Vége van-e vagy sem a történelemnek, majd kiderül. A történelmi film – a régi, drága és kosztümös, harcos és tanulságos – mindenesetre halott. Egy fecske pedig nyilván nem csinál nyarat, különösen, ha egy régi-új korszak hírnöke. Mert az, hogy Luc Besson Jeanne d’Arc-ja megfelel a múltidéző szuperprodukció százesztendős műfaji ideájának, nem is kérdés. Hőse nemzeti hős, csatajelenetei egy ambiciózus történelemtanár kedve szerint valók, aki a trükkös ostromgépek működésére, fegyverek és hadiszokások meggyőző hitelességére hívhatja fel a kötelező mozilátogatás résztvevőinek figyelmét, és mert francia nemzetiségű a törekvő pedagógus, bátran írathat röpdolgozatot egy tucatnyi mellékszereplőről, akikről persze a globalizált filmpiac barbár, külhoni kuncsaftjai semmit sem tudnak, bár ők sem maradtak mozi-élmény híján. Egyébként éppen ezért, éppen ez utóbbiak miatt lehet a Besson-film mérföldkő, de egyben köztes pillanat a visszafelé haladás rögös útján.

Nemzeti celluloid-monument

Ha akarom, még mítoszfilm. Habár hiteles neveket és évszámokat sulykol, és hősnője nem harcol lézerkarddal, csak azért, hogy távoli és emblematikus legyen, attól még lehet minden erkölcsi kétely és bizonyosság archetípusa. Lehet a rendező szándéka szerint egyetemes, idegen szóval katolikus, egészen pontosan katolikus szent.

Ha viszont úgy akarom, mert patrióta büszkeségem, elfogultságom ezt akarja bennem, nemzeti celluloid-monumentet nézek. A film nem véletlenül pontos, nevekben, évszámokban bővelkedő, nem véletlenül nevezi meg világosan a barátot és az ellenséget. Akinek van füle ilyesmire az Európai Unió nemzetek feletti langymelegében, az csak hallja meg! A haza történelem-kedvelő fia tán megbocsát, de nem felejt. Szemrevételezi a durva katona-arcokat, középkori csúfságukkal a realizmus szigorú barátjaként elégedett, föltéve, hogy az angol zsoldosok egy árnyalattal még rútabbak. Nem csalatkozik.

De hát ez már kis lépés a nagy úton – visszafelé.

Mellesleg különös bizonyítéka volna a narratív-divatok szertelenségének, a még élő filmtörténet kiszámíthatatlanságának, ha éppen az ezredfordulós sokk után, a túlélt Apokalipszis utáni megkönnyebbülésben a hagyományos kosztümös mozi feltámadna. Egymásra nézne rendező, producer és közönség. „Elég volt a hely és idő nélküli példázatokból! Elég a se jövő, se múlt hibridekből, adventure-látomásokból!” Ilyesmit kiabálnak Hollywood irányába a politikai balszerencse-sorozat, világvége-csömör és millenniumi elhülyülés sújtotta filmben és történelemben érdekelt jobb felé támolygó tömegek.

Mert hát mi van akkor, ha Monsieur Le Pen mégiscsak igazat jövendölt? Ő, ugyebár, még az előző évezredben volt szíves megjósolni számos – többek között a magyar – parlament előtti beszédében, hogy a következő évszázad a nemzetek évszázada lesz. Mi van, ha próféciája a történelmi film műfajának feltámadásával kezdi beteljesíteni önmagát?

Tudjuk, a nemzetek, akiknek a huszonegyedik századot ajándékozná, kivétel nélkül kedvelik a történelmet. És mi, aggodalmas kibicek biztosak lehetünk benne, hogy a történelmet kedvelő nemzetek évszázada azt jelenti, hogy benne újra tüzes szemű patrióták fognak egymásnak esni a régi, valóságos, nem képernyő generálta harcmezőn. Hogy asszony és gyerek megint zsebkendővel búcsúztatja, virággal köszönti őket, hazafelé a csatából, ami nem posztmodern, medializált háború lesz, hanem ismét rendes háború – a történelemcsinálás derék, becsületes hétköznapja – ahol a férfiak férfiasan üldözik egymást, mint tízezer éve bármikor, és nem okvetetlenkedik bele a Világcsendőr sunyi cirkálórakétáival.

