Wajda és a lengyel múltPolonéz A-dúrbanKovács István
Andrzej Wajda filmre vitte Mickiewicz klasszikus poémáját, a Pan Tadeuszt, a lengyel nagyság és kisszerűség pátoszban és iróniában érlelt hőseposzát.
1999 – hogy a Pan Tadeusz-ból vett fordulattal éljünk – „a bő termés éve” volt a lengyel filmgyártásban. Az őszi gdyniai filmfesztiválon majdnem harminc játékfilm elkészültéről adhattak számot a seregszemle rendezői. Andrzej Wajda, mit sem törődve az elmúlt években elszenvedett kudarcokkal, balsikerű alkotásaival, „sportszerűnek” mutatkozott: a Pan Tadeusz-t nem nevezte be a „versenybe”, és bemutatását is késleltette, hogy ne veszélyeztesse Jerzy Hofman Tűzzel-vassal című produkciójának szinte borítékolt szakmai elismerését, amelyre a film addigi sikere alapján – (novemberig 8 millióan nézték meg) – talán joggal számíthatott az életművét lezárni látszó rendező. A szemle igazi díjnyertese azonban nem ő lett, hanem Krzysztof Krauze Adósság című filmje. Krauze az újsütetű kapitalizmus pokolbugyraiba metszve véresen „igaz történetet” vitt a filmvászonra. A vetítés során mind inkább a tettükért ténylegesen 25 évre ítélt gyilkosokkal érez együtt a néző, nem pedig a gátlástalan és könyörtelen pénzbehajtó-áldozattal.
Az „év filmje” azonban minden bizonnyal a Pan Tadeusz. És nem azért, mert az októberi bemutatót követő első héten már fél millió ember nézte meg, s az előzetes felmérések szerint 15 millióan nyilvánították ki abbéli szándékukat, hogy kíváncsiak a mozivásznon megelevenedő klasszikus poémára.
Wajda már régóta tervezte a Pan Tadeusz filmre vitelét. Az, hogy 1998 születésének 200. évfordulója alkalmából hivatalosan Mickiewicz-év lett Lengyelországban, esélyt adott merész elképzelése megvalósítására. Élt a lehetőséggel. Pedig a Pan Tadeusz megfilmesítésének ötletét 1995 tavaszán nagyobb kétely, megrökönyödés fogadta, mint negyed századdal korábban a Menyegzőét. Annak ellenére, hogy a Menyegző színpadra írt dráma volt, s így dialógusait a filmrendező is adaptálhatta. Ráadásul Stanisław Wyspiański képzőművészként is korszakalkotónak bizonyult, s a festőnek induló Wajdára művészi eszmélkedése kezdeteitől döntő hatással volt. Rokonszellemek abban a vonatkozásban is, hogy mindketten a romantikus történetszemlélettel, a romantikában gyökerező lengyel mentalitással kívánnak számot vetni, vagy talán éppen leszámolni is. Egyébként Wyspiański egész életműve polémia Mickiewicz messianisztikus eszmerendszerével.
A Menyegző meglepően nagy nemzetközi sikere a hetvenes évek közepén felitatta azokat a harsány aggodalmakat, amelyek a filmben megelevenedő lengyel jelképek és történelmi utalások külföldiek által felfoghatatlan voltára hivatkoztak. Wajda éppenséggel a Menyegzőben élt leginkább a filmművészet sajátos poétikai eszközeivel; a mozivásznat mindvégig dinamikus mozgás és hangzavarral ötvözött muzsika uralta, amelynek sodrából ki-kicsapott ugyan olykor valamiféle párbeszéd, de hatásos mondanivalója csak annak volt, amely a csönddel, az élőképpé dermedt döbbenettel párosult.
De mit kezdhet ma Wajda a Pan Tadeusz-sal, amelynek első két sorát ugyan minden lengyel ismeri, de a legidősebbeket és a polonistákat leszámítva aligha akad napjainkban valaki, aki az elbeszélő költeményt figyelmesen végigolvasná. (Már csak azért sem, mert mind az általános iskolában, mind a gimnáziumban kötelező.) És egyáltalán: érthető-e az alcímben rejlő fogalom, vagyis mit jelent az utolsó birtokfoglalás Litvániában? Ennél többet mond a tartalmi összefoglalónak szánt, főcímtől „független” másik alcím: Nemesi történet 1811-12-ből tizenkét verses könyvben.
