Sátántangó és multimédiaA szegények poklaHirsch Tibor
A nyomorultak élete, akár a multimédia-hősöké, ugyanazt a történetet őrli. A pokolban nincs idő, nincs reménység.
Krasznahorkai regényéből, a Sátántangóból filmet lehetett csinálni. Hogy a sokórás mozgóképfolyam nem a hagyományos mozizó-protokoll szerint való alkotás, ez köztudott, ám legkevésbé sem az érték szentségét sértő blaszfémia. Egy nagy könyvből nagy film született.
Ki lehet-e gondolni ennél szentségtörőbb közegváltást?
Igen. Sátántangó és multimédia.
Táncra fel!
A Filmvilág legutóbbi számaiban filmekre és szoftverekre hivatkozva bizonygatta e sorok írója: ha a multimédiának egyszer olyan élmény-kereső közönsége lesz, mely valóban naponta választ majd kultúrafogyasztó üres óráiban a virtuális valóság és hagyományos mozi között, akkor az bizony a túlvilági és evilági élmény közti választás lesz, a néző-felhasználó hangulata szerint. Mondhatni: élet-játék és halál-játék közötti választás.
Mivel hogy a Multimédia = Túlvilág.
És szóljon bár e túlvilág háborúról vagy a kertépítészetről, játsszon, játszasson velünk Drakulát vagy Micimackót, a legártatlanabb változataiban is megérint minket – jókedvű és kíváncsi felhasználókat – az elmúlás szele.
Túlvilág a multimédia, mert hogy világnak bizonyosan világ, de benne nem vág rendet az idő, melynek sodrában más világok (például a mozié) a maga világ-utazójának akaratától függetlenül huszonnegyed másodpercenként változik. Hiányzik a történet, mely amúgy, akármiféle is, az evilági élet dramaturgiát követi, ahogy a mesefonál legombolyításával egyszerre fogynak a percek és évek: a játék és az élet ideje. A „tiszta” multimédiához dramaturgiai mintát nem a Sors szolgáltat, mint a játékfilmhez, hanem az élet utáni kísértet-bolyongás, mennyei körtánc, lakoma, körbe-körbe séta az elíziumi mezőkön, esetleg az örökös szenvedés a kör-körös pokol-bugyrokban.
Forgás, vergődés, körforgás – Örök Sötétségben vagy Örök Világosságban. Elvben ebben az utóbbiban is, ám a Pokol a szórakoztató virtualitás mai állása szerint mindenesetre piaci előnyt élvez a Mennyországgal szemben. A tömegszórakoztató pokoljárás pedig magától értetődően a művész-pokoljárással szemben élvez előnyt. Ez nem jelenti azt, hogy a multimédia-művészet ne volna születőben, és nem kellene odafigyelnünk rá, ha a jövővel tartunk. Mégis: a mozikban mostanság nem került szemünk elé egyetlen elit-kulturális példa sem, amikor a multimédia új, túlvilági dramaturgiáját szemléltetni próbáltuk, csupán jobb-rosszabb tömegfilmek, melyek a komputer-világ valamely vetületével érintkeznek: Nirvána, Sárkányszív, A jövő hírnöke...
Dance macabre előtt és után
Pokolban játszódik-e a Sátántangó egyáltalán? Nem minden elemzője értelmezi így: van, aki a megváltás elmaradását tartja hangsúlyosnak, vagyis elfogadja, hogy a sok-órás mozgóképfolyam mégiscsak időben hömpölyög, és hagyományos módon egyetlen súlyos esemény, egyetlen fontos hír hozza mozgásba a narrációs gépezetet. A telep lakóit hatalmába keríti a remény. A remény születése, formálódása, színeváltozása, elenyészése maga a történet. Történet pedig csakis e földi világban játszódhat: halál és pokol előtt, ahol még joggal hihet a halandó egy lelkek megmentésére ajánlkozó Irimiásnak és Petrinának. A lelkeket becsapták: Pokolba jutnak majd, de hát ez már a történet vége.
