KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/november
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• Veress József: Szilágyi Gábor (1942–2001)
• Csontos János: Megjegyzések egy tévékritikához

• Schubert Gusztáv: Képeltérítők Pokoli tornyok
• N. N.: Amerika romokban Paranoia-mozi
• Hirsch Tibor: A halál dobozai Borzalom-dramaturgia
• Herpai Gergely: Tabutéma Terror-játékok
• Spiró György: A Kéttoronyba zárva Amerikai éjszaka
MAGYAR MŰHELY
• Kovács András Bálint: Tarr szerint a világ A Zóna belülről – 1. rész
• N. N.: Tarr Béla a Filmvilágban
• Gelencsér Gábor: Belföldi magyarok A Kádár-kor emberképe
• Andor Tamás: Boldog évek In memoriam Simó Sándor
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Android-szerelem A. I. – Mesterséges értelem
• Tillmann József A.: A M.I. mutánsaink Kubrick és az A. I.

• Beregi Tamás: Homo Chimpansiensis A majmok bolygója
• Pápai Zsolt: Sors-puzzle A kizökkent idő filmjei
• Békés Pál: Életfogytig piknik Ausztrál filmek
KÖNYV
• Nánay Bence: Nem strandolvasmány A mozgás-kép
• Palotai János: Szekond A film, a rádió és a televízió a kutatások tükrében
KRITIKA
• Báron György: Lógva hagyva Paszport
• Takács Ferenc: XX Nexxt
LÁTTUK MÉG
• Csont András: Köszi a csokit!
• Hideg János: A panamai szabó
• Kovács Marcell: Get Carter
• Turcsányi Sándor: Szajré
• Varró Attila: Halálos iramban
• Hungler Tímea: Amerika kedvencei
• Elek Kálmán: Kardhal
• Köves Gábor: A sárkány csókja
• Vidovszky György: Amerikai pite 2.
• Tamás Amaryllis: Gandhi – Egy vezér születése
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Ground Zero

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A majmok bolygója

Homo Chimpansiensis

Beregi Tamás

Az evolúció olykor fejre áll. Jövőnk: a majomszabású ember.

 

Ha igaz az a plotinoszi tétel, hogy „az emberiség középúton lebeg az istenek és az állatok között”, akkor a majmok voltaképp az emberi és állati létforma közti határterület lakói. Isten önmaga képére teremtette az embert, mivel azonban alkotásához tökéletlen matériát, azaz agyagot használt fel, az eredmény sem lett tökéletes: az emberből Isten majma lett. A Homo Sapiens faj Istenétől leginkább a teremtés képességét irigyelte, ezt próbálta utánozni kétségbeesett, nevetséges hadonászással: története voltaképp másról sem szól, mint arról, hogyan gyúrta át, formálta saját képére az őt körülvevő világot. Az ember beteges antropomorfizálási vágyának nem csak a föld nyers matériája, hanem az egész élővilág is áldozatul esett. A beszélő papagáj, a cirkuszi porondon bicikliző medve, a vízisíző törpeegér, a menyasszonyi ruhába bújtatott uszkár, a szivarozó majom szánalmas bohócok egy antropomorf tragikomédiában, amelyet az evolúció díszpáholyából szemlél a pöffeszkedő Homo Sapiens. Ezek az emberi tevékenységeket mímelő élőlények kettős feladattal rendelkeznek: rajtuk keresztül kinevetjük önnön hibáinkat, ugyanakkor igazolást nyerünk saját felsőbbrendűségünkre.

Az ember által rendezett és koreografált evolúciós burleszk főszereplője mindig az emberszabású majom volt, és ezt nem csak intelligenciájának köszönheti, hanem fizikai adottságainak is, hiszen gesztusnyelve révén ő a legalkalmasabb az emberi tevékenységek mímelésére. (Egy delfint, lett légyen bármilyen okos és tanulékony, nehéz lenne autóvezetésre betanítani.) A csimpánz egyszerre kelt undort és szeretetet, szégyent és tiszteletet: a természettel örök ödipális konfliktusban lévő ember felfedezi benne saját nemzőjét, akit azonban még az ősidőkben cserbenhagyott; szőrös testében megpillantja a kifejlődő félben lévő ormótlan emberi matériát, melyet azonban már a kívülálló szemével figyel.