Szóval ezeknek a Le Pen-i régi-új nemzeteknek tényleg szüksége lesz a történelmi mozira.

Hiszen szép-szép a Mítosz, az emberiség évezredes viselkedésmintáinak összességével, a gyerek talán tanulhat is belőle ezt-azt, Yoda mester sintoista bölcsességét, az antik Herkules középkorias lovag-etikáját, indián erkölcs és krisztusi megbocsátás hibridjét a Disney-féle Pocahontasból, és együtt és általában mindenféle nációk harci értékrendjének kutyulékát a kezdetektől.

No de a felnőttnek ez kevés! Ha a jövő évszázad nemzeti-konzervatív óhajtás szerint alakul, akkor bizony szükség lesz megint évszámokra. Nem lesz elegendő, hogy a civilizáció fölött vibráló Képernyő amúgy is állandóan „fegyvert s vitézt énekel” (például, dinoszaurusz-háton lovagló kung fu harcost, aki parittyával és sugárpisztollyal, nindzsa-csillaggal és telepatikus erőterekkel egyaránt jól bánik.) Kevésnek, sőt utálatosnak találtatik az ilyesmi hamarosan, helyette ismét egyedi és nemzeti referenciák kellenek, helyhez és időhöz kötött esetek, följegyzett példák és igazolt hősök, melyekről gárdaezredeket és kitüntetéseket szokás elnevezni.

Királynők exportra

E neveket persze az ellenség többé kölcsönösen nem ismeri, de ez megint nem lesz baj, a valóságos történelem valóságos példatára mindig is belső használatra volt szánva, cinikus hangok szerint talán maga a történelemtudomány is, hát még az általa ihletett kosztümös mozidarabok.

A hazafias üzletember persze félévszázaddal ezelőtt is abban reménykedett ilyen esetekben, hogy ami nemzeti példának megteszi, az azért külföldön is eladható. Félő, hogy ez jövendő korok esetleges történelmi film konjunktúrája idején sem lesz másképp. Valljuk be: a kompjuter preparálta számszeríj semmivel sem olcsóbb, mint a kompjuter preparálta űr-pajzs, ráadásul az utóbbinál legalább az okleveles régész-muzeológus szakértő költségei legalább megtakaríthatók. Muszáj tehát behoznia az árát ennek is, annak is.

Viszont ha a producer világforgalmazásban reménykedik, akkor az évszámmal, valóságos névvel igazolt történetnek is nyújtania kell mindazt, amit a mostani mítosz-hibrideknek. Megdöbbentő önbizalomra vall, amikor egy nagy nemzet filmcsináló fia szíves szóval ajánlja a maga történelmi hősét a világ mítoszkincsébe. Még ennél is kínosabb, amikor kis nép hőseivel próbálkozik ugyanígy a naivnak látszó történelembarát, mondjuk egy Balázs Béla, aki pedig igazán minden nemzeti elfogultság nélkül ajánlotta az 1848-as forradalom és szabadságharc tervezett emlékfilmjét, bizonyos lengyel, szlovák, sőt román és osztrák állami társproducerek figyelmébe. Leveleiből tudjuk, internacionalista mítoszfilmnek képzelte azt a Feltámadott a tengert, mely öt évvel az évforduló után kínnal-keservvel elkészült, természetesen anélkül, hogy bármely szomszédos ország kért volna a magyar történelem tényleg „általánosan forradalmi”, mindazonáltal a szlovák, román, osztrák hivatalos történetírással összeegyeztethetetlen tanulságaiból.

Mi tagadás, a nagy népek történelmének hősei is ritkán járnak ennél jobban. Napóleonnak mítosza van, de hol a világsikert hozó mítoszfilm? Abel Gance monstre eposza franciáknak készült, ápolandó a „Gloire”-t. Sok évvel később ugyan Francis Ford Coppola fölfedezte őt az amerikai artkino közönség számára, de ettől még mint mítoszfilm sosem lett exportképes.

