KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Schubert Gusztáv: Apokalipszis féláron A végítélet filmjei
• N. N.: Apokalipszis-filmek
• Gelencsér Gábor: Világvég-e? Apokalipszis, anno...
• Tillmann József A.: A két(ezer)szeres visszacsatolás keletje Különös nap
• Mihancsik Zsófia: Örökmozgó történelem Beszélgetés Bereményi Gézával és Gerő Andrással
• Mihancsik Zsófia: Áltörténelmi filmjeim Beszélgetés Jancsó Miklóssal
• Hirsch Tibor: Vér, veríték, kosztüm Jeanne d’Arc, az orléans-i szűz
• N. N.: Jeanne d’Arc–filmek
• Bikácsy Gergely: Csend a várak alatt Jeanne d’Arc-filmek
• Kovács István: Polonéz A-dúrban Wajda és a lengyel múlt
• Novobáczky Sándor: Költészet és filmvászon Beszélgetés Andrzej Wajdával
• Gervai András: Álmatlan Európa Beszélgetés Krzysztof Zanussival
• Szilágyi Ákos: Bizánci borbély Mihalkov Oroszországa
• Müllner Dóra: Helyfoglalás Beszélgetés Szőke Andrással
• Galambos Attila: A függetlenségi harc vége Ideglelés – a Blair Witch project
• Varró Attila: Kalandjátékfilm Ideglelés – a Blair Witch project
• Bóna László: Felebohócok Stan és Pan
KÖNYV
• Visky András: A szeplőtelen filmművészet Szőts és Erdély
KRITIKA
• Varga Balázs: Érzéstelenítés nélkül Eljövendő szép napok
LÁTTUK MÉG
• Pápai Zsolt: Harcosok klubja
• Hungler Tímea: Stigmata
• Vörös András Csaba: Hatodik érzék
• Tamás Amaryllis: Börtönpalota
• Vidovszky György: Nyomás!
• Beregi Tamás: Kéz őrület
• Kömlődi Ferenc: A 13. emelet
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: A mandíner gyönyörűsége

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ideglelés – a Blair Witch project

A függetlenségi harc vége

Galambos Attila

A kétismeretlenes horrorfilm az év médiatörténeti eseménye, ilyen kevés pénz sohasem hozott még ekkora hasznot.

 

A mozi, a filmkészítés mindig is a megvalósítandó, nagy álmok terepe volt. A mozgás képi megjelenítésének álma a Lumiere testvéreknél, a forradalmi, progresszív gondolatok képek általi propagálása Eizensteinnél, a bennünk rejtező félelmek képek általi domesztikálása Bunuelnél, a társadalom girbe-gurba, idegráncoló visszásságainak megkérdőjelezése oly sok mindenkinél, de vegyük csak a francia új hullámot, az ideológiai, kulturális gettóból való kiszakadás Bódynál. És még megannyi álom. A legmasszívabb ezek közül azért az önmagunk megmutatásának csodás álma és ami mindezzel jár: a pénz, a hatalom, a csillogás elérése. Maga a mozi is ez utóbbi miatt lett álomterep: a tehetség, elismerése esetén, dollármilliókat hoz lelkes, többnyire képzett gazdáinak, már ott, ahol mindez működik. Amerikában ugye. Ott, ahol az ólomlábakon járó, lassú, a hierarchia mellett tehetetlen és lomha stúdiók döbbenetes szimbiózist alakítottak ki az úgynevezett függetlenekkel. Hollywood eszik, falja a filmeket, melyeket kicsiny cégek gyártottak, fohászkodva a csodában: vegyék, vegyék. Mindeközben létrejött a feltörekvő független stúdió fogalma: a mogulok mögé előbb a New Line, majd a Miramax nyomult fel. A függetlenek pedig divatba jöttek: a jelző értékmérő lett, „független film, menjünk be rá”, lett a jelszó. A stúdiók függetlenek irányába tett nyomulós lépései (tehetséggondozó részlegek alapítása), lassan a kicsiket is ráébresztette: el lehet adni az alacsony (gyakorlatilag semmilyen) költségvetésű, sztárok helyett teljesen ismeretlen, gyakran amatőr szereplőket felvonultató filmeket is. Ám az ötlet immár nem elég: a filmkészítőknek és a kis, félismeretlen stúdióknak ugyanúgy ismerniük kell a piac betömetlen lyukait, a réseket, amin oda lehet férni a nyilvánosság és az ezt többnyire követő ismertség-elismertség vakító, javarészt meleg fényébe.

A Blair Witch Project című áldokumentumfilm (erre a műfaji meghatározásra még visszatérünk), 1997 októberében készült 7 nap alatt, 22 ezer dolláros költségvetéssel. amit két hónappal előzött meg egy kábeltelevíziós beharangozó. Még mindig jóval a film bemutatása előtt elkészül a hivatalos internetes honlap, a film trailere felkerül az egyik legismertebb világhálós programajánlóra és csak ezt követi a film első igazi megméretése, a Sundance Fesztivál. Itt, a független filmek Mekkájában, Park Cityben válik országosan ismertté a Blair Witch Project, elsősorban a továbbra is következetes, nyomulós marketing eredményeként.

