KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/november
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Ádám Péter: Claude Sautet (1924–2000)

• Forgách András: Az utolsó jakuza A Kitano-kollekció
• N. N.: Kitano Takeshi
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Elsüllyedt mozi Velence
• N. N.: Az 57. velencei filmfesztivál díjai
MAGYAR MŰHELY
• Bakács Tibor Settenkedő: Elveszett ifjúság Petőfi '73–2000
• Gazdag Gyula: Helyszíni szemle
• Muhi Klára: Gorbacsovon innen, gvantanamérán túl A kis utazás

• Bikácsy Gergely: Vén újrealizmus? A filmtörténet börtönében
• Kömlődi Ferenc: Túl a biológián Evolúciós filmmesék
• Varró Attila: Kívülállók X-Men; Dogma
• Bóna László: Kalandterápia Túlélőtévé
• Turcsányi Sándor: Tücskök, hangyák, méhecskék kalandorok kíméljenek!
• Nánay Bence: Tanmese George Lucas, a világjobbító
• Tanner Gábor: Torreádorsirató Ladislao Vajda
• Bán Zoltán András: Egy centiméter A harmincas évek filmzenéi
KÖNYV
• Kelecsényi László: A nagy szürke Balogh Gyöngyi–Király Jenő: „Csak egy nap a világ...”
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Családi körképek Karlovy Vary
KRITIKA
• Varga Balázs: Magányos lovag Aranymadár
• Báron György: Vissza az ólomidőbe A lövés utáni csend
• Bori Erzsébet: Vízicsoda Tuvalu
LÁTTUK MÉG
• Pályi András: Hétfő
• Békés Pál: Szerelmem szelleme
• Glauziusz Tamás: Végső állomás
• Bori Erzsébet: Angyal a lépcsőn
• Köves Gábor: Shaft
• Pápai Zsolt: Csapás a múltból
• Kovács Marcell: Horrorra akadva
• Hungler Tímea: Cool túra
• Korcsog Balázs: Sakáltanya
• Mátyás Péter: Robbanáspont
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Selejtező

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képmagnó

Selejtező

Reményi József Tamás

A szpíker nem közvetít, hanem a képviseletünkben szurkol.

 

Egy hét múltán belefáradtam. Szeptember 25-én, hétfőn nem ültem az odakészített fotelbe, ellenben – menekülésszerűen – javítani kezdtem egy főiskolai magyartanár elképesztő kéziratát, azaz dolgoztam olimpia helyett. Átfutott rajtam a rémület, hogy ez talán az öregedés jele volna, de hamar megnyugtattam magam: ha az élet egyéb élvezeteit – a feleségemtől az olvasásig – korántsem untam el, mégsem bennem van a hiba. Minthogy pedig a sportot is szeretem rendületlenül, s nemcsak a tévén nézek meg bármit golftól a műlesiklásig, hanem néha félórákig bámulom a parkban kiskapuzó gyerekeket, elhamarkodott logikával már-már arra jutottam, hogy tehát az olimpia valahogy nem sport. Megfontoltabban és árnyaltabban gondolkodva azonban rájöttem, hogy a médiában megjelenő olimpia az, amit most már elviselhetetlennek érzek. Korábban mindig kibírtam. Tehát mégis öregszem.