Ha Európára figyelmezve végigsoroljuk a nemzeti léptékben fontos nagy embereket, a nemzeti fátumokat külön-külön meghatározó nagy pillanatokat, középkornál húzva még az időhatárt – szánalmasan kevés a világsikert arató mítoszfilmek száma! Sokkal inkább jellemző, hogy bizonyos vékonyka történelmi idősávok harcolnak ki maguknak, ideig-óráig tartó helyet a kosztümös mozi globális divattrendjeiben. És ilyenkor a megidézett kor és miliő szinte mellékesen szállít néhány valóságos történelmi eseményt és figurát. Mondjuk angol tengeri filmek tucatja képes volt mítoszközelbe sodorni I. Erzsébetet, Drake admirálist és a pusztuló Armadát. A körgalléros galantéria filmdivatja a Lajosokat, tizennegyediket, tizenötödiket, a Bíborost, és bizonyos porosz-francia, francia-angol politikai csörték teljes szabadsággal kezelt emlék-transzformációját. Az óvilág egy-egy film erejéig felértékelődött, történelmének örülhetett, még ha tengerentúli szállítók fölözték is le a profit legjavát.

És mégis milyen kevés ez az egész! Végiggondolta-e már valaki, milyen műfaji regiszterbe sorolhatók éppen ezek a világsikergyanús európai-történelmi mozidarabok? Kosztümös vígjáték, ironizáló miliő-idézés, esetleg derűs kalandfilm. Ennyi. Királylány a feleségem, VIII. Henrik magánélete, Hét tenger ördöge...

Ami ennél komolyabb, ünnepélyesebb, tehát nemzeti ügy – az mindjárt belterjes. És itt nem számít, mekkora nációnk híre a világban. Ha történelmed szomorújátékaival globális közönség elé lépsz – veszítesz. A nemzeti tragédia belügy. A dicsőség – de csak pátosz nélkül! – ideig-óráig megél a világpiacon. Várkonyi Kőszívű emberét ugyan nyilván nem szánták exportra, mégis, ha gáláns huszártörténetet forgat belőle, fanyalgó külföldi kritikusai legalább a „mi közünk hozzá?” kérdést nem tették volna föl.

Nehezen feldolgozható gyártói-nézői tapasztalat, hogy csakis az amerikai történelem egyetlen vékonyka szelete van abban a kitüntetett helyzetben, hogy bohózattól könnyfakasztó melodrámáig bármit kínáljon a világnak, amelyik még ez utóbbit sem kéri ki magának azzal, hogy nem rá tartozik. Tudjuk, ha nem is nyugszik bele mindenki, hogy ez volna a nem egészen ötven esztendős „western zóna”. Időben szűk, tematikusan tág, műfajilag viszont komplett. Sokan szeretnék hinni, hogy csak a száz éves hollywoodi protekció tette fontosabbá ezt a történelem-szilánkot bizonyos európai nemzetek dicsőséges fél évszázadainál. Természetesen nincs így. Nemzeti történelmi tablók a nemzetekről szólnak, a már létezőkről, a western viszont az egyénről, aki nemzetet alapít, nemzetre vágyik, nemzetet erősít – ki tudja még előre, milyet. Vagyis a Történelem olyan meséi, melyek a kiválasztott nációt elnagyolt, ráadásul jövő időben elgondolandó pasztell-háttérként mutatják az ajnározott individuum mögött, mégiscsak lehetnek globálisak és mítoszképesek. Csakhogy ilyesmire az európai történetek ritkán alkalmasak. Hiába van bennük magányos hős, sorsválasztás, ami a róluk szóló mesében nemzethez szóló belső tanítás és öntudatlan patrióta indulat, az előbb-utóbb a képbe tolakszik, és marad az érzés, hogy külföldi nézőként mégiscsak belügyekbe kukucskálunk.

Nemzeti, katolikus, digitális

Vagyis nagy kivétel Szent Johanna esete. Nemzeti hősnő, akit a katolikusság és magány globális fontosságúvá tesz. Hiszen történetének eleje és vége, akármelyik változatban is nézzük, arról szól – arról kell szólnia –, hogy egyedül van. Mint azokban a nagyon más történetekben. Mesterlövész érkezik a vadnyugati városkába, hogy megszabadítsa a banditáktól. Megszabadította. A városka maga üldözi őt el. Porba dobja a sheriff-csillagot. Délidő. Egyedül jött, egyedül megy: mítoszképes...

