X-Men; DogmaKívülállókVarró Attila
Renegát angyalok a képregény-filmek siralomvölgyében.
Bár az amerikai képregényhősök már a II. világháború idején megkezdték összehangolt támadásaikat a hasonlóképp szövetségekbe tömörült főgonoszok ellen (sőt egységfrontot is alkottak Justice Society of America néven), majd a 60-as évek polgárjogi harcai és kommuna-ideológiái hatására számtalan akciócsoport bukkant fel a vezető comics-kiadók új sorozataiban (mint a DC-féle Justice League, vagy a Marvel első fecskeraja, a Fantasztikus Négyes), az álomgyár hosszú ideig tudomást sem vett a szupercsapatok létezéséről. Miközben Batman és Barbarella már a vietnámi háború hajnalán megkapta a jogosan kijáró moziverziót, a tíz évvel később induló Nagy Hollywood-i Képregényinvázió pedig Supermant, Pókembert és társait is felrepítette a vászonra, a Stan Lee-Jack Kirby alkotópáros által megálmodott X-Men osztag pontosan 37 nyarat küzdött át vállt vállnak vetve, amíg a ligában elsőként bejutott a légkondicionált édenbe. Bryan Singer filmváltozatát elnézve kétségtelenül kevés képregény-rajongó akad, aki bosszankodna azon, hogy a legendás sorozat kivárta színrelépésével a kompjuter generálta effektusok és a mindenható látvány-design uralkodását: az eredeti alkotás így teljes fényében, ráadásul az alapanyaghoz értő rendező bravúros kivitelezésében pompázhat nézői előtt. Singer szerencsés választással inkább a képregény szelleméhez ragaszkodott a kevésbé lényeges tartalmi, formai részletek helyett, sőt bónuszként az adaptált médium néhány jellegzetes vonását is átmentette a filmvilágba. A máskor, másnál rendszerint bosszantóan klipszerű akciójelenetek – amelyekben villanásszerű közeliken peregnek le az összecsapások – ezúttal a képregény-kockák hatásmechanizmusát idézik, a több szálon nyitva hagyott befejezés vagy a főhősök némelyikének enyhén szólva szegényes bemutatása pedig tudatosítja a befogadóval, hogy csupán egy végtelen történetfolyam egyetlen füzetét lapozta át, amely bár önmagában kerek és egész, ugyanakkor leválaszthatatlan univerzumától.
Az elégtelen technikai háttér és a moziprodukcióknál régóta nagy ívben elkerülendő teleregény-szerialitás azonban mindössze arra szolgálhat soványka magyarázatként, miért kerülte Hollywood évtizedeken át ilyen következetesen a superteam-eket. Az alapkérdés megválaszolatlan marad: miért pont most kotorták ki őket a képregénytár pókhálós zugából? Joel Schumacher Batman és Robinjában néhány éve már kudarcba fúlt kísérletet tett az eredeti Batman-csapat feltámasztására, az 1997-es Corman-féle Fantasztikus négyes mozifilm azonban a forgalmazásig sem jutott el: úgy tűnik, a jóléti társadalom nukleáris családmodellje manapság nem tűnik túlzottan vonzónak a széles publikum szemében. Ennek egyik alapvető oka, hogy a célközönség korhatára évről-évre lejjebb csúszik – jelenleg valahol a kamaszkor elejénél járhat, mind konkrét, mind szellemi értelemben véve. A Kívülállók és neves harcostársaik eredetileg pontosan ennek a rétegnek készültek; a hajdani comics-olvasó kiskamaszokból azonban időközben döntő piaci tényező lett a filmgyártásban is, miközben a felnőtt közönség túlnyomórészt az otthoni tévérezsim bábjaivá tunyult.
A mutáns szuperhősök a mai tizenévesek angyalai: ótestamentumuk a comics, újtestamentumuk a mozi. Seregben járnak, ahol mindenkinek megvan a maga specialitása – hívhatjuk őket kortárs csoportnak vagy galerinek, csupán nézőpont kérdése. Ötven éve minden kamaszfiú Joe Louis, Ben Johnson akart lenni, ma inkább Ronaldo vagy Magic Johnson az ideál: a modern csapatjátékok részfeladatokra szakosodott, egydimenziós embereszményei. Superman, Batman vagy a Fantom még vérbeli atléták voltak, minden területen képességeik legjavát kellett nyújtaniuk – Vihar, Küklopsz vagy a filmfeldolgozásból sajnálatos módon kimaradt Nightcrawler inkább egy felsőbb hatalomnak engedelmeskedő szervezet részképességükre szakosodott katonái, amelybe előbb-utóbb a szuperinvidualista Wolverine is kénytelen beilleszkedni, hogy sikeresen szembeszállhasson az ellenfél csapatával. Az X-Men egyfajta Spice Girls kamaszfiúknak, Pokemon-féle merchandising az idősebb korosztálynak, egyben a középkori kereszténység bonyolult túlvilági hierarchiáját felelevenítő kollektív eszménykép. Míg tagjai pogány formájukban viharistenek, küklopszok, magányos farkasdémonok, az evangéliumi kinyilatkoztatás katódfényében már egyforma uniformisba bújtatott apostolai szellemi vezetőjüknek, a bölcs és igazságos Xavier (ejtsd Saviour, azaz Megváltó) professzornak.