Védhető értelmezés talán ez is, csakhogy miért ne tiszteljük meg (ha ez tisztelet) Krasznahorkait és Tarr Bélát azzal, hogy a műveiknek adott címeket szó szerint vesszük akképpen, ahogy ez bizonyos súlyos szavaknak „teologizáló” közegben egyébként is kijár. Az előző Tarr-film címe: Kárhozat. E filmben még valóban mintha terve, élet-terve volna mindenkinek, mintha egy régóta tartó keserves út meglesett pontján látnánk reménykedni, bűnbeesni, és szó szerint elkárhozni hőseinket. Vagyis elindulni a kárhozat felé.
A kárhozat (az elkárhozás evilági folyamata) után mindenekelőtt az idő szűnik meg. Ha viszont a Pokolban nincs idő, lehet-e akkor róla filmet csinálni? Bizony, kevés film játszódik a pokolban, de a filmtörténet első száz évében e kevésnek alkotói közül is, úgy tűnik, egyedül Tarr Béla képtelen átsiklani pokol és idő összeférhetetlenségének problémája felett.
A film lényege az időbeliség, a pokolé az időtlenség. Nincs más megoldás: a végnélküliséget véges filmhosszal, tempóval, ciklikussággal kell helyettesíteni. Kérdés: mennyi az annyi? Mennyi az éppen elengedő a végesből, hogy érzékeltethesse a végtelent?
Éppen annyi, egy másodperccel sem hosszabb, egy ismétlődéssel sem több, mint amennyi elviselhetetlen. Úgyis fogalmazhatnánk: elég csak egy másodperccel több, mint amennyit a mozgókép gazdag konvenciói rendkívüli esetben még engedélyeznek. Elég egy másodperccel hosszabb snitt-hossz, vetítési idő annál, mint amennyivel a Sátántangó „szokatlan hosszúságú mozidarabként” még beletartozna saját médiumába. Filmet nézünk, és közben mondogatnunk kell magunkban, hogy ilyen film nincs. De ha nem film, akkor nem is az időt-múlató életet modellálja. Ha pedig nem az életet, akkor micsodát? Azt, ami az élet „után” (és mégsem után, mert nem időben) következik.
A táncrend
Sátántangó. Vegyük komolyan ezt a címet is. Világos: a Sátán a pokol lakója. De miért, és kivel tangózik? Természetesen a kárhozott lelkekkel. Középkori szakmunkáktól Sartre-ig, Hieronymus Boschtól Thomas Mannig számos pokolbéli büntetés-szenvedés koncepciót, képes, szemléletes részletező útmutatót ismerünk. Ezek közül a tangóhoz talán a örökkévalóságig örvényben sodródó, egymáshoz közelítő, de egymást soha el nem érő szerelmesek dantei víziója áll legközelebb, a pokol meghatározott bugyrából. Mások, más bugyrokban ugyan nem szerelmesen kerülgetik egymást, de a tangó analógiája azért nem áll igazán távol az Infernó egyetlen, a költők és misztikusok által rendre örökkévalóságig ismétlődő, végtelen ciklusként elképzelt tortúra-változattól sem.
Sartre Zárt tárgyalásában a „pokol a másik”. Táncpartner a másik kárhozott lélek, aki bűnhődni segít. Világos beszéd, mely nemcsak megengedi a tánc-hasonlatot, de a Sátántangó emberi konstellációira különösképpen érvényes. Azonban a címet mégsem magyarázza. A címben maga a Sátán szerepel. Őt kell partnerként elgondolni, vele kell a pokolbéli tangót értelmezni.
Tangó a Sátánnal: erről a minősített tortúráról Danténál nem esik szó. Vajon milyen lehet? Nyilván, amilyennek egy igazi tangónak lennie kell. Hirtelen remény, más táncnál elképzelhetetlenül világos ígérete a szerelmi beteljesedésnek. Azután elhajlás, fejfordítás, két lépés hátra. Majd remény és ígéret megint.
Valóban, ilyesmi nincs Danténál. „Hagyj fel minden reménnyel!” Aki belépéskor megérti ezt az intelmet, azt odabent már az ördög sem tudja rászedni. Egyébként is, Dante korában ez a pszichologizáló kínzás nem csupán túl rafináltnak számított volna, hanem káromlás-gyanúsnak is: mintha a sötétség fejedelmének a maga birodalma határain belül meg volna engedve, hogy néha Megváltónak adja ki magát, és úgy tegyen, mintha a Kapu feliratát mégsem kellene teljesen komolyan venni, reményre bíztathasson, és Irimiás képében megtáncoltathassa a lelkeket...