Az orleans-i szűz perében egyedül volt, bírái sokan, sokfélék. Aki kívülről, nem honfitársaként nézi őt, azt minden változatában úgy terelgeti a történet, hogy rögtön a lelkiismeret-furdalásos világgal azonosuljon. Viszont ezáltal egyetlen nemzet fia sem marad magára a gyilkosság felelősségével. Ha nem így volna, Bernard Shaw nyilván kétszer is meggondolja, hogy a témához nyúljon.

Johanna története így is nyilvánvalóan két történet. Az első a nemzeti mese, mely ha jól van megcsinálva – Shaw esetében viccesre és diadalmasra, Besson esetében véresre és diadalmasra – a fentiek értelmében éppen csak világforgalmazás-képes. A második történet viszont maga a Mítosz. Egyetemes szentről szól és egyetemlegesen bűnös, nemzetközi bíráiról. Innen nézvést pedig az első történet is új érzelmet nyer. Felismerjük a westernt. Magányos hőssel, aki nemzetet alapít.

Az arányok persze fontosak. Idegen ország fia, egy Dreyer, egy Shaw teljesen kikerüli az első történetet, esetleg gyorsan összefoglalja, flashbackbe tördeli. Viszont olyan akkurátusan kimért, percre egyforma iker-mesével mint Besson, még senki sem mert megtölteni egyetlen történelmi opuszt. Francia rendező sem. Nyilvánvaló, hogy e megoldás – szerkezeti konvenciók szerint ellenjavallt – ugyanakkor nem formabontó, hiszen a két egyforma filmfél külön-külön hagyományos.

Posztmodern játék tehát, ami megerősítheti gyanúnkat: közbülső stációnál vagyunk a visszaúton, ahonnan még látszik a globalizációs irány, de vissza is lehet baktatni a nemzetek nemzeti-konzervatív poklába-paradicsomába.

A diadalmas első történet maga is gyanús hibrid. Merít először is abból a tudásból, melyet még a hatvanas évek végi újhullám ihlette történelmi filmesek hagyományoztak a piacképesebb utókorra.

Például, hogy legyen a kép áldokumentum, mintha maga a kamera is régészeti lelet volna, a csatamezőn ásták volna ki sárosan, véresen, benne a félig leforgatott filmtekerccsel. Merít persze más forrásból is: mindenek előtt az evidens hagyományokból. Abból, amit (mintha?) föl óhajtana támasztani. Kezdődik a film: besatírozott régies térkép, mozgó nyilakkal, hozzá baljós narrátor-szöveggel. Filmnyelvi időutazás a harmincas évekbe. No persze, ha tényleg arrafelé tartunk...

Szerencsére semmi sem biztos. Hiszen ott van a második történet. Tartalmát tekintve is a bizonytalanság története. Voltak-e csodák, honnan jöttek a látomások?

Besson, a sikeres sci-fi rendező itt mintha visszakívánkozna a nemzetközi ezredvéghez. Hosszú, monologizáló perceket szán rá, hogy a máglya árnyékából újraértelmezze az első történetet, a dicsőség mezején. Talán bizony végig csak játszott velünk. És ami ennél súlyosabb volna: a mi idegen szemünk láttára játszott magával a Gloire-ral. Gyanús fickó, akinek neve nyilván nem véletlenül merült föl a Tomb Raider, a népszerű számítógép-játék élőfilmes változatának leendő rendezőjeként. A Tomb Raiderben ugyebár ott harcol, nyomakszik, járja a halálcsapdákat minden idők legnépszerűbb szintetikus hősnője, Lara Croft...

A nézőben, aki mégsem ábrándozik igazán a Le Pen-féle „nemzetek évszázadáról”, jókedvű gyanú ébred. Arcán kaján, kozmopolita vigyorral kérdezi: nem lehet, hogy a Szűz, éppen ott az elején, amikor annyira nemzeti, annyira francia, amikor a trükkös középkori gépezetekkel bíbelődik – nem több, mint egy csinos, minden tekintetben hús-vér Lara Croft előtanulmány?

Varázskardot szerez, két pont. Felismeri a Dophin-t, egy lépést előre lép. Megsebesül, életerejéből pontot veszít. Felépül, csatát nyer.

Minden játszmát, minden nehézségi fokozaton ajánlatos elmenteni, később, a második mesében, a börtönbeli lelkiismeret-vizsgálat idején újraindítani.

És a végén Bessonnál a Mítosz visszajátssza a Történelmet. Ha egyszer arra való.