Darwin evolúciós elméletével, bármennyire is meglepő, voltaképp nem következett be lényeges minőségi változás az ember és az állatvilág kapcsolatában: csak a játékszabályok és az intervallumok módosultak, de a Homo Sapiens faj megőrizte fején a teremtés során neki ítélt koronát. Az isteni genezisnek hat napra volt szüksége az ember teremtéséhez – az evolúciónak nyolcmillió évre. Az isteni eredetű teremtéshez agyagra és szent leheletre, a tudományos jellegűhöz mutációra és természetes szelekcióra volt szükség. Ádám és Éva öntudatlan bűne miatt űzetett ki a vegetatív lét paradicsomából; a Homo Erectus tudatosan vállalt tette miatt. Ádám és Éva földi története az alma leszakításával; az ősemberé a banán elhajításával kezdődött.

A sci-fi, amely a fikciós műfajok legmerészebb, ugyanakkor legalattomosabb hazudozója, mint minden mást, persze az evolúció elméletét is kikezdte: évmilliós, lassú változások helyett a gyors revolúció tanát hirdeti. A hirtelen bekövetkező, előre vagy épp visszamutató evolúciós ugrásokat a genetika (Jurassic Park), az időutazás (Időgép, A majmok bolygója), a nukleáris kísérlet (Godzilla), egy idegen civilizáció beavatkozása (2001. Űrodisszeia) vagy váratlan galaktikus baleset (Evolúció) idézi elő.

Pierre Boulle 1963-as regénye, A majmok bolygója, és az abból készült 1968-as Franklin F. Schaffner-film valószínűleg a legkülönösebb, legmeghökkentőbb az összes evolúcióra reflektáló mű közül. Bár a történet az aesopusi állatmesék és középkori fabulák hagyományából építkezik, valamint az olyan művekből, mint Swift Gulliverje (ennek egyik fejezetében a világutazó egy olyan szigetre vetődik, ahol a társadalmi ranglétra csúcsán a „yahuk”, vagyis a lovak állnak, az emberek viszont állatias szinten tengődnek), ugyanakkor ezt az ironikus „tanulságmesét” egy groteszkül kifordított evolúciós elméletbe öltözteti. Darwin tétele itt a feje tetejére áll, mert a Homo Sapiens faj megszületésével lezártnak hitt evolúció egy gonosz vargabetű megtétele után visszakanyarodik majom-őseinkhez, s az ő fejükre helyezi át törzsfejlődés nehezen megszerzett koronáját.

A genetika alig egy évtizede ismeri az úgynevezett robertsoni fúzió elméletét, amely az emberré válás folyamatát – legalábbis részben – a főemlősök és az ember eltérő számú és alakú kromoszómájával kapcsolatos mutációval magyarázza. A főemlősök 24 pár kromoszómájával szemben az ember csak huszonhárom párral rendelkezik: ennek a hiánynak az az oka, hogy az emberi törzsfejlődés során két v alakú (akrocentrikus) kromoszóma rövid karjainak elvesztése után összekapcsolódott egy X alakú (metacentrikus) kromoszómává. Ilyen jellegű kromoszómák az evolúció során viszonylag gyakran jönnek létre, egy azonban bizonyítottan a Homo Sapiens faj kifejlődése során képződött, valószínű tehát, hogy – legalábbis részben – ez a fiatal kromoszóma hordozza az emberi géneket. A robertsoni elmélet szerint tulajdonképpen bármikor megismétlődhet egy ilyen kromoszóma mutáció, a majom tehát elvileg bármikor elindulhatna ismét az emberré válás útján: ehhez persze arra is szükség lenne, hogy – mondjuk egy totális háború következtében – megüresedjen az evolúció trónja, azaz az ember többé ne „nyomhassa el” fizikai és intellektuális terrorjával majomszabású rokonait.