Nem, ilyesmi nincs Danténál. Sartre-nál sincs.
Talán Thomas Mann Doktor Faustusának egyenesen a Sátántól származó Pokol-leírása áll legközelebb a Sátántangó „remény-tortúrájához”: „Ezt csak nem cselekedhetitek meg a lélekkel? Megtörténik, megcselekedtetik, távol a felelőségre vonó szó hatósugarától, a hangszigetelt pinceveremben, mélyen Isten hallótávola alatt...”
Ez már tényleg vonatkozhat minden elképzelhető rosszra, nemcsak tűzre és jégre, szurokra, a testi fájdalom változatos bugyraira, hanem akár erre a sehol sem szereplő ál-megváltás játékra is. Megváltás-játékra a pokol megválthatatlanságán belül.
Néptánc, körtánc
A Sátántangó kárhozottjai szegények, lecsúszottak.
Végtelen sok eszközzel ábrázolta már ezt az állapotot film és irodalom, dramaturgiai eszközökkel is természetesen. Ám hogy az igazi szegénység, a végleges kirekesztettség arról ismerszik meg, hogy az igazi szegényeknek nincs is történetük, hogy életük már nem út, ennek filmes köznyelvi kifejezhetetlenségét, és ami ebből következik még talán senkinek sem volt korábban bátorsága saját művészi vállalkozásába belefoglalni.
Drámában, mondjuk Gorkijnál, ugyanezt az ábrázolási paradoxont annak idején közönségsikerrel sikerült megértetni és megoldani. A drámának ugyanis elegendő a nyomor csapdáját mint a kárhozottak jelenét megmutatni, kinagyított pillanatként a menedékhelyet, mely pillanat természetesen ismétlődik, de hangsúly mégis a jelenléten és a pillanaton van.
Tarrnál, aki filmet csinál, viszont az örökkévalóságon. A bűnhődés végnélküliségén. Ennyiben mégiscsak epikus eszköztár szükségeltetik, ha egyszer a múló időt kell érzékeltetni ahhoz, hogy az időtlenség képzete teljes súlyával, sokkoló erejével a nézőre nehezedjen...
Tánctermek
Jöhet végre a szentségtörő kérdés: mit kezdhetne egy adaptáló kedvű multimédia-művész a Tarr-opusszal, elfogadva tételünket, miszerint ha valaki, hát ő otthon van a pokolban, merthogy saját médiumának közeg-törvényeihez igazodva bármit, bármilyen célból rendez is be, abból úgyis csak „túlvilág” születhet? Mi történne, ha a Sátántangó mégiscsak időben sorba-fűzött bugyrait valaki szétterítené, és kijelölné (vagy ki sem jelölné!) a pokol-járás ajánlott útvonalait..?
Lenne egy hajnali szobánk az álmából ébredő Futakival, ahol távoli harangszó hallatszana. Nem folyamatosan hallanánk: várni kellene Futakival együtt, és nemcsak egy formabontó mozgóképfolyamnyi hat-, hét-, nyolcórányi időt, hanem akár napokat is, amíg a harang végre megint megszólal. Pontosabban: újra és újra látogatnánk a szobát, be-benéznénk, közben áttanulmányoznánk a doktor ismétlődő feljegyzéseit, mindig majdnem ugyanazokat, a kihagyott órákról, és várnánk. A harang pedig előbb-utóbb megint megszólalna. Ha már nem Futaki szoba-konyhájában, akkor egy körkörös bugyorral beljebb, a doktor szobájában, ahonnan Futakit lesi, vagy még egy bugyorral beljebb, a doktor feljegyzéseiben, ahová Futaki és a többiek, Schmidt, Kraner, Halics beköltöznek, és továbbkínlódva, a doktor saját szenvedésének krónikási foglalatában, örökké a helyükön maradnak...
Meddig tartana Irimiás és Petrina útja a városba? Meddig fújná a szél előttük szemetet? Addig talán, ameddig a képsor időtlenséget jelentő, ezért elfogadhatatlanul hosszú, de másodpercben mégiscsak kimérhető ideje megengedi? Természetesen nem. A multimédia-változatban Petrina és Irimiás örökké úton vannak, és a szemetet örökké fújja a szél. Digitalizált változatuk a multimédia valamely alkalmas szerkezetébe zárva, szó szerint vég nélkül „baktathat, csak baktathat...”