Mickiewicz mai olvasottsági grafikonja azonban nem teszi kétségessé, hogy még mindig ő a legismertebb lengyel költő. A maga korában is ő volt az. És nem csupán a párizsi College de France Szlavisztikai Katedráján tartott előadásai miatt, amelyeknek George Sand, Alphonse de Lamartine, Quinet és Michelet egyaránt lelkes hallgatói voltak. Mickiewicz első megnyilvánulásától költő volt, akit vilnai diáktársai, szerelmei és tanárai is annak tartottak. Különleges tehetségének, mellyel a klasszicizmus béklyóit a lengyel költészetről könnyed eleganciával lepattintgatta, mind honfitársai, mind európai kortársai tudatában voltak. A varsói irodalmi szalonokban átkozták, Litvániában, s később Odesszában, Moszkvában, Pétervárott istenítették őt. Költői ismertsége, teljesítménye mentette meg a szibériai számkivetéstől. A krími szonettek ma is lenyűgöznek modern képalkotásukkal, természetleírásukkal, történetszemléletükkel, filozófiájukkal. Az ősök című drámája pedig elismerten az európai romantikus drámairodalom csúcsteljesítménye.
Miután több mint négy évig tartó oroszországi kényszertartózkodás után, 1829 februárjában egy angol hajó fedélzetén elhagyta Kronstadt kikötőjét, már úgy érkezett Nyugat-Európa lengyel központjaiba, mint a lengyel nemzet bárdja, vátesze. Honfitársai az 1830 novemberében Varsóban kitört „revolúció” hírére emiatt várták el tőle, hogy hazasiet az 1815-ös Bécsi Kongresszuson létrehozott, de Oroszországgal összeforrasztott Lengyel Királyságba, s belép az I. Miklós ármádiája ellen küzdő lengyel hadseregbe. (És természetesen elesik, mint nagy költői példaképe, Byron.)
Mickiewicznek azonban nem akaródzott a harctérre sietni, s mire az elvárásnak megfelelő nagy utazásra mégis rászánta magát, elakadt a Poroszországhoz tartozó Poznani Nagyhercegség lengyel nemeseinek ölelésre tárt karjaiban. Úgy múlatta az idejét, ahogy ezt a Pan Tadeusz utolsó előtti sorában leírta: „...ott voltam, jó bort, méhsört ittam...” Közben a határon túl zajló szabadságharcot leverték, s I. Miklós cár nemcsak az önálló Lengyel Királyságot számolta fel, hanem a hajdani lengyelhoni és litvániai nemességnek az ország felosztásai dacára érvényben maradt jogszokásait, sajátos önkormányzati autonómiáját is. (A Pan Tadeusz bizonyítja, hogy mindezt Mickiewicz mennyire történészi pontossággal, „belülről” ismeri.) A felkelés vétségében gyanús litvániai és ukrajnai kisnemesi családok tízezreit telepítették át Oroszország belsejébe. A Lengyel Királyság polgárai közül kilencezren vonultak emigrációba: az értelmiség színe-java...
Az a világ, amelynek ízei, színei, hangulatai még átitatták Mickiewicz gyermek- és ifjúkorát, tragikus véget ért. Minden arra mutatott, hogy a hajdanvolt lengyel-litván állam menthetetlenül beolvad a felosztó szomszédokba: Ausztriába, Poroszországba, Oroszországba. A szűkebb pátria emlékének megörökítése lelki terápia volt Mickiewicz számára, s az így születő mű – meggyőződése szerint – szellemi erőforrás a honfitársainak: a számkivetetteknek és az otthon-maradottaknak egyaránt. A Pan Tadeusz: folyamatos emlékezés és álom. Emlékezet nélkül nincs remény. Az emlékezet a múlt, a remény a jövő rögzítőpontja. Segítségükkel átívelhető a jelen arénája. A jelen: pártoskodás a lengyel emigráción belül, közöny „kívül”: Franciaország és Anglia részéről, amelyek a Bécsi Kongresszuson elintézettnek vélik az új európai rendet csak feszélyező „lengyel kérdést”.
