KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/november
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Ádám Péter: Claude Sautet (1924–2000)

• Forgách András: Az utolsó jakuza A Kitano-kollekció
• N. N.: Kitano Takeshi
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Elsüllyedt mozi Velence
• N. N.: Az 57. velencei filmfesztivál díjai
MAGYAR MŰHELY
• Bakács Tibor Settenkedő: Elveszett ifjúság Petőfi '73–2000
• Gazdag Gyula: Helyszíni szemle
• Muhi Klára: Gorbacsovon innen, gvantanamérán túl A kis utazás

• Bikácsy Gergely: Vén újrealizmus? A filmtörténet börtönében
• Kömlődi Ferenc: Túl a biológián Evolúciós filmmesék
• Varró Attila: Kívülállók X-Men; Dogma
• Bóna László: Kalandterápia Túlélőtévé
• Turcsányi Sándor: Tücskök, hangyák, méhecskék kalandorok kíméljenek!
• Nánay Bence: Tanmese George Lucas, a világjobbító
• Tanner Gábor: Torreádorsirató Ladislao Vajda
• Bán Zoltán András: Egy centiméter A harmincas évek filmzenéi
KÖNYV
• Kelecsényi László: A nagy szürke Balogh Gyöngyi–Király Jenő: „Csak egy nap a világ...”
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Családi körképek Karlovy Vary
KRITIKA
• Varga Balázs: Magányos lovag Aranymadár
• Báron György: Vissza az ólomidőbe A lövés utáni csend
• Bori Erzsébet: Vízicsoda Tuvalu
LÁTTUK MÉG
• Pályi András: Hétfő
• Békés Pál: Szerelmem szelleme
• Glauziusz Tamás: Végső állomás
• Bori Erzsébet: Angyal a lépcsőn
• Köves Gábor: Shaft
• Pápai Zsolt: Csapás a múltból
• Kovács Marcell: Horrorra akadva
• Hungler Tímea: Cool túra
• Korcsog Balázs: Sakáltanya
• Mátyás Péter: Robbanáspont
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Selejtező

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Szerelmem szelleme

Békés Pál

 

Nehéz ügy. Mert hát Sarah és Fielding síron túl is tartó szerelmének balladája tulajdonképpen szép történet. És van benne meggyőződés, sőt, romlatlan tiszta hit – egyszóval olyasféle töltet, ami az amerikai filmek elsöprő többségéből nemhogy hiányzik, hanem az alkotókban föl sem merül, hogy ilyesmire egyáltalán szükség lehet. (Megkockázatom, hogy az alkotók java részének egyszerűen sejtelme sincs arról, hogy ilyesféle érzelmi elkötelezettség és magatartás egyáltalán létezik.) Mi tagadás, az érdekmentes meggyőződés – ráadásul baloldali – manapság nehezen piacosítható, az ilyesmire a marketing-igazgató és a PR-menedzser csak rálegyint: ugyan kérem!

Egyszóval a film joggal apellálhat rokonszenvünkre, amennyiben fityiszt mutat a korszellemnek, és árral szemben úszik – az ilyesmi már pusztán a vállalkozás istenkísértő jellege miatt is szimpatikus.

Már csak az hiányzik, hogy a film jó legyen.

De hát nem az.

A szépséges Sarah és a jóképű Fielding szerelmének közös aranyalapja a chilei Népfrontot legázoló Pinochet-diktatúra gyűlölete. Amikor Sarah illegális küldetésre Santiagóba indul, hogy segítséget nyújtson az ottani üldözötteknek, és nem tér vissza, Fielding úgy érzi, szerelmével együtt odaveszett az ő jobbik énje is. Noha megnősül, új életet kezd és szenátornak jelölteti magát, nem tud szabadulni látomásaitól: Sarah nem halt meg, él és kísérti őt. Fieldinget kampánya kellős közepén látomások gyötrik, rohamok kínozzák: eltűnt szerelméről vizionál, s végül mintegy Sarah szellemének buzdítására szedi össze magát, s fordítja meg a már-már elvesztett választási küzdelem menetét az utolsó pillanatban.

Első szenátori fogadóóráján azután elnyeri méltó jutalmát: meglátogatja Sarah. És míg egymáséi lesznek a tekintélyt sugárzó íróasztalon és a süppedős perzsaszőnyegen, mi törhetjük a fejünket: valóban él-e a lány, avagy asztráltestét adja oda az újdonsült szenátornak. A kérdésre választ nem kapunk. Ám arra, hogy mi az élet célja, arra igen. Fielding ugyanis kikönyököl a washingtoni Capitolium ablakán, és tekintetét a távolba, vélhetőleg a George Washington- vagy az Abraham Lincoln-emlékműre függesztve ekként monologizál: „Látod Sarah, küzdeni kell”. Ami a magyar nézőben óhatatlanul felidézi az Úr Tragédia-záró szavait. És leckét ad abból, hogy mi a különbség a kétes, ám mégis fenséges, illetve az érzelgős, ám reménytelenül nevetséges között.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/11 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3124