A véletlen mutáció és az azt követő újfajta, alternatív törzsfejlődés persze alternatív emberi fajt, alternatív nyelvet és kultúrát eredményezne, ám A majmok bolygója-filmek alkotói érdekes módon meg sem próbálnak ilyen szinkronvilágot teremteni. A Föld őskori állapotára kísértetiesen emlékeztető, természeti őserők erejével (földrengés, villámlás) tomboló bolygón landoló űrhajósok olyan majomközösséget találnak, amely úgy foglalta el a Homo Sapiens helyét, hogy közben teljesen átvette az emberi létforma külsőségeit: mintha borzalmas rémálmot látnánk, ahol az ismerős, megszokott közeg valamelyik elemét zavaróan idegen forma helyettesíti. A majmok két lábon járnak, ruhákba és páncélokba öltöznek, lovagolnak, evőeszközökkel esznek, ágyban alszanak, csókolóznak, gőzfürdőbe járnak, de ami a legfőbb, az emberekkel ellentétben, akik valamilyen evolúciós büntetésből kifolyólag teljesen megnémultak, tökéletes angolsággal beszélnek. Az emberek ugyanakkor állati szintre süllyedtek vissza: zavarodott tekintetük végtelen ostobaságról tanúskodik, a szavannákon folytatnak gyűjtögető életmódot, épphogy nem másztak még vissza a fára. Az „ősemberes filmek” – például a Jean-Jacques Annaud rendezte zseniális A tűz háborúja – világa itt teljesen visszájára fordul: ott az állatból kiemelkedő, itt az állati létbe visszasüllyedő embert látjuk. A dzsungelekben, szavannákon itt százával nyüzsögnek a Tarzanok, csakhogy Jane-nek most már se híre, se hamva, Csitának pedig többé esze ágában sincs bohóckodni: ő banán helyett puskacsövet szorongat, és lovon indít hajtóvadászatot az ember ellen. (Érdekes, hogy A majmok bolygója-filmekben az emberen, a majmon és a lovon kívül gyakorlatilag semmilyen állatfajt nem találunk: még a kutya, az ember hű segítőtársa is hiányzik. A majmok bolygója-sorozat harmadik része magyarázatként szolgál: a kutyákat, közvetlenül az atomháború után, szörnyű járvány pusztította ki.)

Bár néhány különös érzékenységgel megáldott felvilágosult elme, például Montaigne már a XVI. században úgy gondolta, hogy az ember és az állatok közti kommunikációs gátat voltaképp mi magunk emeltük, a tudomány egészen az 1960-as évekig meg volt győződve arról, amit egy neves antropológus így fogalmazott meg: „Az állat és az ember közi válaszfal a nyelv. A nyelv a mi Rubikonunk.” A Gardner házaspár forradalmi kísérletei, amelyek süketnéma jelbeszédre tanították meg a csimpánzokat, nagyszerűen bebizonyították, hogy a majmok „beszédképtelenségének” szervi, s nem intellektuális okai vannak, mi több, a főemlősök, hozzánk hasonlóan, absztrakciókra is képesek. Az evolúciós Rubikon tehát valójában nem a nyelv, hanem az írás: egyedül az ember képes ugyanis arra, hogy megszerzett tudását rögzítse, és önnön testén kívül tárolja, ezáltal biztosítván az információk kontinuitását. Az új generációk ily módon már egy kész kulturális örökséget vehetnek át, nem kell „mindent mindig elölről kezdeni”. A majmok bolygója szemtelen főemlősei azonban ezt a határvonalat is átlépik, hiszen történelmüket, vallásuk alaptéziseit és jogrendszerüket ősi tekercsek rögzítik: a majom-tízparancsolatot, melyből oly előszeretettel idézgetnek az orángután-jogtudósok, az első törvényalkotó, a félistenként tisztelt Széth fogalmazta meg és vetette papírra. A Síva szerű szobor vagy méltóságteljesen pózoló törvényalkotó formájában megörökített ős-majom Mózes és Prométheusz is egyben, aki makogó fajtársainak nem csak az isteni törvényeket hozta el, hanem megismertette velük az alsóbbrendű lét artikulálatlan makogással teli éjszakájából kivezető tüzet – vagyis a nyelvet.

