művészeiről rendezett szép művészeti filmeket. Legközelebb a hetvenes évek végén, első hazatérése idején vette elő újra a bukott szabadságharc tragikus témáját. Végre politikai gátak nélkül sűríthette művébe a fölhalmozódott tragikus történelmi tudást és tapasztalatot. Talán ez az oka annak, hogy Az aradi tizenhárom inkább lebilincselő történelmi forrásmunka, szívszorító lélektani dráma, mint forgatókönyv.
A különböző rangú, nemzetiségű, származású, vallású és magatartású tábornokok hús-vér emberek, nem pedig mártírhalált halt héroszok sematikus szoborcsoportja. Szőts egyiküket sem teszi meg főszereplőnek. Néhány helyszínen, kiélezett helyzetekben, egy-két határozott vonással rajzolja meg eltérő életútjukat, személyiségüket, gondolkodásmódjuk sokféleségét. Pusztán a Szőts minden filmjét átható alapvető értékek: a tisztesség, az igazságban való hit és a remény, valamint a kétségbeesés fűzi össze őket. A velük szemben állók sem egyöntetűen hóhérok. A történelmi források alapján dolgozó Szőts az „ellenséggel”, egy szebeni szász származású osztrák ezredessel mondatja el a helyzetből levonható többoldalú igazságot. Konrád ezredes elutasítja a haditörvényszék elnöki báb-szerepét, mert tiszti becsületével összeegyeztethetetlennek tartja, hogy koncepciós perben vegyen részt. Mint császárhű katona, harcolt a magyarok ellen, de annak is szemtanúja volt, hogyan gyilkolták Nagyenyeden vagy Zentán az oláh és a rác nemzetiségek – divide et impera – a magyarokat. Konrád szerint a tábornokok nem hazaárulók, mert a magyar nádor, Habsburg István főherceg parancsainak engedelmeskedve harcoltak Jellasics ellen. Szőts a bresciai hiéna, Haynau vérszomja mögött is meglátja az embert: a hajdani árvagyereket, aki büszke katonaként rendre alulmaradt a Kiss Ernővel vívott kártyacsatákban. A forgatókönyvben szereplő ítéletvégrehajtó jó mesterember, aki mindent elkövet, hogy legalább áldozatai kínjait enyhítse.
A tizennegyedik mártír, a miniszterelnök koncepciós perét dolgozza fel Szőts István a G. B. L. (Gróf Batthyány Lajos főbenjáró pere és vértanúsága) című irodalmi forgatókönyvben. Az utókor által is sokszor méltatlanul háttérbe szorított Batthyány sorsa attól jelképes és tragikus, hogy nemzet és hatalom kettős malomköve között őrlődve mind az anarchiával, mind a forradalommal szemben megpróbálta az országot a törvényesség útján tartani. És a fizetség: a radikális magyarok legalább annyira kívánták a halálát, mint a Kamarilla.
Szőtsöt nemcsak művészi végzete, hanem történelemszemlélete is utolérte 1956-ban. Noha történelmi filmtervei jóval elvontabb morális síkon mozognak, semhogy a jelennek szóló parabolikus utalásokat lehetne kiolvasni belőlük – Szőts az efféle áthallásokat nemcsak politikai, hanem művészi okokból is elutasította –, a forradalom mégis sok mindent visszaigazol, illetve előrevetít pályáján. Talán leginkább Bibó István alakja és magatartása rokonítható a Szőts-féle „harmadikutas” történelmi figurákkal. A felelevenítésre váró történelmi példa tehát karnyújtásnyira került; az igazság kimondása a filmes számára egyet jelentett az események dokumentálásával. Szőts a Hunnia munkástanácsának tagjaként maga is részt vett ebben a munkában. A Mindszenty-beszéd vagy a halottak napi megemlékezések névtelen megörökítőjeként a legközelebb került „az események hű és igaz krónikásának” történelemszemléletét meghatározó művészi eszményhez – s egyúttal végzetesen kirekesztette magát a magyar film 1956 után történelméből.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 805 átlag: 5.57 |
 |
|