De térjünk át a filmre, mert ismerete nélkül a marketing, az eladás fő szempontja érthetetlen, bár a film bemutatójáig éppen ezt az ismeretlenséget használták ki az alkotók. A film egy felirattal kezdődik, miszerint 1994-ben eltűnt három filmkészítő diák a Fekete Hegységben található Burkittsville közeli erdőkben. Egy évvel később megtalálták felvételeiket. Diáklány rendező, határozott operatőr és kissé hallgatag hangosító egy videókamerával és egy 16 mm-es felvevővel ered útnak, hogy megfejtsék a blairi boszorkány rejtélyét. A videó a stáb életét rögzíti, míg a fekete-fehér szalagra a hasznosítandó anyag kerül. A történelem során többször, legutóbb 1941-ben hallottak a blairi boszorkányról. Gyermekeket gyilkolt, állítólag. A lelkes csapat interjúkat készít helybeliekkel, majd útnak erednek az erdőbe. Megtalálják az eltűnt gyermekek állítólagos sírját, majd eltévednek. Éjszakánként hangokat hallanak, az egyik reggel eltűnik az operatőr is. A film zárójelenetében a két megmaradt amatőrfilmes elhagyott házhoz érkezik, az operatőr hangját hallják, a falakon gyermekek kezeinek nyoma. A videokamerával dolgozó hangosító lerohan a pincébe, a lány – a másik géppel – utána. Ez utóbbin keresztül látjuk a falnak fordulva álló srácot, majd ütésszerű hang, a kamera felborul. Stáblista.

A Sundance Fesztivál idén januárban volt, ekkor vásárolta meg az alkotást 1,1 millió dollárért a szintén feltörekvő – „öt éven belül Oscart szeretnénk a legjobb filmért” – Artisan mozivállalat. A vetítést megelőzően az alkotók „eltűnt” feliratú, a három filmes elmosódott fényképét ábrázoló plakátocskákat ragasztottak ki szerteszét a városban. A filmszínházakba hazai földön nyár közepén került a film. Ehhez képest ha megnézzük az 1998 augusztusa óta létező weboldalt, ott a következőket találjuk: mitológia – a boszorkány ténykedésétől a 18. században egészen a megtalált leletek összerakásának aktusáig; bizonyítékok – az erdőszélen hagyott autó, megtalált hátizsákok, stb.; a mentés részletei – a kétségbeesett anya által felfogadott magánnyomozó, a helyi seriff, két önkéntes tűzoltó és mások megjelenítése azok közül, akik részt vettek a kutatóakcióban, interjú a leleteket megtaláló antropológussal és az előbb felsoroltakkal, továbbá felvételek a lokális média tudósításairól az eltűnési eset kapcsán. Természetesen a megtalált leleteket is megnézhetjük, 10 db HI-8-as kazetta, 11 db 16 mm-es filmtekercs és öt DAT-kazetta fényképét, sőt utóbbiak közül, ha számítógépünk megfelelően felszerelt, az első négyről hangfoszlányokat is hallhatunk (az ötödik nem került felhasználásra, ugye). A leletek közt találjuk a filmbéli rendezőlány 33 oldalnyi naplóját, mely hetekkel a „tragikus” hétvége előtt kezdődik és az utolsó éjszaka fejeződik be. Mindez tehát már majd' egy évvel a mozipremier előtt látható, megnézhető. Semmi nem utal arra, hogy bárminemű fikció keveredne a dologba, vaskos realitásnak tűnik minden egyes kép. Talán túlzottan is: az önkéntes tűzoltók úgy néznek ki, mint az önkéntes tűzoltók, a seriff idősebb, markáns arcú, nagydarab, és beszámol arról is, miként hívtak segítségül állami és szövetségi kollégákat, a magánnyomozót Buck Buchanan-nek hívják, hivatalában elegáns, otthonában lezser, baseball sapkája rettentően jól látható a könyvespolc tetején, és durván helyre teszi az elégedett rendőrfőnököt. Minden egyes „szereplő” jól ismert típus, kiállásuk és a képek alatt olvasható mondataik rettentően ismerősek a tömegmédiák tényfeltáró dokumentum-műsoraiból. Okkal feltételezhető tehát, hogy a film hírének jól felépített elterjesztése – Sundance, egyetemi, zárt elővetítések, Cannes, reklámfilm – rengeteg látogatót vonzott az ominózus internetes oldalra a film megtekintése előtt (szeptember végéig 181 milliószor látogatták az oldalt, az első külföldi premierre Angliában október 24-én került sor). Számukra maga a film egy már nagyon jól ismert, több oldalról körüljárt, valósnak ható történet eleje. Mindezt tovább fokozhatjuk: azok, akik a film megnézése után tesznek virtuális kirándulást, a rengeteg plusz információ hatására esetleg újra betévednek a moziba. Ilyen többlet például a rendezőlány naplójában olvasható, a három filmes egymás közti kapcsolatait taglaló passzusok. Látható ez a filmen? – kérdezi a kíváncsi néző, és újra moziba zarándokol. (Természetesen nyoma sincs). Itt már áttértünk a bemutató utáni, a filmhez kapcsolódó egyéb földi javak eladásának stratégiájához. A könyv logikus lépés – mindazon szövegek megtalálhatók benne, amit az internetes oldal csak megemlít a magánnyomozó feljegyzéseitől kezdve a kétségbeesett anya nyilatkozatáig. A szintén kötelező, filmhez kapcsolódó zenei hanghordozó nehezebb falat: az erdőben legfeljebb a levelek neszét hallani, a patak csobogását, ez pedig kevés. Ám az elhagyott autóban talált kazetta, amit a forgatáshoz válogatott össze az operatőr, feltétlenül megfelel.