Az emberi mítosz Prométheusza a tüzet rabolta el isteneitől, a majom mitológia Prométheusza az angol nyelvet az emberektől. Mindkettő idegen, tiltott dimenziókba emelkedett, mindkettő ledöntött egy tabut, és ezzel kiemelte fajtársait állati sorukból: a tűz melege a villám erejével ruházta fel, és az ég felé emelte az embert; a beszéd és az írás civilizálta, ezzel a terített asztal mögé ültette a majmot. Az emberi evolúció tudatos végcélja Isten, a majom evolúció tudattalan végállomása az ember. A Homo Sapiens törzsfejlődése az első, mesterségesen csiholt szikrától az űrhajóig vezetett, a majom evolúció az első kimondott szótól a füstölgő puskacsőig. Az ember evolúciója a levegő jegyében zajlott, mert a végállomás, az isteni prima materia az éter; a majom törzsfejlődés a föld őselemének jegyében történt, hiszen a végcél, az emberi prima matéria a bűnös agyag. „Őrizkedj az embertől… Ő a halál hírnöke… Isten teremtményei közül ő öl sportból, pénzért, hírért…” – hangzik el a súlyos ítélet a Homo Sapiens fajról A majmok bolygója (1968) végén, csakhogy a majmok, pontosabban a majom hierarchia csúcsán álló gorillák maguk is az agresszió hírnökei: nem tehetnek másképp, hisz tudásukat az evolúció trónjáról titánokként letaszított tökéletlen istenektől, azaz az embertől szerezték.

Az evolúció, fegyvertörténeti szempontból nem csak az egyre keskenyebb formájú és egyre hegyesebb, de az egyre absztraktabb, légiesebb természetű pusztító eszközök felé vezet: kiinduló pontja a kőbalta, végállomása pedig az atombomba. Míg A majmok bolygója első részében az egész emberi faj állati szintre süllyedt, a második rész egy lehetséges másik, de nem kevésbé lehangoló irányt is felcsillant. Az elsüllyedt civilizáció romjai között, a barlangok mélyén különös ember-mutánsok élnek, akik istenükként a végítélet bombáját tisztelik: hozzá fohászkodnak („Dicsőség a bombának, a szent hamuesőnek”), neki zengik absztrakt mértani jelekkel teli kottájukról rettenetes nukleáris zsoltáraikat.

Darwin számára a Galapagos-szigetek hermetikusan elzárt, ősi élővilága jelentette az evolúció végső, megkérdőjelezhetetlen bizonyítékát, de a majmok bolygóján is léteznek efféle archaikus törzsfejlődési zárványok. A vallásos révület, az emberi eredethez kapcsolódó szégyenérzet azonban tiltott zónává változtatta az evolúció eme bizonyítékait. A majmok bolygója első részében ilyen eleven kövület a New York-i szabadságszobor romja, a második részben a föld alá süllyedt nagyváros, a Tim Burton-féle remake-ben pedig a ketreclakó majomősöket hozó galaktikus űrhajó. A bolygó kősivatagjain, szavannáin és trópusi esőerdőin végigvándorló főhősök útja mindig ebbe a tiltott zónába, vagyis voltaképp önmaguk múltjába vezet vissza, megrázó kalandjuk tehát evolúciós flashback, darwiniánus alámerülés a törzsfejlődés kövületei közé. A film elején elegáns galaktikus időutazást tettek a jövőbe; a film végén szánalmas földi időutazás vár rájuk a múltba.  

A majmok bolygója korának egyik legpesszimistább sci-fi-je volt: az első rész híres befejező képsorain Charlton Heston a szabadságszobor romjainál zokog; a második rész végén ő maga aktiválja a pusztulásra ítélt földet megsemmisítő atombombát. A harmadik részben lepuffantják a jövőből visszaérkező, amerikai nagyvárosban békés hétköznapi életre berendezkedő utolsó majompárt, a Pierre Boulle-regényt idéző Tim Burton-remake-ben pedig a földi jelenbe visszatérő főhős döbbenten tapasztalja, hogy a majmok már itt is átvették az uralmat. Az evolúció tehát rövidre zárta önmagát, hiszen a majomszabású ember, génjei mélyén, minden igyekezete ellenére magával hozta önnön végzetét: sorsa már azelőtt megíródott, hogy beszélni kezdett volna, hogy megismerte a tüzet, vagy hogy egyáltalán lemászott a fáról, és felcserélte kedvenc banánját az első kőbaltára.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/11 36-38. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3501