Ekkor, 25-én három aranyat számoltunk – „csak” –, túl voltunk a vívók betlizésein, a kalapácsvetők leszereplésén, a kézilabdázónők első bukdácsolásain, a vízilabdázók vereségén. De isten látja lelkemet, nem a kudarcok vették kedvemet. Hanem a hisztéria. Az a kommunikációs koreográfia, amelyet valaha buzgó rádióriporterek alakítottak ki, s amely mára – erős színvonal-csökkenéssel – az abszurditásig torzult. A szpíker e szokás szerint nem közvetít, hanem a képviseletünkben szurkol, szükségszerűen uniformizálva a szurkolói magatartást. Mindenki másmódon szorít, más-más reflexiókkal. Máskor haragszik és máskor sír. Én például a magyar himnusz alatt mindig, egy négyszer három méteres kalickában felállva. Én például sohasem érzem úgy, hogy ha valamelyik versenyzőnk esélyes, akkor kötelező győznie. A média viszont hosszú heteken, napokon, órákon át azt szuggerálja: X.Y.-nak győznie kell, az nem lehet, hogy ne győzzön. Még el sem indult az esélyes repülőgépe, már „aranyos”-ként búcsúzunk tőle, már büszkék vagyunk rá, már róla beszél a gyerekkori edző, a szomszédasszony, róla szól a túrórudi. Óriásplakátjai készen várakoznak a nyomdában, elfúló dicséretei készen várakoznak a riporter tüdejében, s aztán a várt esemény pillanataiban mindez artikulátlan indulatok, primitív tirádák formájában zúdul elő. A „valakiért szorítunk” ösztöne pedig rendszerint átfordul a viszolyogtató érzések térfelére: „szerencsére a legveszélyesebb ellenfél sérülés miatt nincs a mezőnyben”, „két nagy vetélytárs a fölső ágon egymást veri ki”, „most már csak azért drukkoljunk, hogy a kínai utolsó gyakorlata ne sikerüljön” stb, stb. Mintha valamit is érne az olyan diadal, amelyik nem a kétségbevonhatatlan teljesítmény, hanem a dolgok összejátszása folytán hullik az ölünkbe. Amennyiben a sport nem politika, nem üzlet, nem háború...

Ha a győzelem elmarad – márpedig emberi számítások szerint ezer okból elmaradhat –, eljő a gyász, a letargia, a kétségbeesés őrülete. A haragé. Haragudni kell a bennünket cserben hagyó sportolóra, a bíróra, az időjárásra, a sorsra. Csend és hó és halál. De a hivatásos szurkoló nem okul a rettenetes csalódásból – nem is okulhat, hiszen ez a hisztéria az életeleme –, máris gerjeszti magát a következő drámára. E kábszeres érzelmi hullámzást nevezik a tévében és a rádióban olimpiának.

Az idei változatot megtetézte valami, amit semmilyen fortéllyal, sem hangelvonással, sem szemhunyással nem lehetett kiiktatni: a hisztériát egy rossz színész a stúdióban el is játszotta nekünk, napról napra, sok-sok órán át, könyörtelenül. Az MTV műsorvezetője úgy döntött, hogy egyfolytában produkálja azokat a gesztusokat, amelyekkel a szurkolói közösség megtestesítője lehet. Sámánja, szólóénekese, előtáncosa, ziháló keblű marathoni hírvivője. Nem volt egyetlen természetes mozdulata sem. Mórikálva csücsörített (izgalom), vicsorogva mosolygott (jókedv), égbe lökte a karját, oly csináltan és szögletesen, mintha egy kombinált szekrényt kellett volna fölemelnie (diadal), súlyosan alávonta szemöldjét és letompította a hangját (bánat). A lehető legjelentőségteljesebb módon fogalmazott, hogy a fennforgó tétet érzékeltesse. Nem azt mondta: „mindössze”, hanem azt: mindösszesen, és gyakran élt a fordulattal: magunk közt szólva, amely a bensőséget volt hivatva megjeleníteni, ám itt egyszerűen csak értelmetlenül és idétlenül hangzott. Műsorvezetőnk sokat nézte egykor Vitrayt, még a fülmorzsolást is eltanulta tőle, de minden lopott mozdulat pusztán manír maradt, üres manír. A jó színész el tudja hitetni, hogy ő gazdag lelkületű ember civilben is (noha nem feltétlenül az), a rossz színész őszintétlensége azonban akadálytalanul mutat rá produkció és produkáló ellentmondásaira.

Egy rossz színész megkeserítheti csöppet az olimpiádat, ám ahhoz, hogy tönkre is tegye, egy egész társulat kell. Márpedig a hisztériának és a tehetségtelenségnek, úgy fest, ma az unott rutin csupán az ellenpontja. A megnyitó ünnepségen például Vitray Tamás és Gyulai István karöltve felkészületlenül, valami brosúrát lapozgatva, találomra dödögött néhány elemi és sok téves információt a Föld kétszáz országáról (Kirgízia például Kurgisztánként szerepelt), ami egyrészt méltatlan volt az ő korábbi televíziós gyakorlatukhoz, másrészt árulkodott napjaink „információ-éhségének” minőségéről. Igaz, az országos nagy televíziós butulás korában nem is oly feltűnően. Magunk közt szólva.

 

A rovatot a Pannon GSM támogatja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/11 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3133