Minden adott ahhoz, hogy a film valódinak lássék, egy akadály van csak: a Blair Witch Project című mozifilm. Ha máshonnan nem (persze igen), a stáblistából kiderül, hogy a filmnek rendezői vannak, a filmben látott fiatalok csak szereplők, és a film 1999-ben készült és nem 1995-96-ban, a leletek megtalálása után. A film maga persze görcsösen igyekszik valósághű lenni, de egyszerűen túl jól, túl lineárisan illeszkednek a videófelvételek a 16-os fragmentumokkal, a hang pedig lélegzetelállítóan pontos. Minden összevágható, ezt tudjuk, de az, hogy a csonka végkifejletig minden ennyire kerek legyen, már nehezen elképzelhető. A két rendező – Daniel Myrick és Eduardo Sanchez – azonban nem adja fel: filmjük igenis a valóságot ábrázolja: a színészek maguk vettek fel mindent, miután két nap alatt megtanulták a kamerák kezelését, egyedül voltak az erdőben, a rendezők észrevétlenül követték őket, az utasításokat titokban adták, így például a másik két színész állítólag tényleg nem tudta, hogy Mike, a hangosító hajította el a térképet, éjszakánként pedig ők ijesztgették a filmbéli stábot, akik valóban túlélőtúrán érezhették magukat. Ez utóbbi állítások a mai napig hivatalosan tartják magukat, cáfolni csak a filmmel lehet: Lehet-e hófehér egy nadrág háromnapi bolyongás után, elképzelhető-e, hogy a térkép-ügy bevallásánál épp Mike-ot pásztázza a kamera? Igen lehet, igen, elképzelhető. Csak valószínűtlen. A nézők közül sokan mindezek ellenére szeretnék hinni, hogy a Project valóság. Félni akarnak, megrettenni. Ezért utasítják el, hogy áldokumentumfilmet látnak. Szeretnék hinni, hogy a hétköznapi valóság, három egyszerű egyetemista élete egy pillanat alatt megváltozhat a nagy kerek erdőben, függetlenül attól, hogy a valódi Burkittsville valódi lakosai szerint eltévedni arrafelé képtelenség, hogy a bennünk élő félelmeket nem csak a lapok bűnügyi rovatában és a döbbenetesen felfutott tinihorrorokban kell keresni, hanem bármikor bekövetkezhet. Szeretnék hinni, hogy Heather, a rendezőlány monológja a film vége felé valódi, átélt dráma és nem tudatosan megkomponált, szánalmasan álszent hatáselem. A film rendezői erre ébredtek rá, nem elsőként a történelemben: félni néha bizony jó. Igaz, egyikük cinikus megjegyzése alaposan elgondolkodtathat mindenkit arról, érdemes-e komolyan venni filmként a Blair Witch Projectet: „A szabály az, ha mozgó, kézikamerás videófelvételt látsz, az valóság kell, hogy legyen”. Piacra bevezetett áruként azonban igenis komoly dolog ez a film: a célcsoport alapos belövése, tesztelése, az alternatív médiumok birtokbavétele (a kábel és az internet nemcsak sokkal olcsóbb, hanem éppen a célcsoport által kedvelt, míg a hagyományos médiumokat – írott és elektronikus országos sajtó – éppen ez az elsősorban egyetemista réteg szemléli szkeptikusan), a történet beillesztése egy nagyobb, ismert történetbe, a Fekete Hegység westernekből ismert véres meghódításába és az alkotók, majd a filmet felvásárló vállalat végtelenül tudatos reklám- és művészeti stratégiája feltétlenül követőkre talál. A független filmesek nyomulásának lesz iskolapéldája a Blair Witch Project még jó sokáig. Az alkotók kábeltévés és videós értékesítésben reménykedtek, ehelyett a film a hozzátartozó kiegészítőkkel egyedül az amerikai, belső piacon máris 250 millió dollárt termelt, Angliában három hét után a mozibevétel közel tizennégymillió font. Valószínűleg egyszeri és megismételhetetlen mutatvány, de biztos: fiatalok tízezrei élnek újra együtt a filmkészítés és a meggazdagodás álmával. Talán igazi tehetség is akad köztük.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/01 42-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2808