Evolúciós filmmesékTúl a biológiánKömlődi Ferenc
Az evolúciós folyamat talán mégsem velünk ér véget: a sci-fi és cyberpunk gépemberei, embergépei, öntudatra ébredő masinái és a genetikusok teremtette szuperemberek akár a XXI. század első évtizedeiben valósággá lehetnek.
Darwin és az evolúció sokadik reneszánszát éljük. Evolúciós biológia, evolúciós algoritmusok – az organikus és a mechanikus rendszereket egyaránt az evolúció törvényei, logikája alapján értelmezzük. És vigyázó szemünket mind gyakrabban a köztes területekre, a senkiföldjére vetjük. Határsértő kimérákra, fura – hagyományosan dualista-dialektikus észjárással nem definiálható – szerzetekre. Kereszteződésekre, hibridekre, mutánsokra. Úgy tűnik, a korábbi fantáziálás valósággá érik: a cyborgok köztünk mozognak (igaz, másként, mint ahogy azt elhitették velünk), s e metaforikus-szimbolikus állapoton felbuzdulva, sci-fi írók és futurológusok különösnél különösebb eljövendő létformákról regélnek.
Donna Haraway szerint a cyborgok egyaránt lehetnek az állatok (egyéb organizmusok) és az ember vagy az önmagát ellenőrizni, vezérelni képes gépek és a homo sapiens kereszteződései, azaz organikus, illetve mechanikus cyborgok. Mindkét faj az evolúció teremtménye. Az első a biológián belüli határokat veszi semmibe, a másik viszont már nemcsak biológiai, de posztbiológiai terekben is kalandozik. A transzhumanista elméletek e kései, poszthumán mutációkat prognosztizálják.
Persze maga az ember, a (szintén homo sapiens) neandervölgyi rokont harmincöt-negyvenezer éve háttérbe szorító (valószínűleg elpusztító) homo sapiens sapiens is mutáns. A földi élet története permanens kereszteződések sora, egysejtűtől a többsejtűig, az első gerincestől a fő- és a legeslegfőbb emlősökig, egyszerű formáktól a komplexitás, a primitív, alig száz neuronnyi agytól a Szuperintelligencia felé. Tévedünk, ha azt hisszük, hogy az evolúciós folyamat velünk ér véget: a sci-fi és cyberpunk művészet gépemberei, embergépei, öntudatra ébredő masinái akár a XXI. század első évtizedeiben jelenné és valósággá lehetnek.
Róluk, a mechanikus félről szólnak a történetek. Pedig az organikus hibrid, a félig ló, félig ember kentaur már a görög mitológiában felbukkant. Igaz, a robotok ősei is: (az androiddal kiegészülő) történetük Hellásztól, De La Mettrie-n keresztül, a távoli jövőig ível. Isten szerepét átvevő teremtőjük, az őrült, a világtól elvonult, különös lényeken kísérletező tudós a klasszikus tudományos-fantasztikus irodalom emblematikus alakja, mint H. G. Wells Doktor Moreau szigetének és a regényből adaptált filmeknek a címszereplője. A „Természet rendjét” megbontó zsenit általában a hatalomvágy űzi, apokaliptikus pusztulásokat idéz elő, s mindig elnyeri méltó büntetését. Frankenstein teremtménye életre kel, az anyagátvitellel kísérletező tudós, Seth Brundle légyfejű szörnnyé alakul (David Cronenberg: A légy, 1986).
Génjeinket feltérképeztük, létet leheltünk Dollyba, a klónozott birkába, s megnyílt Pandora szelencéje: beláthatatlanok az ember-manipuláció távlatai…
Bryan Singer legutóbbi moziját, az X-Men – A kívülállókat a genetika szeszélye folytán különös képességekkel felruházott mutánsok népesítik be. Lézerszemmel öl az egyik, másikuk ködöt fakaszt, a harmadik gondolatokban olvas… S ha „részterületekre szakosodott” képességeiket egyesítik, nincs olyan földi erő, mely megállítaná őket. Tudatuk a Star Trek: The Next Generation (1991) Borgjának, a borganizmusnak, a kollektív, „szétosztott” intelligenciának az előképe. Nem annyira fejlett, önállóbbak az entitások, nincs meta-idegrendszer, de a telepatikus hatalommal bíró irányítók, X professzor, illetve Magneto már a (kezdetleges) központi értelem metaforái.
Sajnos a mutáns (a cyborg) ábrázolásában az X-Men sem tér le a jól kitaposott hollywoodi ösvényről: minél látványosabb, annál hatásosabb. Tobzódunk a képi közhelyekben: a Farkas kézfejéből kinövő acélpengék a Terminátort, Küklopsz lézerszeme a Johnny Mnemonic (1995) implantátumait juttatják eszünkbe. (A paranoiás összeesküvés-elméletek pedig – a mutánsokban szintén bővelkedő – X-aktákat.)