Az ezredvég mutáns kamaszangyalait két jellemvonás rokonítja előképeikkel és befogadóikkal egyaránt. Frusztráltak és aszexuálisak. Tíz-tizenhárom éves korban a „mindent a szemnek, semmit a kéznek” jelszava határozza meg a fiúk lelki érését: miközben naponta érik őket a felnőtt-modellek azonnali vágy-kielégítésére szolgáló impulzusok, pszichikalilag még éretlenek ezek befogadására. Szexualitásuk csupán virtuális, a látványról szól és legfeljebb a (környezet előtt inkább titkolnivaló) önkielégítésig juthat el. Folytonos csalódottságban élnek, a csábító élvezetek peremvidékére szorulva érzik magukat: az agresszivitás felbukkanása elkerülhetetlen. Számkivetett mutánshőseik nem szeretkeznek, inkább háborúznak, kivételes testi kapcsolataik rendszerint még szörnyűbb torzulásokat, újabb kirekesztetteket eredményeznek. Miközben civilben másodlagos nemi jegyeik kihangsúlyozottan uralják testfelépítésüket (Vihar és Mystique csodás mellei, vagy Wolverine, Nightcrawler erős testszőrzete, dagadó izmai), egyenruhájukba bújva, akcióra készen már megnyugtatóan ivartalan emberfeletti lények, akár a mennyországot védő szeráfok. Márpedig ezek a szeráfok manapság igencsak dühösek Teremtőjükre, legalább is a 90-es évek elején divatba jött keresztény ikon-hősök (mint a bosszúálló Avengelyon vagy Areala, a harcos apáca) képregényei, vagy az 1996-os Angyalok háborúja tanúbizonysága szerint. Kamaszos féltékenységgel figyelik az emberi világot, Isten kedvenceit, miközben kiválasztott státuszuk megfosztja létüket a földi boldogság valamennyi formájától. Magneto kicsiny csapatával ezt a renegát angyalsereget idézi, míg Professzor X osztaga a mennyei lojalitás törékeny álcája alatt küzd az őket kirekesztő emberiségért.
Kevin Smith Dogmája két évvel Singer filmje előtt már eljátszott ugyanezzel a gondolattal: az isteni küldetést végrehajtó maroknyi csapat (Krisztus abortuszklinikán dolgozó utolsó sarja, a 13. apostol, akit fekete bőrszíne miatt kihagytak a Szentírásból, egy sztriptíztáncból élő ex-múzsa, valamint egy szexmániás, elmeroggyant próféta-páros) az X-Men gárda keresztény szellemű paródiájának is tekinthető. Az egyaránt képregény-rajongó és gyakorló katolikus Smith főként kamaszközönségnek szánt komédiájában (lásd kocsmai vécéből előbújó fekáliadémon, véres hullahegyek vagy a Beavis-Butthead duót idéző véglény-próféták) a szupercsapat-comics jellegzetes vonásaival látja el mennyei seregét. A csinos nemtő dús keblei ellenére sem rendelkezik nemi szervvel, akárcsak a kisfiúsan jóképű, száműzött szeráfok („Ha már nem szeretkezhetünk, be kell érnünk a második legjobb dologgal a Földön: a gyilkolással.”): Loki és Bartelby számára különleges mivoltuk inkább hátrányt, mint előnyt jelent a világi életben, amelyből kétségbeesett dühvel szeretnének visszajutni a túlvilágiba. Az apokalipszist ezúttal is csak összehangolt csapatmunka segítségével lehet elkerülni, amelyhez természetesen némi isteni beavatkozás is szükségeltetik: a kollektív intelligenciát egyedül a mindenható Központi Értelem szervezheti egységbe.
„Az evangéliumok szerint Jézus 12 esztendősen tudta meg, hogy kiválasztott lett. Tizennyolc év kellett neki, hogy megszokja ezt a terhet” – hangzik el a Dogma egyik szeráfjának szájából. A Hatodik érzék léleklátó kisfiúja vagy Vadóc, a mutáns kamaszlány alig néhány hónap alatt feldolgozta az emberfeletti státusszal járó többletsúly traumáját. Ezt hívják manapság akcelerációnak.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1054 átlag: 5.45 |
 |
|