„Párizs kövén, lám, erre gondolok csak,
míg hazament fülembe dobolnak
halva szült tervek, káromlás, hazugság,
átkos viszályok, meddő szomorúság.
Jaj nekünk, akik dögvész dúlta földünk
kínjától gyáván idegenbe szöktünk!
Mert félelem járt velünk, hova léptünk,
ahány szomszédunk, annyi ellenségünk,
míg végül szoros lánc rabjai lettünk,
s azt követelnék, adjuk el a lelkünk”
– írja erről a lengyelség egészét jellemző hangulatról Adam Mickiewicz a Pan Tadeusz Epilógusában. (A versidézetek Rónay György fordításai.)
A film Pan Tadeusz az idézett sorokkal, vagyis az Epilógussal kezdődik. A kamera az ablaknál szűrt ellenfényben álló Adam Mickiewiczre közelít, aki éppen az elbeszélő költemény kéziratát olvassa az irodalmi szalon vendégeinek. 1834 februárját írjuk. A költő ekkor fejezte be a tizenöt hónappal azelőtt elkezdett Pan Tadeusz-t, amely négy hónap múlva nyomtatásban is megjelenik – 3000 példányban. Míg a nyomdai munkálatokhoz három hónap sem kellett, ahhoz, hogy a kiadó a könyvet mind eladja, három évtized is kevés volt. Voltaképpen amíg Henryk Sienkiewicz a maga hírnevével hitelesítve a Pan Tadeusz-t be nem ajánlotta saját népes olvasóközönségének, a poéma visszhangtalan maradt. Nem voltak róla nagy véleménnyel a kortársak sem. „Esznek, isznak, gombát szednek és várják, hogy a franciák eljöjjenek hazát teremteni nekik” – összegezte véleményét a lengyel költészet egyébként Mickiewicz elismerésére szomjazó magányos óriása, Cyprian Kamil Norwid. Az esélytelen riválisnak számító költő-géniusz, Juliusz Słowacki még Norwidnál is kíméletlenebb volt ítéletében: „Az egész »Tadeusz« nem más, mint a falusi kocaélet imádata”. Egyedül Zygmunt Krasiński szögezte le, hogy „egyetlen európai nemzetnek sincs jelenleg olyan hőskölteménye, mint a Pan Tadeusz.”
Andrzej Wajdát a műben rejlő s a filmszalagon megörökíthető szépség lehetősége győzte meg arról, hogy a maga által megfogalmazott kihívásnak eleget tegyen. Az adaptáció során három alapelvet tartott szem előtt. Az egyik legfontosabb, hogy a párbeszédeket a poémából emelje át a filmbe, anélkül, hogy akár egyetlen szót is elvenne belőlük vagy hozzájuk adna. A másik meghatározó szervező elv, hogy a birtokfoglalást, amelyet maga a költő is filmszerűen ír le, az általa feldolgozandó történet középpontjába emelje. E történet előterében egy személyes dráma, a bűn és a bűnhődés Mickiewicz által megörökített változata rajzolódik ki. Ennek révén Tadeusz úrfival szinte egyenrangú hőssé emelkedik Jacek Soplica, a Pondró, a Szerzetes, aki a birtokfoglalás „előtörténetében” gyilkossá lesz, s további élete vezeklés, a hazafias jócselekedetek láncolata. Wajda harmadik fontos döntése az, hogy a poéma filmváltozatába narrátorként beemeli Mickiewiczet.
A filmben megörökített történet is 1811–12-ben, a nagy háború előestéjén, illetve idején játszódik. Többször megelevenedő kép a napóleoni hadak vidám májusi, júniusi masírozása. Ugyanezt láthattuk fehérben-feketében A hamvak című Zeromski-regény filmváltozatában, A légióban is. De ott a filmvásznon megelevenedő történet a nagy visszavonulás goyai szörnyképeivel, a pusztulás nyomasztó árnygrafikáival záródik. Wajda a Pan Tadeusz-ban azzal nyugtatja meg nézőit, hogy a film végén szinte a mennyországba táncoltatja, hipnotizálja hőseit – Wojciech Kilar gyönyörű polonézének dallamaira. És ez, ellenpontként, önkéntelenül eszünkbe juttatja a másnaposan játszott A-dúr polonéz ritmusára imbolygó történelmi haláltáncot a Hamu és gyémántban.