Meddig kínozza a kislány, Estike, a macskát?
Mindig kínozta, és kínozni fogja. A macska szenvedése ciklikus, körkörös, semmi köze holmi időben beteljesedő evilági végzethez, mely az álat kimúltával beteljesedik. Tartson hát akkor valóban örökké! És tarthat is, csak nem moziban kell nézni, hanem meg kell néha látogatni, mint helyet (és nem mint időt!) egy web-site szegletben, egy CD-ROM menü-ponton...
Meddig táncolnak a kocsmában hírekre és megváltásra várva? Természetesen táncolni fogják Irimiás „megváltás-projektjének” lezárulása után is. Továbbjutnak egy belsőbb körbe, egy mélyebb bugyorba, és táncolnak tovább. És természetesen a büntetés felelősei, az ördögök – Irimiás és mindenkori beosztottjai – maguk is megosztják majd a bűnhődés fájdalmát és végtelenségét az egyszerű kárhozottakkal, akiknek napi, körönkénti szenvedéséről – a Sátántangóról – posztjuknak, beosztásuknak megfelelően gondoskodnak. Ahogy a könyv is, a film is sugallja, újabb és újabb körök, újabb és újabb bugyrok következnek. Vég- és remény nélkül. CD-ROM-változatban térbeli megjelenítésük igazi kihívás az ördöggel cimboráló virtuális valóság-dizájnereknek.
Csak egy tánc volt
Lehet-e multimédiát csinálni Tarr Béla filmjéből?
Ez idő szerint valószínűleg (és szerencsére?) nem lehet. A végtelen ciklusok ugyan valóban túlvilági terekké varázsolnák az időt, és ez talán - ha egyszer úgyis a pokolba kalauzol minket - az „eredeti” film írójának, rendezőjének szándéka szerint való volna. Csakhogy Tarr nyilván azt is akarja, hogy nézői ne csak a kirekesztettek és lecsúszottak időn kívüli szenvedését, hanem az örökkévalóság lelki terhét is teljes beleérzéssel vállukra vegyék. Essenek csak kétségbe a kárhozat kiszabott idejének ciklikus végtelenségtől! Még evilági időérzékkel sejtsék meg, mit is jelent a túlvilági időtlenség, és borzadjanak el tőle!
Ezt a multimédia-fogyasztó (néző, játszó, böngésző) természetes szabadsága kizárja. Hiába kínálja magát a csillogó ezüst korongon egyszerre és örökké minden, a végtelenségre nem lehet kóstolgatva ráérezni. A pokol élő halandóként, vagyis kívülállóként való bejárása is feltételez kényszert és korlátokat. Legalább annyit, hogy a kijárat mégse legyen bármikor elérhető közelségben, akármennyire magától értetődővé teszi is ezt a digitális adathalmazok műszaki lényege. Hiszen lehet, hogy Dante Vergilius vezetésével sérthetetlenül járja útját, de legalább a „quit” gomb luxus-opciója nélkül.
Vagyis: ha egyszer majd a Gép olyan virtualitást kínál, melyben a szabad és türelmetlen barangolást, és persze a gyáva megfutamodást legalább akkora protokolláris akadályok nehezítik, mint a csukott ajtók és a zsúfolt széksorok a sötét moziteremben (és bugyorról bugyorra továbbmenni, de maradni is fájdalmasan nehéz lesz), akkor szólhat majd multimédia-művészet igazán hitelesen a kárhozat időtlenségéről.
Persze lehet, hogy akkor sem. Lehet, hogy még több kell. Futaki? A doktor? Irimiás? Tarr filmjében több javaslatot is kapunk, mikor, kinek a szemével lássuk a gyehennát. VR-játékosként, multimédia-utazóként, mondjuk, maradhatnánk önmagunk is. Egyetlen szabály kötne csak. Ha egyszer beléptünk, ne lépjünk ki többé.
Újmódi befogadási szabály, új típusú műélvezethez.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1295 átlag: 5.5 |
 |
|