Miként jelenítsük meg a megjeleníthetetlent? A tisztán organikus mutációk – akár az Alient, de (némi csúsztatással) a Star Trek klingonjait, vulkánjait, így kedvencünket, Spockot is közéjük sorolhatjuk – rendkívül plasztikusak, hitelesnek tűnnek. A valóság számos (látható, körülírható) modellel szolgál, talán a legismertebb a ló és a szamár kereszteződéséből világra jött öszvér. (Asimov Alapítvány-trilógiájának az Öszvér az egyik központi alakja…)
A mechanikus cyborg láthatatlan: a mikrochipes üvegcséket a bőr alá ültetik be. Vágások nyoma, egy-két heg; a lényeg emberi szemmel nem érzékelhető. (Az angol Kevin Warwick professzor első, ilyen jellegű – sikeres – kísérletét 1998-ban hajtotta végre.) De a Szárnyas fejvadász (1982) androidjai is ugyanúgy néznek ki, mint a homo sapiens, „csak” a belsejük teljesen más. A Videodrome (1982) Rennjének pisztolykeze szintén hihető. Azóta viszont semmi: a cyborg vagy robotbőrbe bújtatott ember (Robocop), vagy permanensen átalakuló gépi-organikus massza (Terminátor, Terminátor 2, Emlékmás). A tényleges esztétikai minőséget hordozó, vizuálisan is meggyőző példák (eXistenZ, Mátrix, Tizenharmadik szint) a „láthatatlan” trendet erősítik: a tökéletes (valóság-szimulakrum) virtuális terekben húsvér hősök kalandoznak. Természetfeletti képességeikre cselekedeteik során derül fény, külsejük, igaz, sejtet valamit, túl sokat azonban nem árul el. Ám miért kellene, hogy bármit is eláruljon? A szkennerre nincs ráírva, hogy szkenner (David Cronenberg: Agyfürkészők, 1980), a mutánsra sem, hogy mutáns. Viszont ha beindulnak, mint X vagy Magneto, akkor legyőzhetetlenek. Ezért félünk tőlük: köztünk élnek, lélegeznek, és mégis felismerhetetlenek.
Milyen jogok illetik meg őket? Az X-Men Kelly szenátora szerint veszélyesek az emberre, a családra, az amerikai népre. Nyilván kell tartani valamennyiüket, s ha a szükség úgy hozza, erővel is felléphetünk ellenük. Valahogy úgy, mint Harrison Ford tette a replikánsokkal. Idegenek, tehát – a klasszikus hollywoodi logika alapján – a vesztünkre törnek. Akár Asimov robottörvényeit is alkalmazhatnánk rájuk. Csakhogy a híres-neves törvények, egyrészt valódi (talán intelligens, talán nem) gépekről, másrészt, bár burkoltan, de lényegileg ugyanarról szólnak, mint a szenátor dörgedelmei: humán (organikus) sovinizmusról.
Kelly szenátor (akit aztán Magneto gonosz tréfából simulékony, minden résen átcsusszanó „szuperhőssé” változtat) úgy véli, a XXI. század legégetőbb problémája a mutánsok státuszának rendezése. Más kontextusban és teljesen ellentétes alapállásból, a (többek között) mesterséges intelligencia-kutató Ray Kurzweil szerint is, bár ő főként gépekről, gép-ember szimbiózisokról elmélkedik (The Age of Spiritual Machines, 1999). A két intelligencia-típust minduntalan egymáshoz méri, az összehasonlítás alfája és omegája az a Turing-teszt, amelyen eddig mindegyik masina megbukott. 2029-ig viszont sokat változik a világ, Moore törvénye érvényét veszti, az exponenciális növekedés (talán) hiperbolikus növekedésbe csap át, s ha így lesz, akkor a Különösség (Szingularitás), az új intelligencia öntudatra ébredése utáni időket éljük már.
A gépeknek és a mutánsoknak az emberrel azonos jogok dukálnak. Eleinte nem értjük, aztán elfelejtjük az X-Men morálfilozófiai dilemmáit. Az összes határ elmosódik, az összes terület köztes területté alakul. A gépi, a robot-evolúció pár évtized alatt juthat el addig, amire a „természetes” evolúciónak évmilliókra volt szüksége: az értelmes lények megjelenéséig. A két evolúció-típus szétválaszthatatlanul egymásba gabalyodik. Az események motorja a genetika, a nanotechnológia és a robotika. A multikulturalizmus szó újabb jelentésekkel gazdagodik.
A mutációk aranykorába lépünk. Az X-ember, a cyborg csak az első fázis. A technológiák olyan elképesztő szintre fejlődnek, hogy teljes morfológiai szabadságot élvezhetünk. Rájövünk a hosszú élet titkára. A prognózisokban egyre gyakrabban említik a transzbiomorfizmust, a földi halandók kozmikus halhatatlanokká alakulását. Talán a világűrt is belakhatjuk – digitális lelkekként, Isten-emberként…
Kései (XXI. század végi? XXII. századi?) utódaink a sci-fi irodalom és a transzhumanista elméletek távlataiból előbukkanó lényekkel érintkezhetnek. Igaz, csak akkor, ha testüket, szellemüket különböző, eleinte nano-, majd piko-, később femto-szerkentyűkkel felerősítették. Például az Asimov névre hallgató mesterséges intelligenciákkal, amelyeket azért teremtettek, hogy a homo sapienset szolgálják. Vagy a Santa Machinára keresztelt összeszerelő-AI párossal, a Genie-komplexummal. Emberszabású (homorf) és nem emberszabású (neomorf) poszthumánokkal, merevlemezre mentett, mesterséges valóságban, VR utáni AR-ben leledző infomorfokkal, atomi szinten is azonos másolatainkkal (xoxokkal), borganizmusokkal, és így tovább. Az Univerzumban kalandozva pedig többféle koncentrált, illetve szétosztott intelligenciával: Jupiter- és Galaktikus agyakkal s társaikkal. A mutáció a jövőben is az evolúció mozgatórugója marad.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1016 átlag: 5.64 |
 |
|