A filmet Paweł Edelmannak a dombokkal, tavakkal, pagonyokkal, tölgyesekkel tagolt litván tájat megörökítő képei sajátosan lebegővé teszik. Szinte minden kockáját, mint a festő Malczewski műalkotását, be lehetne keretezni. A természetet megelevenítő képek bűvereje az egész történetet finom szürrealista mágneses térbe vonja. Talán ez az alig észrevehető valóságfelettiség hozza felszínre a Pan Tadeusz-ban rejlő humort és tompítja ezzel párhuzamosan a hasonló arányban fellelhető pátoszt. És mindezt természetesnek érezzük, ahogy a párbeszédeket is, amelyeket nem vernek szét a 7/6 osztású, nőrímes lengyel alexandrinusok szívdobbanásos ritmusai, illetve rímei. E hitelesség minden bizonnyal a lenyűgöző színészi teljesítményeknek köszönhető. A remek alakítások sorozatát maga mögött tudó Daniel Olbrychski a kulcsár Gerwazy szerepében élete talán legnagyobb alakítását nyújtja. A Jacek Soplicát, Robakot játszó Bogusław Linda teljesítménye bizonyítja, mennyivel több, mint a Pasikowski filmjeiben alakított fenegyerek. Telitalálat persze a Tadeusz úr szerepére kiválasztott Michał Żebrowski és a Grófot megszemélyesítő Marek Kondrat is. Grażyna Szapołowska az elvirágzó szépségű pétervári metreszt, majd az udvarházban a sértett szerelmest, Telimenát alakítva is meggyőz bennünket arról, hogy színészi tehetsége felülmúlja szépségét.
A külhoni írók közül a lengyel származású Joseph Conrad és Adam Mickiewicz ismerte legalaposabban az oroszokat. Ezt nem is rejti véka alá a felkelt nemesek és az orosz vadászezred összecsapását ábrázolva Andrzej Wajda. Igaz, ezzel tudja a pártoskodó, de a végveszélyben összefogó és áldozatkész lengyelek negatív és pozitív tulajdonságairól meggyőzni a nézőt.
A Pan Tadeusz bírálói közül többen Wajda szemére vetették, hogy nem kritikus Mickiewicz művével szemben, s hamis történelmi mítosz mákonyával andalítja el a lengyel közönséget, ahelyett hogy az Európai Unió előszobájában tanácstalanul ácsorgó népet gondolkodásra sokkolná. Ennyire nem vették volna észre, hogy Wajda mennyire pellengére állítja a lengyel hebehurgyaságot?
Az Epilógussal kezdődő film az első ének soraival, az invokációval végződik: Mickiewicz mondja el egyszerű természetességgel. A kamera most a szalon vendégeire közelít: a Pan Tadeusz megöregedett, hontalan hősei ők, akiknek hazája a múlt, az emlékezés, az ábrándozás.
„Litvánia! Szép hazám! Egészség vagy, élet!
Csak az tudja, mennyit érsz, ki elvesztett téged.
Gyönyörűséged teljes pompájában látlak,
ím megénekellek, úgy sóvárgok utánad.
Szent Szűz, aki a fényes Csensztohovát véded,
Osztra-Brámán tündökölsz, s vigyázod a népet
Novgorodek nagyhitű váras városában!
Ahogy egykor gyermekként megóvtál csodásan
(mikor sírva ajánlott oltalmadba engem
jó anyám, s én halódó pillám felemeltem,
s egyházadig úgy mentem már a magam lábán,
elmondani visszanyert életemért hálám):
Haza is oly csodásan viszel minket egyszer.”
Andrzej Wajda se többet, se kevesebbet nem akart, mint gyönyörködtetni és a természet méltóságával elbúcsúzni egy letűnt, ízig-vérig lengyel világtól. De a rendező, aki e filmjével ismét kifogott az időn, az évszázadtól, az évezredtől is e múlt árnyékából kiemelt és a jövő fénytörésébe tartott történettel köszön el.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 965 átlag: 5.67 |
 |
|
